Kereső toggle

A járványtábornok hódításai

A 19. századi Európa átalakulása járványok árnyékában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Európának a mai arculatát is meghatározza a forradalom évszázada. A vérontás mellett kitörő újabb pestisjárványok, illetve a kolera, tífusz és más kórságok éppen ezért döntő jelentőségűnek bizonyultak az öreg kontinens történelmében.

A ragályok elsősorban utazásokkal – hódító, kereskedő és felfedező tevékenységekkel  – váltak globális mértékűvé. Minél inkább kibontakozott a modern civilizáció, annál több „dögvész” tört a felszínre. Az ipari forradalom ugyanis nemcsak a vasúti és tengeri közlekedést tette lehetővé, de a kórokozók világszintű elterjedését is.

Bár a pestis a 19. századra jórészt bevégezte több száz éves pusztító hadjáratát, egyes területeknek még jócskán kijutott a szenvedésből. S közben új ragályok is felbukkantak, hogy a háború és pestis sújtotta országok terheit nehezítsék.

Napóleon keleten is megtorpan

A mai Benelux államokon átfolyó Schelde mocsáros torkolatánál malária végzett 40 ezer angol katonával 1809-ben, amikor Napóleon ellen a kontinensen partra szálltak. Kevés szó esik róla, de Napóleon Nagy Sándort idéző gyors hódításainak nem csak az Újvilágban szabott gátat járvány (lásd a sorozat múlt heti epizódját), hanem az orosz és közel-keleti kampányok során is. Egyiptomi offenzívája idején különösen a Szentföldön okozott nagy krízist a pestis a császári seregben. Hadtesteinek csökkenése és természetesen még számos döntő tényező miatt végül felhagyott az egyiptomi és szíriai hadjáratokkal.

A legendás Grande Armée félmilliós seregéből az Oroszország elleni kampány során a kemény időjárásban belobbanó kóregyüttes, így az influenza, a vérhas, a diftéria, a tüdőgyulladás és a kiütéses tífusz hamarosan már csak 80 ezer főt hagyott, végül pedig már csak 20 ezer katona maradt. Hiába tudta később Moszkvát elfoglalni, az oroszok közben úgy megerősítették állásaikat, és a francia seregeknek olyan viszontagságos körülmények között kellett helytállni, hogy végül Napóleon kénytelen volt orosz álmait is feladni.

Ez pedig végleg szertefoszlatta a verhetetlen Napóleon európai eszményét – a francia sereg pedig helyrehozhatatlan veszteségeket szenvedett el. Szakértők szerint a császár maga sem tudott többé az a zseniális hadvezér lenni, akitől világszerte rettegtek. Idegrendszerét a hadjárat felőrölte, ami későbbi csatáira is rányomta bélyegét.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy az inváziót visszaverő oroszok körében a győzelem révén lángra kaptak az orosz egységtörekvések, és ez általában katalizátorként szolgált Oroszország modernizálódásának elindításában. Ez elsősorban egy teljes rendszerváltó forradalomsorozatban nyilvánult meg az 1825-ös dekabrista felkeléstől egészen 1917 forradalmaiig.

Hasonlóképpen a császár által létrehozott Rajnai Szövetség felbomlása után is előtérbe került az európai történelmet döntő módon befolyásoló német egység gondolata. Napóleon birodalmi törekvései tehát további egységesülési hullámot indítottak el, más alapokon, és ebben bizony a járványok is szerepet kaptak.

Borúra ború

A járványok és háborúk sokkján csak súlyosbított egy újszerű kór, ami a bélrendszert támadta meg és súlyos anyagcserepanaszokat idézett elő. A szennyvízzel fertőzött ivóvíz és étel (majd a szervezetből távozó váladékok) által terjedő kolera fertelmes tünetei és kegyetlenül gyors lefolyása rettegést váltott ki számos társadalomban.

E láthatatlan tömeggyilkos a 20. század végéig hétszer pusztított végig a világon. Indiában és Délkelet-Ázsiában megbecsülni is nehéz, pontosan hányan vesztek oda. Az oroszoknál évtizedekig állandó problémát jelentett a ragály, amit a hatóságok először újabb pestisjárványnak véltek. Történelmi tapasztalatok alapján még szigorúbb korlátozásokat és tilalmakat vezettek be – a kereskedelmet befagyasztották, ami számos településen ellátási problémákhoz vezetett. Nem kellett soká várni, lázongás lázongást ért, egyes városokban a helyi vezetőket is megölték.

Szentpéterváron azért lázadtak föl, mert a gyorsan ölő vírust a nép a hatóságok mérgezésének vélte. Az orvosok higiéniai előírásait további ártó szándéknak hitték, így elsők között saját egészségügyi dolgozóikat lincselték meg. Egy kórházat csak a cár személyes megjelenése tudott megmenteni a tömeg dühödt gyújtogatásától. Ám hamarosan a Novgorod régió is lángba borult, amit Miklós cár csak nagy áldozatok árán fékezett meg – a véres leszámolások során 3000 embert száműzött vagy végzett ki.

Még az 1830-as lengyel felkelést leverő orosz seregek hozták el a kórt a Habsburg Birodalom határaiba.

A kordon ellenére hamar hazánkba is betört a vész, és a félmillió fertőzött fele meg is halt, köztük a nyelvújító Kazinczy Ferenc. A létbizonytalanságba jutott parasztok felkelést szerveztek; hatóságiakat, zsidókat, nemeseket és papokat öltek meg. A kolerabiztosok között az ifjú Kossuth Lajos is életre szóló tapasztalatokat szerzett. A nemesség ekkor döntötte el végleg: fel kell számolni a veszélyes jobbágyságot – s ez vezetett el a reformkorhoz hazánkban. A felkelést Jókai Mór Szomorú napok c. regényében örökítette meg.

Koleratábornok és tífuszezredes

A 19. század derekán zajló háborúkat jelentősen megnehezítette a harmadik kolerajárvány pusztítása.

A vész miatt elterjed a mondás, hogy a világ legnagyobb hadvezére és egyben a háborúk igazi győztese a „járványtábornok”. Az 1853–56 között dúló krími háborúban 30 ezren haltak meg, amit megtoldott még a kiütéses tífuszjárvány is, ami ruhatetvek útján terjedt a katonák között.

Az Orosz Birodalom geopolitikai helyzetét is mélyen determinálta az Indiából elterjedő kór. A Balti régióra és a Távol-Keletre is átterjedő konfliktusban mind az orosz, mind a francia–angol szövetség kimerült. A háborút lezáró 1856-os párizsi béke felborította az 1815-ös bécsi kongresszus szerinti európai viszonyokat – ami egyúttal Oroszország európai hegemóniájának is véget vetett és számos területet elvesztettek (így a Dunát is).

Ausztria közben szövetségesek nélkül maradt, ami későbbi katonai veszteségeihez, s így az orosz és német egység létrejöttéhez is hozzájárult.

E történet is talán másképp íródott volna, ha a járványok nem szedik tízezrével áldozataikat (tízszer akkora mértékben, mint maguk a csaták) – nem véletlenül vált a viktoriánus éra egyik emblematikus alakjává Florence Nightingale, aki a sebesült és járvány sújtotta katonákról gondoskodott a háború során.

Egyes kutatások szerint még a mi 1848–49-es szabadságharcunk bukásához is hozzájárult az oroszok által terjesztett kolera, amelyben ötször annyian halhattak meg, mint magukban a harcokban.

De további tízezreket pusztított el az 1866-os porosz–osztrák háborúban, a fertőzött Temze által átszelt Londonban, végzett az ír éhínség számos túlélőjével (amit egyébként egy burgonyát fertőző kór miatti hiány okozott – a menekülők pedig magukkal vitték a kolerát és a tífuszt Kanadába és más helyekre, ahol helyi járványokat okoztak ezáltal). Amerikában a Mississippi folyórendszere mentén lobbant be a fertőzés – csak itt 150 ezren haltak meg.

S közben nem nyugodott a tífusz sem, ami csak az 1877–78-as orosz–török háborúban kétszázezer életet oltott ki. (Kellemetlen ránk nézve, hogy a tífusz korábban morbus hungaricusként lett ismeretes, mivel még a 16. században I. Miksa budai ostromkísérlete során a táborban a törökök által behurcolt kór pusztított, és vagy 30 ezren meghaltak. A csata el is maradt. A sikertelen offenzíva után ezer irányba távozó zsoldosok terjesztették el Európában a ragályt.)

Hiába készült kolera-védőoltás 1885-re, további világjárványszintű fellángolásai következtek. Az 1890-es években például Hamburg környékén irtott ki ezreket, ami a kereskedelem teljes bénulásához, súlyos munkanélküliséghez és társadalmi apátiához vezetett. A kereskedelmi elit meggyengülése pedig komoly liberalizációs törekvéseknek adott alapot.

A század során legalább 1 millió áldozatot követelő kolera hatására viszont londoni minta alapján elkezdték az európai nagyvárosokban kiépíteni a csatornahálózatot és a higiéniai közellátórendszert. Ekkor jelentek meg az angolvécék, a fürdőszobák, és az általános tisztasági kultúra ekkortájt kezdett teret nyerni Európában.

Pestis utoljára

A harmadik és egyben utolsó nagy pestisjárvány 1855-től hódított Kínából India irányába és közben 15 millió embert ölt meg. Kínában a Csing-dinasztia elleni Pantháj- és Tajping-felkelések ennek nyomán okoztak súlyos vallási konfliktusokat muszlimok és más vallásúak között. Az álmessianisztikus színezetű harcok további tízmilliók pusztulását hozták. A kór felfordulást okozott Mongóliában és Mandzsúriában is. A legtöbbet szenvedett Indiában sok millióan haltak meg, és több felkelés robbant ki a gyarmatosító Nagy-Britannia ellen.

Az orosznátha – az első influenza-világjárvány 1889-től egy orosz területről származó influenzajárvány söpört végig Európán, Londonban háromszor is.

A harmadik hullám 1892-ben az angol királyi családra is lesújtott: Viktória királynő unokáját, Albert Viktor herceget is megfertőzte. A fiatal herceg egy héten belül meghalt, így öccse, a későbbi V. György lett a trónörökös, ami megváltoztatta és máig meghatározza a brit korona öröklési rendjét, és a Windsor-ház lett az uralkodói dinasztia.

Bár a járvány megfertőzte az orosz cárt, a német császárt és a belga királyt is, és minden nagyobb lap címlapján szerepelt (az első igazi médiaszenzációs járványnak mondható), Amerikában eleinte nem vették komolyan. Pedig a vasút és hajóútvonalakat szorgalmasan követve a kór minden korábbinál messzebb eljutott. Átlagos, szezonális influenzaként legyintettek rá, mígnem New Yorkon keresztül az egész amerikai kontinenst áthatotta a pusztító járvány. Akkor is főleg a más krónikus betegségben szenvedők körében volt különösen halálos.

Maga Churchill is rövid versbe foglalta, hogy a járvány kicsit, nagyot, szegényt s gazdagot egyaránt utolért. És bár a járvány világszerte egymilliós pusztítást okozott, és a társadalmakra súlyos terhet, többek között tömegpszichózist (depresszió, öngyilkosság) rótt, a hamarosan lecsapó spanyolnátha hamar feledtette a világgal az első influenzasokkot.

A TBC-romantika

A nyugati világban furcsamód a tuberkulózisnak valóságos kultusza lett. A Tamás bátya kunyhója és hasonló romantikus szellemben írt művek a kor társadalmi gondjai (rabszolgaság) mellett e betegségre is fókuszálnak. A művészvilág hosszan tartó groteszk becsben tartotta a TBC-t, mint valami magasztos, mondhatni művészi halált (a csúf tünetek ellenére), ami egyben a viktoriánus nőideál egyik eleme. Toulouse-Lautrec egyik litográfiáján egy hölgy fehérre púderozza magát, hogy TBC-snek látsszék. Victor Hugo legfőbb hibája kortársai szerint az, hogy nem volt TBC-s. A preraffaelita festők pedig el is vették feleségül gümőkóros modelljeiket. A „fehér kór” ritka múzsa – máig számos kulturális termék ihletője, Manntól és Keatstől Monet-n és Verdin át Van Morrisonig és a filmművészetig. Számos művészettörténész szerint a TBC visszaszorulása a művészetekben is válságot okozott, mivel ezen álláspont szerint a zsenik a TBC-vel távoztak.

Olvasson tovább: