Kereső toggle

Az EU válságkezelésének a központi hatalom lesz a győztese

A kiszolgáltatottság gazdaságpolitikája

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egyre súlyosabbak a koronavírusvilágjárvány következményei a nemzetgazdaságokra. Az Európai Központi Bank (ECB) „segítségnyújtása” viszont akár azt is kiválthatja, hogy a gyengébb eurózóna-tagállamok végérvényesen az „erősek” markába kerülnek, ahol akár az ECB keményvonalas tagjai diktálhatják a többiek költségvetési politikáját.

Az uniós tagállamok képviselői csütörtöktől újra összeülnek, hogy megtárgyalják, milyen módon finanszírozzák majd a koronavírus utáni új időszak gazdaságélénkítő programjait, illetve azt is el fogják dönteni, hogy melyik tagállam milyen mértékben részesedhet a forrásokból. A régi vita ezzel teljesen biztosan újra az asztalra kerül majd, ahol a „spórolós négyek”, azaz Ausztria, Dánia, Hollandia és Svédország amellett fognak kardoskodni, hogy a tagállamok kevesebb uniós támogatásban részesüljenek, a nettó haszonélvezők, azaz Olaszország, Spanyolország, Görögország, illetve a Visegrádi Négyek tagjai pedig több forrást követelnek majd.

Segélyt, nem hitelt!

A spanyolok, akiket még mindig igen erősen sújt a koronavírus miatti gazdasági válság, azt terjesztik majd elő, hogy az uniós költségvetésbe bekerüljön egy 1,5 billió eurós helyreállítási alap, amely elsősorban vissza nem térítendő támogatásokat, és nem kölcsönöket adna azoknak az országoknak, amelyeket súlyosan megtépázott a koronavírus.

Az érintett országok tisztán látják, hogy a jelenlegi „mentőcsomagok” csak még súlyosabb függésbe taszítanák őket, mivel ezek legnagyobb része visszatérítendő pénz, azaz hitel, amellyel kamatfizetési kötelezettség is együtt jár. Ezzel tovább romlana a „sereghajtóknál” a bruttó hazai össztermelés arányában mért államadósság mutatója, ami Olaszország, Spanyolország és Görögország esetében is igen magas volt már a koronavírus előtt is.

Az esély viszont, hogy vissza nem térítendő segélyekre különít el pénzt az unió, szinte a nullával egyenlő, annak ellenére, hogy Angela Merkel a múlt héten tett egy homályos megjegyzést arra, hogy el tudna képzelni egy nagyobb uniós költségvetést is, viszont jelen pillanatban a németek mozgástere is erősen korlátozott. Ráadásul a német pénzügyminiszterek sem hívei az „ellenszolgáltatás nélküli segítségnek”, amire jó példa volt korábban a görögök részére nyújtott számos „mentőcsomag”, amellyel lényegében teljes hatalmat szereztek a végletekig eladósodott ország költségvetése fölött. 

Többek között az is arra utal, hogy nem lesz „ingyen segély”, hogy az ECB-t finanszírozó, erősebb gazdaságú országok nem hajlandók részt vállalni a már meglévő terhek viselésében sem, annak ellenére, hogy a

járvány miatti válság magát az eurót is alapjaiban veszélyezteti, ha a gyengébb tagállamok fizetésképtelenné válnak. Az Európai Központi Bank múlt hét csütörtökön húzta ki Olaszország lába alól a talajt az államadósság finanszírozásának kérdésében.

Államkötvény eladó! Vagy mégsem?

A járvány kirobbanásakor ugyanis az olasz kormány, szokás szerint, úgy próbált meg külső forrásokat szerezni a helyzet finanszírozására, hogy államkötvényeket bocsátott ki. Ez elméletben lehetővé teszi, hogy ne csak az uniós szervezetektől, hanem a gazdaság többi szereplőjétől is forrásokat vonjanak be. A kötvények kelendősége azonban erősen függ attól, hogy a nagy uniós szervezetek hogyan kezelik a kérdést, főleg, hogy a gazdasági szereplők mellett a legnagyobb kötvényfelvásárló szinte minden esetben az Európai Központi Bank. Ha az ECB keresletet generál egy államkötvényre, annak javul a forgalma, és a többi gazdasági szereplő bizalma is növekszik az adott papírral kapcsolatosan. Így a válságba került kormányok több forráshoz juthatnak, ami rövid távon segíti a helyzetük stabilizálását.

Az ECB az eurózóna gyenge államainak folyamatos finanszírozási válságai miatt úgy korlátozta a saját kötvényvásárlási szabályait, hogy nem rendelkezhet az egyes államok adósságának egy harmadánál többel, azaz egy bizonyos kötvénymennyiségen túl nem vásárolhat fel többet. Ha ugyanis többségi finanszírozójává válik egy országnak, azzal egy államcsőd, vagy egy adósságátszervezés esetében kénytelen volna önálló szereplőként is szavazni.

Ez viszont már politikai befolyást is jelent az érintett ország gazdaságpolitikájára. Mivel ez az ECB létrehozásának nem volt célja, ezért teljesen érthető, hogy a mérsékelt gazdaságpolitikusok és a tagállamok képviselőinek többsége ódzkodik tőle. Ez alól kivételt jelentenek a németek, akik szívesen diktálnák az iramot az eurózóna „sereghajtói” számára, amire már korábban is volt precedens.

A fizetésképtelenség útján

Az Európai Központi Bank jelenlegi vezetője, Christine Lagarde idén márciusban a korlátozás miatti megosztottság ellenére azt jelentette be, hogy az eurózóna válságának elkerülése miatt egy 750 milliárd eurós kötvényvásárlási akciót indítanak, amely egy kicsit könnyíthet a súlyosan eladósodott államok, így Olaszország, Görögország és Spanyolország helyzetén. Az ECB belépése ugyanis nyugtató hatással van a kötvénypiac többi szereplőjére, ami a felvásárlási kedv növekedése mellett a kötvények kamatát is csökkenti a piacon.

Egy biztonságos állampapír megvételét ugyanis nem kell szükségszerűen vonzóan magas kamatokkal „felturbózni”, mert azt az adott befektető akkor is megveszi, ha kevesebb nyereséget realizál rajta. Ha viszont az sem biztos, hogy egyáltalán a tőkét képes lesz visszafizetni az adós a befektetőnek, akkor ez utóbbit csak úgy lehet rávenni, hogy mégis megvegye a papírt, ha a nagyobb kockázat ellensúlyozására jelentős kamatot, nagyobb hozamot ígérnek az adósok.

Lagarde „eszközvásárlási csomagja” egy időre valóban érezhető javulást okozott a kötvénypiacokon, és a 30 százalékos korlát alkalmazásában is enyhülést jelentett, a helyzet azonban középtávon mégsem lett jobb. A kibocsátott államkötvények ugyanis hamarosan fizetési kötelezettséget jelentenek majd mind az olasz, mind a görög kormánynak, és csak azért sikerült viszonylag alacsonyan tartani a fizetendő kamatot a piacon, mert a befektetők arra számítottak, hogy az Európai Központi Bank közbelép majd, ha az olaszok nem tudnak fizetni.

Erre azonban szertefoszlottak a remények, miután Christine Lagarde közölte: „Nem azért vagyunk itt, hogy mi fedezzük a kamatfelárat, arra vannak más eszközök, és más szervezetek.” Ezzel lényegében azt jelentette ki, hogy nem avatkoznak be egyik adós ország kötvénypiacán sem, ami miatt az olasz, a spanyol és a görög kormány is eljuthat arra a pontra, hogy teljesen fizetésképtelenné válik. Lagarde nyilatkozata néhány órán belül 30 százalékos növekedést okozott az olaszok kamatfizetési kötelezettségében, ugyanis az államkötvényeik 10 évre vetített kamata 1,4 százalékról 1,8 százalékra ugrott fel. Nem volt jobb a helyzet a görögöknél sem, akiknél 0,5 százalékos kamatnövekedés következett be szinte perceken belül a nyilatkozatot követően.

A helyzet azonban az, hogy Lagarde kijelentése ellenére a kötvénypiacon jelenleg nincs más olyan szereplő, aki az elszállt kötvénykamatokat valahogyan vissza tudná tolni a „normális” tartományba, és ezen a nyilatkozat csak tovább rontott. Sőt, olyan bizonytalanságot okozott, hogy az olasz és a görög kötvényeken kívül a spanyol, a portugál, de még a francia államkötvények is mélyütést voltak kénytelenek elszenvedni.

Válságkezelés vagy hazaárulás?

Olaszország gazdasági problémái viszont enélkül is egyre súlyosabbak, ugyanis a lejtmenetet csak súlyosbító koronavírus-járvány egyelőre nem enyhül, így nem lehet visszatérni a dolgos hétköznapokhoz. Az ország gazdaságának viszont sürgős segítségre van szüksége, így Giuseppe Conte miniszterelnök arra készül, hogy Olaszország az eurózóna 500 milliárd eurós ESM alapjából, azaz az Európai Stabilitási Mechanizmusból igényeljen további kölcsönöket.

Ezzel kapcsolatban azonban már a tervek miatt is erős támadások érik, a korábbi koalíciós partner, a Lega Nord (Északi Liga), és Matteo Salvini odáig ment, hogy hazaárulásnak nevezte annak a gondolatát is, hogy további kölcsönöket vegyenek fel az EU-tól, legyenek akármilyen kedvezőek is a feltételek. Az euroszkeptikusok, de az eurózóna fennállása óta látható gyakorlat szerint is, az uniótól érkező „segítség” fejében a csőd nemcsak a fizetőképességet, hanem a gazdasági folyamatok fölötti rendelkezést is megszüntetheti az adott államban. Amennyiben ugyanis nem tudják teljesíteni a megszabott feltételeket hosszú távon, az unió, és azon belül az eurózóna legstabilabb gazdaságaival rendelkező államai diktálják majd a gazdasági intézkedéseket.

Utasítás Berlinből

Ezt láttuk néhány évvel ezelőtt Görögország esetében, ahol az összeomló gazdaság megmentése érdekében, ami az eurózónára is végzetes csapást mérhetett volna, az akkori német pénzügyminiszter, Wolfgang Schäuble kemény kézzel közbelépett, mielőtt teljesen menthetetlenné vált volna a helyzet.

A németek megszabták az egyébként szuverén és demokratikus államként működő Görögország számára, hogy milyen költségvetési megszorítási intézkedéseket vezessen be, és azok olyannyira súlyosak voltak, hogy 2017-ben maga Wolfgang Schäuble nyilatkozta azt a médiában, hogy Németországban szinte lehetetlen lett volna ezeket az intézkedéseket bevezetni. A kormány azonnal elveszítette volna a választók támogatását. Egy másik országban azonban, ahol a német gazdaságpolitikusok nem indulnak a választásokon, könnyű megtenni a szükséges lépéseket a választók haragjának fenyegetése nélkül.

A görögök viszont oly mértékben ki voltak szolgáltatva az óriási adósságaik miatt, amelyek a 2009-es válságtól kezdődően többször is kapott segélycsomagokkal csak gyarapodtak, hogy kénytelenek voltak együttműködni az utasításokkal. A teljes képhez hozzátartozik ugyan, hogy a költségvetési megszorítások stabilizálták a görög gazdaságot, legalább annyira, hogy a csőd közvetlen veszélye elhárult, viszont a gazdasági szuverenitás szinte teljes egészében eltűnt, fölülről diktálták, hogy mikor milyen intézkedéseket vezessenek be az éppen az országot vezető kormányok.

Ez a sors várhat az olaszokra is, akik a világ egyik legnagyobb adósságkupacán ülnek, ami az idei akcióikkal a bruttó hazai össztermelés 134 százalékáról annak 150 százalékára növekedett. Mindez semmit sem változtat azon, hogy ennek finanszírozására az egyik kedvenc intézkedésük a kamatidőszakok végén, amikor a már meglévő adósságok kamatait kell fizetni, hogy újabb kötvényeket bocsátanak ki, amire idén májusban is készülnek. Ez azonban egy saját magát gerjesztő folyamat, aminek azért is célszerű volna véget vetni, mert az eurózóna stabilitását is veszélyezteti az államcsőd veszélye mellett. Arról nem is beszélve, hogy mindez tovább erősíti az európai centralizációt, aminek végső nyertese Németország.

Olvasson tovább: