Kereső toggle

Apollo nyilai: A járványok hatása az ókori politikára

Járványok és politika 1.

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Már az ókorban számos hatalomnak kellett megküzdenie kisebb-nagyobb intenzitású járványokkal, amik nem ritkán teljesen átírták egy adott város, nép vagy hadjárat történelmét. A mai helyzet fényében érdemes áttekinteni, milyen politikai következményekkel jártak korábbi korok ragályai.

Albert Camus A pestis c. munkájában azt írja: „Ugyanannyi pestis volt már a világon, mint amennyi háború. És mégis, a pestisek és a háborúk az embereket mindig készületlenül találják.” Ez találó felütése annak a kérdéskörnek, hogy egy járvány a nyilvánvaló egészségügyi velejárók mellett drasztikus politikai, diplomáciai és akár hadügyi következményekkel is sújthat.

Bibliai járványok

Számos forrás megerősíti, hogy az ókori járványok, „dögvészek” egyik legkorábbi és legfontosabb feljegyzései a Bibliából származnak. Ezen belül is az egyik leghíresebb eset a Mózes 2. könyvében feljegyzett egyiptomi tíz csapás, amelynek a haszonállatokat érintő ötödik, és az emberi bőrön keléseket okozó hatodik csapása kapcsán vélik azt egyes kutatók, hogy az isteni büntetés talán vírus terjedése révén ment végbe, amiket akár a korábbi csapások során elterjedt rovarok is terjeszthettek. Nem véletlen, hogy az ókori pestist a hellén–római történetírás (pl.: Thuküdidész, Sztrabón) dél-egyiptomi, etiópiai, illetve núbiai eredetűnek vélte.

Bár az eseménysor tekintetében az archeológia eleddig nem sok segítséget nyújtott, a csapások eredménye a Szentírás beszámolója szerint igen komoly politikai fordulat: Egyiptom újbirodalmi civilizációjának átmeneti, de súlyos válsága, és az izraeliták rabszolgaságból való felszabadulása. Közvetlenül vezetett a héberek kánaáni honfoglalásához és államuk megalapításához a később Szentföldként elhíresült kelet-mediterráneumi vidéken.

A szellemi szférát nélkülöző empirikus tudomány a Sámuel 1. könyvében található, filiszteusokat érintő bajt is járvánnyal magyarázza. A frigyládát elrabló kananeus nép akárhová vitte az izraeliták szent tárgyát, súlyos csapást okozott, majd amikor a maguk kegytárgyaival együtt visszaküldték Izraelbe, ott is sokan meghaltak. Mélyen vitatott elmélet szerint a terjedési forma Yersinia pestisre utal, ami a későbbi évezredekben is hatalmas pusztítást hozó bubópestisnek is a fő kórokozója. Az incidens mindenesetre komoly mérföldkövet jelentett az izraeliták és a filiszteusok közötti konfliktusos viszonyban.

Az Ézsaiás könyve 37-ben található eset szerint Izrael Istene egy angyalt küldött ki a választott népét támadó asszír seregre, amely Szín-ahhé-eríba asszír király egyiptomi hadjárata során vonult át Júdeán (i. e. 695 körül). Az angyal a tábor 185 ezer tagját egy éjszaka alatt kiirtotta – egyes kutatók szerint nem kizárható, hogy valami gyorsan pusztító ragály (akár az Erra vagy a Bibliában is megemlített Nergál istenség képében tisztelt és rettegett pestis) söpört végig az asszírokon. Egy Széthosz nevű egyiptomi pap Hérodotosz szerint álmot látott, amiben egerek (tipikus fertőzéshordozók) rontanak az ellenséges seregre Egyiptom védelmében. Az asszír király ostroma természetesen sikertelenül zárult a csapás miatt.

Athén bukása

Már a görög mitológia is feljegyzi a döghalál veszélyét – Homérosz az Iliászban örökítette meg Apollón halálos nyilait, ami sem állatot, sem embert nem kímélt. Epidemiológiai szempontból konkrétabb információkat nyerhetünk a későbbi korok járványai tekintetében. Thuküdidész a peloponnészoszi háborúról szóló munkájában tér ki az attikai járvány következményeire. Azóta számos kutatás vitatta, hogy pontosan mi volt a terjedő kór, a legfrissebb adatok szerint ebola vagy tífusz pusztított és harmadolta meg többek között Athén lakosságát.

Az i. e. 430 és 429, majd i. e. 427 és 426 között is megjelenő járvány során maga Periklész is odaveszett. Az athéni hadsereg elvesztette vezetőjét és jelentős számú katonáját, ezért a háborút végül is elvesztették. A vereségen túl és a százezres nagyságrendű áldozatszám mellett Athén közélete káoszba torkollott, és a karhatalmi fellépés centralizáltabb hatalomhoz vezetett a periklészi demokráciából.

A betegségből felépülő Thuküdidész azt írta: „Az emberek egyre bátrabban adták át magukat az eddig titkolt élvezeteknek, látva, hogy milyen gyorsan változik a szerencse, hogyan halnak meg pillanatok alatt a gazdagok, s ülnek be javaikba olyanok, akik addig teljesen nincstelenek voltak… Már senkit sem tartott vissza sem az istenektől való félelem, sem az emberi törvény”, mivel az emberek úgy érezték, az istenek átálltak Spárta oldalára és őket csak Apollón (aki a pestis istene is) verdesi haragjában. A szentélyeket betegek és holttestek lepték el.

A városállam vezetése igyekezett helyreállítani a rendet és a hamis állampolgárságúakat rabszolgasorba taszította. Ezzel pedig tovább csökkent a hadsereg utánpótlása, amelynek morálja amúgy is romokban hevert. A Spártától elszenvedett végső vereség eredménye, hogy a városállam, mint az ókori Görögország szuperhatalma, elvesztette e státuszát és tengeri nagyhatalmi pozícióját.

Ez is megágyazott annak, hogy a következő évszázadban már Makedónia emelkedik ki a görög világban, ami gyökeresen meghatározta Európa történelmét és kultúráját.

Róma megpróbáltatásai

Rómában is a görög Apollón fiát, Aszklépiosz istent hívták segítségül csapás idején. Néró császár alatt följegyeztek egy komolyabb járványt, ami Suetonius és Tacitus szerint legalább 30 ezer áldozatot szedett Róma városában i. sz. 65-ben, egy évvel a város felégetése és a tömeges keresztényüldözések kezdete után. Nemsokára felkelés tört ki zsarnoki hatalma ellen, és menekülni kényszerült a városból. 68-ban halt meg a fővároson kívül.

Rómát azonban sokkal jobban megrázta a sikeres i. sz. 161–166-os párthus hadjáratról hazahozott, majd a szeleukeiai hadművelet után szétterjedő pestis, ami Marcus Aurelius Antonius filozófuscsászár idején óriási pusztulást eredményezett. A császárról Antonius-járványként is emlegetett vésznek uralkodótársa, Lucius Verus is áldozatául esett. A járvány 165 és 180 között tombolt, és a lakosság legalább 20 százalékát pusztította el, miközben a birodalom határait folyamatosan barbár törzsek támadták (markomannok, kvádok stb.), amelynek védelmi költségeit csupán a császári kincstár elárverezésével tudta fedezni.

A járvány óriási hatással volt a birodalom gazdaságára és a kereskedelemre. Az indiai irányú kereskedés helyrehozhatatlan károkat szenvedett, de a távol-keleti kereskedelem is jelentős mértékben csökkent, ráadásul a járvány valahogy Kínát is elérte, és a Han-dinasztia idején ott is óriási károkat okozott.

180-ban a császár halálos ágyán is arra szólított föl, hogy ne érte, hanem a dögvésztől hulló tömegekért gyászoljanak. Itáliában és számos provinciában teljes városok néptelenedtek el. Számos kutató szerint a járvány maradandó csapásnak bizonyult az ókori világra nézve és egy relatíve békés időszakot zárt le Róma történelmében.

A következő megpróbáltatás i. sz. 249 és 262 között érte Rómát. A feljegyzései miatt Szent Cipriánusz után elnevezett cipriánuszi járvány jelentősen hozzájárult a 3. századi birodalmi válsághoz. A valószínűsíthetően himlőjárvány még császárokat sem kímélt – a fővárosban naponta ötezren haltak meg, Alexandria lakosainak pedig több mint 60 százaléka vesztette életét. A legyengült birodalmat folyamatos barbár támadások és belső polgárháborúk rombolták tovább, sok helyütt ellátási problémákat, termelési válságot és éhséget okozva. Mindezt csak fokozta a klímaváltozás, ami szélsőséges időjárásban nyilvánult meg. Ugyan a kaotikus időszaknak Diocletianus hatalomátvétele némiképp véget vetett 284-ben, de a birodalom már sosem nyerte vissza korábbi erejét.

Attilát a pestis állítja meg

A Hun Birodalom, vezetőjével az élén, a catalaunumi csatában ütközött a Nyugatrómai Birodalommal, i. sz. 451-ben. A csatát igazából egyik fél sem nyerte meg, mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett el.

A hun király részben azért nem tudta sikerre vinni hadjáratát, mert seregében pestis ütötte föl a fejét, és a járvány tépázta sereg kapacitása jelentősen leromlott.

Bár Attila eredményeit és hadjáratai jelentőségét a kortárs történészek némiképp árnyalják, a catalaunumit a világtörténelem egyik legjelentősebb csatájának tartják. Ez indította el a vezér itáliai hadjáratát a következő évben. Azonban ennek az előrenyomulásnak is megálljt parancsolt egy pestisnek tartott járvány, ami közel 100 ezer harcosával végzett, s ezzel a hadműveletek kudarcba fulladtak.  Kénytelen volt fegyverszünetet kötni, amely során a pápával is találkozott. A visszavonuló Attila hamarosan meghalt, és birodalma széthullott.

Csapás Bizáncban

Bár az ókor hivatalosan 476-ban véget ért, számos történész úgy véli, az ókor és a középkor egyik fordulópontjának számító eseménye a Jusztiniánusz császár idején kitört pestisjárvány i. sz. 541–542 között (ami 720-ig sokszor újra felütötte fejét).

A pandémia legalább 25 millió, egyes számítások szerint 100 millió áldozatot követelt. A minden addiginál súlyosabb járvány különösen a Keletrómai Birodalom központját, Konstantinápolyt sújtotta, ahol naponta 10 ezer ember halt meg. A betegség elérte a birodalom rurális vidékeit, a Földközi-régió legtöbb kikötővárosát, de a Szászánida (perzsa) Birodalmat is. Prokopiosz történetíró szerint „káros hatását senki nem kerülhette el, sehol, még az ismert világ legeldugottabb sarkában sem menekülhettek el előle.”

A tömeges halálozások hatalmas adókieséseket eredményeztek a központi költségvetésben, romba döntve a kereskedelmet és a mezőgazdaságot. Több területen az elnéptelenedés sáskajárást vont maga után. Számos forrás megerősíti, hogy a babonás császár tudományellenessége hozzájárult a járvány terjedéséhez, aki maga is elkapta a kórt, de felépült belőle.

A járvány hatalmas geopolitikai jelentősége, hogy megakadályozta Jusztiniáusz császár álmának megvalósulását: a klasszikus Római Birodalom (nyugati és keleti területek) egyesítését. Seregei, melyek a nyugati Mediterráneum után már majdnem meghódították Itália egészét, olyan mértékben legyengültek, hogy a gótok, majd később a lombardok is kapva kaptak a lehetőségen, hogy az újraegyesítési törekvéseket aláaknázzák. II. Pelagius pápa is a pestis áldozata lett 604-ben.

Más frontokon viszont némi védelmet adott a ragály a császárnak – a perzsák hódító szándékát aláásta a járvány terjedése, ám Jusztiniánusz ellenkampánya Perzsia elfoglalására szintén sikertelennek bizonyult.

Bizonyos történészek szerint a hunok okozta népvándorlás mellett a járvány is arra késztette az angolszászokat, hogy Britanniába települjenek, ami végérvényesen meghatározta a leendő Britannia történetét a germán nyelvi és kulturális behatás okán. Az addigi brit–kelta–római kultúra jelentős átalakuláson ment keresztül azáltal, hogy az egyesült angli, szász és jüt germán törzsek uralmuk alá hajtották Britannia déli és keleti régióit. Ők alapították meg az Angol Királyságot és a modern angol nyelv fele is ebből az időből származik.

E korszakban terjedt el a szigeteken a kereszténység is, és a modernebb értelemben vett közigazgatás. Mindez persze azután, hogy a ragályt magukkal vitték, és ezzel jelentős pusztítást okoztak a szigetek lakosságában.

(A folytatásban a középkori pestisjárvány politikai velejáróit fogjuk áttekinteni.) 

Közreműködött: Kulcsár Árpád, történész

Olvasson tovább: