Kereső toggle

Korai még a globalizmus temetése

Rövid átmeneti idő után a világkormány-koncepció erőre kaphat

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egyes spekulációk szerint a világjárvány elleni relatíve hatékony védekezésük a nemzetállamokat erősíti majd. A nemzetközi intézmények, lapok, szakértők jelentős része azonban egészen mást vizionál: új világrendet, globális kormányzattal.

Emmanuel Macron találóan fejezte ki magát, amikor előre jelezte: „Számos biztosnak látszó tényező és megszokás el fog tűnni.” Többen, így neves külpolitikai szaklapoknak író szakértők rettegve vizionálják a nacionalizmus megerősödését és a globalizmus gyengülését. Attól tartanak, hogy az erősödő nemzeti államok a rendeleti és hasonló alapokon való kormányzástól vérszemet kapnak majd, és nem akarnak majd lejjebb adni szükséghelyzet adta mandátumukból a vész elmúltával sem.   

A nacionalizmus reneszánsza vagy egységesülés?

Egyesek úgy vélik, hogy amiként a spanyolnátha is inkább csak kiélezte a nagyhatalmi ellentéteket, úgy a koronavírus sem ad elég okot a precedenst nélkülöző összeborulásra. Az ilyetén feszültség kicsúcsosodását pedig többen csak egy újabb világszintű katonai konfliktusban látják, különösen azok, akik még mindig azon avítt dogmát vallják, miszerint a múlt század világégéseit is a nacionalizmus túlburjánzása okozta.

A másik oldalon, a globalizmust ellenzők számára az nem megnyugtató, hogy bár különösen Európában kirívóan csak a nemzetállami védekezési stratégiák bizonyultak némiképp hatékonynak, az ENSZ-főtitkár mégis

további egységesülést hirdetett. António Guterres egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a jelenlegi helyzetben komoly diszfunkcionalitás érzékelhető, és mondhatni sajnálkozóan fejezte ki ennek fő okát: a globális kormányzati rendszer hiányát.

A főtitkár szerint ebben a nemkívánatos állapotban a világszervezet tagállamai kényük-kedvük szerint tartják be vagy éppen ignorálják olyan globális szervek ajánlásait, mint az Egészségügyi Világszervezet. „Az egyetlen kiút a hatékony nemzetközi együttműködés” – mondta, amivel még nem is lenne baj, de hamar kiderül, hogy ő ezalatt mit ért.

A G20 lenne ennek a kooperációnak a magja – nemcsak a Covid-19 kapcsán, de általában a sokat szajkózott „béke és biztonság” tárgykörében is. Guterres szerint ahogy a fenyegetések is globalizálódnak (terror, járvány stb.), úgy a reakciónak is ehhez kell igazodnia, elsősorban multinacionális intézményeken keresztül. Kifejezte, hogy jól ismeri a fenntartásokat ezzel a tézissel szemben, hogy sokak szerint külön hatékonyabbak vagyunk, de a koronavírus is demonstrálja: „vagy összefogunk, vagy vereséget szenvedünk.”

Autoriter államok „előnye”

Henry Kissinger a Wall Street Journal honlapján publikálta prognózisait a vírussal változó világrend tekintetében. A veterán amerikai diplomata úgy tűnik, kitart azon régi tézise mellett, miszerint a Nyugatnak bele kell törődnie a más világrészeken kialakult diktatúrák létezésébe, legyen az kommunista vagy iszlamista. Hosszú pályafutásában Kína mindig is központi szerepet töltött be, ennek ellenére mostani cikkében a keleti hatalom még csak említésre sem kerül.

Úgy tűnik, van is mit elhallgatni. Az El País hasábjain publikáló dél-koreai filozófus, Byung-Chul Han szerint a járvány oldalvizén dúló (vagy annak alapjául szolgáló) geopolitikai háború egyértelmű győztesei olyan keleti hatalmak, mint Kína, Szingapúr, Japán, Dél-Korea és Hongkong, amiket a konfucianizmuson alapuló autoriter mentalitás jellemez. A vész ottani megfékezéséhez (bár várjuk ki a végét!) hozzájárulhat az ottani népeknek az állammal szembeni nagyobb alárendeltsége, engedelmessége, bizalma, míg a szabadságjogokban lubickoló nyugaton a legkisebb korlátozások is anarchikus állapotokat szülhetnek. Nálunk (egyelőre) fel sem merülhet a digitális ellenőrzés olyan mértéke, mint a kínai rendőrállamban.

Úgy tűnik, a Kelet felemelkedésének fenyegetésére a Nyugat ösztönszerűen összefogással reagálna, és nem mellesleg talán irigykedve nézi a keleti autoriter hatalmi eszközök széles tárházát. Ezen irigységet látva a filozófus szerint Kína még büszkébben kecsegteti majd hatalmi játékszereit riválisai orra előtt, mígnem azok is tanulnak abból. Úgy sejti, a biztonság és nyugalom érdekében maguk a választók is készséggel adnának föl bizonyos jogokat a nyugati világban. Kína máris megnyerné a politikairendszer-exportot, ami az ő nyaka körül szoruló hurok további lazulását jelentené. Egyes szakértők ezért már egy Kína-centrikusabb globalizációs folyamatot vázolnak föl.

Bizalomvesztésből internacionalizmus

Francis Fukuyama vitatkozik az autoriter-demokrata szembeállítással, szerinte sokkal inkább a kormányzatba vetett bizalom és az adott állam kapacitása jelentős ebben a helyzetben. A The Atlantic hasábjain Dél-Koreával és Németországgal szemben az Egyesült Államokat negatív példaként említi, ahol a vezető szerinte a nép bizalmát herdálja el. Több vezető európai személyiség adott hangot annak, hogy amiként például a szuezi válság végleg beverte a szeget a britek globális hatalmi rendszerének koporsójába, úgy lehet az utolsó csepp a pohárban Amerika számára a koronavírus. A liberális oldal készséggel segíti ezt a folyamatot, gyalázatos módon a kínai propaganda oldalára állva – a „progresszív” ortodoxia rasszistának bélyegzi azokat, akik a vírus kínai eredetéről szólni mernek.

A bizalomvesztés könnyűszerrel a globalista irányba tolhatja el a világfolyamatokat. Bár az EU-ban úgy tűnhet, hogy mivel a tagállamok egymás torkának estek (nagyjából az északi és déli régió szembenállása szerint), ez a nemzetek eltávolodását eredményezheti, holott valójában rávilágítanak az Unió integrációs válságára, amit a rendszerépítők nyilvánvalóan nem hagynak majd reakció nélkül. Olaszország integrációpárti miniszterelnöke például, úgy tűnik, inkább megerősödni látszik, míg Salvini nem tudta igazán meglovagolni a jelenlegi válságot (morális értelemben talán jobb is). Conte most figyelmezteti Európát a széthullás veszélyére, s ennek okán komoly átértékeléseket sürget.

A hozzá hasonló internacionalista hangok az előző század nagy gazdasági világválságában összefogást hirdető Franklin D. Roosevelt sajátos interpretációjában inkább egy gazdasági New Deal megkötését hangsúlyozzák és kétes optimizmusukban óva intenek a már jól kitaposott háborús úttól. Ez a történelmi empirizmust nélkülöző demokráciafelfogás a demokráciát érdekes módon a nép, a nemzetek kezéből kitépve képzeli el utópisztikus internacionálé keretében, aminek függőségi viszonyrendszerét már régóta építgetik különösen Európában.

A logikájuk egyszerű: ha a globális ellátóháló gyengeségére fény derül a vírus pusztítása nyomán, értelemszerűnek tűnik azt globalista alapon erősíteni. Mi értelme is lenne az eddigi rendszert teljesen felborítani, amikor a világ tíz legnagyobb kikötője közül hét Kínában van?

Amerika nem elég

Figyelemfelkeltő, hogy a 20. századi paradigma teljes felborulásaképpen most már olyasmiket hallani, hogy az Egyesült Államok nagyhatalmi státusza ellenére a biztonságáról már nem tud egymaga gondoskodni. Az Európától eleddig élesen elkülönülő amerikai hatalmi konglomerátum kiszolgáltatottságának tézise egyre nagyobb támogatást nyer.

Ez magával hozza a hatalmi balanszteremtés igényét a posztmodern libikókapolitikába – és nem lehetetlen, hogy a nyugati világot soha nem látott mértékű egyesülés irányába taszítja. Ezt a folyamatot készíti elő a klímaváltozás paradigmája is, ami egyik fő eszközként szolgált Amerika „jobb belátásra térésének” legfőbb akadálya, Donald Trump ellen.

Világkormány születhet?

Visszatérve Kissinger új világrendről szóló írására, találóan fogalmazza meg, hogy a vírus egy igen furcsa anakronizmust generált: „a fallal körülvett város újjászületését egy olyan korban, amelyben a prosperitás a globális kereskedelmen és az emberek szabad mozgásán áll.” Az alapjaiban megváltozó világrendben Kissinger a felvilágosodás értékei és a liberális világrend megőrzésére szólít föl, amelyben legitim államok garantálják a polgárok jólétét.

Amerika birodalmi külpolitikájának szürke eminenciása mindezek mellett arra hívja föl a figyelmet, hogy még az USA sem tud egyedül győzni a koronavírus ellen, ezért a vírus utáni új époque (korszak) új világrendet is kell, hogy magával hozzon, ami egy globális együttműködési tandemként fogható föl, s célja, hogy segítse az egyes nemzeteket a védekezésben. Ennek keretében kellene szerinte elgondolkodni egy Marshall-segélyhez hasonló csomagon a vírus sújtotta szövetségesek támogatására. Furcsa, hogy Kissinger a Manhattan-projektet is invokálja, hisz a titkos, pusztító világháborús atomprojekt emlegetése azt sugallja, hogy ezzel a globális együttműködésnek katonai jelleget is kíván adni.

Innen már csak egy apró lépés a világkormányzat ideája, amit más források bátrabban hirdetnek, akik még kevésbé ágálnak újbirodalmi retorikát csempészni a liberális demokrácia koncepciójába. Az egyre erősödő járványdepresszió következményei még beláthatatlanok, de a nemzetállami erősödés prognózisa legfeljebb nagyon rövid távlatban elképzelhető.

Bár nyilvánvaló, hogy a globalizmus jelenlegi iskolája és aszimmetrikus gyakorlata megbukott, az is világos, hogy nem fogják ettől még sutba dobni, inkább annak sebes újragondolása várható, különösen világgazdasági szempontból. Így tehát a geopolitikai folyamatokat befolyásoló legerősebb tényezők nyomán inkább egy új alapokra helyezett, demokráciát és nemzetállamiságot a nyugalom kedvéért nyomokban tartalmazó globalista irány erősödése várható.

Olvasson tovább: