Kereső toggle

Nyílt és jogos nemzeti törekvés

A San remó-i Egyezmény margójára

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A 100 éves, Izrael Állam jogi alapjait megteremtő San remó-i Egyezmény megszületéséig elvezető folyamatok az akkori világ közvéleményének nyilvánossága előtt zajlottak. Kiviláglik: a cionizmus egy teljesen publikus és diplomatikus államalapító folyamat.

A Nemzetek Szövetségének megbízásából eljáró tagállamok küldöttségei által 1920. április 24-26. között San Remóban tárgyalt és aláírt, nemzetközi hatállyal bíró egyezményt a világ nemzeteinek teljes nyilvánossága és nemzetközi jóváhagyása mellett fogadták el, amely jelenleg is érvényben van.

Az egyezmény megszületése előtt a zsidóságon kívül egyetlen más nemzet, nép vagy etnikai csoport sem élt területi igénnyel Palesztina vonatkozásában. Az egyezmény aláírásakor a zsidók voltak Palesztina területének kizárólagos igénylői.

A zsidóság az államalapító igényeit a 19. század közepétől többször is jelezte és közzétette, aminek részben az erősödő antiszemitizmus adott alapot. 1856 és 1896 között a cionista államalapító eszméről hat könyv jelent meg különböző szerzőktől.

Államalapítási törekvéseik fő célja az volt, hogy a diaszpórában élő zsidóságnak egy biztonságos nemzeti otthont teremtsenek a történelmi Izrael területén. A zsidóságnak a több évezredes történelmi, kulturális, vallási és szellemi kapcsolódását Palesztina területéhez egyetlen nemzet sem vitatta, még maga az Oszmán Birodalom sem.

Ennek fő oka, hogy a második Templom lerombolása utáni száműzetés ellenére mindvégig folyamatos volt a zsidóság jelenléte a Palesztinára átkeresztelt területen. Habár fokozatosan kisebbségbe kerültek, ez mit sem csorbít a nemzetközi közösség által egyetemesen garantált, vele született nemzeti, anyanyelvi, vallási és területi jogaikon. Tehát a zsidóságnak fennmaradt a jogfolytonossága az ősi hazához való joga kapcsán.

Az Első Cionista Kongresszus már 1897 augusztusában a bázeli programpontok közé emelte, hogy a zsidó állam megalapításához igénybe veszi a nagyhatalmak támogatását és nemzetközi jóváhagyását. Mivel ebben az időben Palesztina az Oszmán Birodalom egy vilajetje volt, ezért Herzl Tivadar (bal oldali képen) személyesen kereste meg céljaikkal II. Abdul Hamid szultánt. Ez a folyamat nyilvános volt, a cionista vezetők találkozóiról a sajtó beszámolt. Herzl Tivadar halála után Háim Weizmann (jobb oldali képen) egyéb hivatalos diplomáciai tárgyalásai ugyanígy a kor közvéleményének a figyelme mellett zajlottak.

A cionista mozgalom, mint támogató és közbenjáró nagyhatalomhoz fordult a Brit Koronához. Ám az Egyesült Királyságnak az erkölcsi támogatáson felül még egy jó ideig semmilyen más kézzelfogható támogatást nem állt módjában nyújtani.

1916-ban, az akkor még titkos Sykes–Picot-egyezmény aláírásakor még nagyon rosszul állt a britek és a franciák háborús helyzete. Tehát az csak egy előzetes elképzelés volt az Oszmán Birodalom közel-keleti területeinek a felosztásáról, ha nyernének.

A brit kormány a Brit Cionista Szövetséggel csak akkor vette fel a kapcsolatot, amikor Allenby tábornok csapatai már átlépték Palesztina határát. Arthur Balfour külügyminiszter csak ezután kérte fel Weizmannt, hogy szövegezzenek meg egy támogató hangvételű szándéknyilatkozatot egy leendő zsidó nemzeti otthonnal kapcsolatban, amelyet esetleg a brit kormány elfogadhat és kiadhat, amikor a dolgok kedvezően alakulnak. Tehát a Balfour-nyilatkozatban a brit kormány nem ajándékozta oda törvénytelenül Palesztinát a zsidóknak, hiszen az akkor még oszmán fennhatóságú terület volt, csupán támogatással tekintett egy palesztinai zsidó állam tervére.

Maguk a zsidók voltak azok, akik tudatosan úgy fogalmazták meg a nyilatkozattervezetet, amely a cionistákra nézve kötelezettségvállalást jelentett, hogy egy leendő zsidó államban garantálni fogják az eleve ott élő nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait, melyek semmilyen tekintetben nem csorbulhatnak. Tehát a zsidóság eleve demokratikus garanciák megadásával gondolta vállalni a jövőbeli államalapítást.

Mind Herzl Tivadar, mind a cionista mozgalom elismerte és tiszteletben tartotta az Oszmán Birodalomnak a Palesztina fölötti legitim autoritását. Az Első Cionista Világkongresszuson a tanácskozás nyitófelszólalása az oszmán szultánnak szóló nyilvános kongresszusi üdvözlet volt. A szultán az 1898. évi második világkongresszusnak hivatalos viszontüdvözletet küldött. Azaz a cionista mozgalom és az Oszmán Birodalom végig kölcsönös tisztelettel viszonyultak egymáshoz, még ha a törökök hajthatatlanok is maradtak Palesztina megadásában.

Mivel a törökök voltak azok, akik a Szentföldről megtámadták a Brit Birodalmat és elfoglalták Egyiptomot a Szuezi-csatornáig, így a britek egy jogos védekező háború keretében szerezték meg az Oszmán Birodalomtól a Közel-Keletnek azt a részét, ahol később a brit mandátumi területeket kialakították.

Győztesként a britek joga volt eldönteni az általuk elfoglalt területek sorsát. Az általuk elfoglalt egykori oszmán területeken nem gyarmatosítani akartak, hanem mandátumot (felhatalmazást) adni két új állam megalakulásához. Ugyanakkor ezt a brit kormány – nagyon előrelátóan – mégsem önkényesen döntötte el, hanem megvitatta a Nemzetek Szövetsége által felhatalmazott nemzetközi tárgyalóküldöttséggel.

A világ nemzetei a világháború értelmetlenségéből és borzalmaiból tanulni igyekezve, Woodrow Wilson indítványára megalapították 1919 első felében a mai ENSZ elődjét, a Nemzetek Szövetségét (régi nevén Népszövetséget). A Nemzetek Szövetsége 1920 januárjában megkezdte működését és tanácskozásait. Az első világháborút lezáró béketárgyalások a Nemzetek Szövetségének a nemzetközi megbízásából és felhatalmazásával zajlottak.

Az eddigiekből minden vitán felül megállapíthatjuk, hogy nemcsak maga a San Remó-i egyezmény, hanem az odáig elvezető út is teljesen publikus és legális volt. Izrael Állam a nemzetközi jog értelmében kétség nélkül jogosan birtokolhatja azt az ősi zsidó földet, amelyet a 100 éve aláírt egyezmény neki ítélt.

A szerző a European Coalition for Israel magyarországi munkatársa

Olvasson tovább: