Kereső toggle

Hataloméhes populista vagy Olaszország reménye Salvini?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Néhány év leforgása alatt egy szeparatista mozgalomból Olaszország legerősebb pártját hozta létre, és a kormányból való kiszorulása ellenére továbbra is az ország legnépszerűbb politikusának számít. Matteo Salvini portréja.

A még belügyminiszterként a migránsokat szállító hajókkal szembeni bánásmódja miatt bíróság elé álló Matteo Salvini az olasz liberálisok és az európai elit egyik fő rémálma. A bevándorlástól megcsömörlött olasz nép azonban bízik benne, és egy esetleges választás esetén szinte borítékolható lenne Salvini és pártja, a Liga toronymagas győzelme.

Balról jobbra

Salvini 1973-ban Milánóban született egy középosztálybeli családban. Apja üzletemberként dolgozott, anyja pedig főállású háziasszony és fordító volt. A kis Matteo különleges képességei már igen fiatalon megnyilvánultak: mindössze tizenkét éves volt, amikor először (és nem utoljára) szerepelt egy televíziós kvízműsorban. Egyetemi tanulmányait a Milánói Egyetem történelem szakán kezdte meg és fejezte volna be, ha a közélet iránti érdeklődése nem bizonyult volna erősebbnek. Állítása szerint azonban a „politika megszállottja” lett.

Még egyetemi évei előtt az Északi Liga nevű jobboldali párt aktivistája lett. Az Umberto Bossi által 1989-ben alapított mozgalom az északi régiók (Padánia) Olaszországtól való elszakadását tűzte zászlajára. Emellett olyan botrányt keltő célokat is felvállaltak, mint például az euró eltörlése. Retorikájuk is igazodott programjukhoz: Rómát tolvajnak, a szegényebb déli területeket pedig nemes egyszerűséggel csak vérszívóknak nevezték.

Paradox módon Salvini eleinte a párt szélsőbaloldali szárnyát erősítette. Ebben nagy szerepet játszott, hogy még a mozgalomba való belépése előtt gyakran látogatta az állítólag anarchista kötődésekkel is rendelkező Leoncavallo nevű önfenntartó szociális központ rendezvényeit. Állítása szerint csak a „koncertek érdekelték”, később azonban megalapította pártja Padaniai Kommunisták nevű szárnyát.

Az Északi Liga berkeiben Salvini csillaga gyorsan ívelt felfelé. A párt ifjúsági szervezetének tagjaként előbb Milánó városi képviselője, majd a megye titkára is lett. Ő szerkesztette a párt napilapját, a La Padaniát. Ma ismert kommunikációs stílusának elsajátításában pedig nagy szerepet játszott, hogy 1999-től a Radio Padania Libera betelefonálós műsorának házigazdája lett. Elemzők szerint ennek köszönhetően fejlesztette ki kivételes vitázási és szlogengyártó képességeit is, illetve testközelből ismerhette meg a mindennapi emberek problémáit és véleményét a politikáról.

Botrányhősnek sem volt utolsó: Carlo Azeglio Ciampi milánói látogatásakor nem volt hajlandó kezet rázni az államelnökkel, mondván, „őt nem képviseli Ciampi”. Még a börtönt is megjárta: 30 napos elzárást kapott, mivel tojással dobta meg Massimo D’Alema miniszterelnököt.

Elmondása szerint az Európai Parlamentben eltöltött képviselői évek alatt vált euroszkeptikussá. „Egy világ nyílt meg előttem, rengeteget utaztam, kapcsolatokra tettem szert, és megértettem, mi mozgatja az eseményeket.” Ekkoriban ismerkedett meg az euroszkeptikus irány legfőbb képviselőivel, így Marine Le Pennel is, akivel szoros barátságot kötött.

Salvini reformjai

Az Északi Liga regionális céljai, valamint botrányai nem tették lehetővé, hogy néhány százaléknál nagyobb támogatottságot tudhasson magáénak. Ráadásul 2012-ben a párt több vezetője, így Bossi ellen is vizsgálat indult, többek között pénzmosás és az állam megkárosításának vádjával.

2013-ban a pártelnöki választást Salvini nyerte meg, aki felrázta a mozgalmat az apátiából, és drasztikus változtatásokat hajtott végre. Felismerve, hogy a déli tartományok nélkül lehetetlen az országos politizálás, visszafogtak az ellenséges retorikából. A párt nevét Ligára, a logójukon látható zöld színt pedig (ami egyébként a Pó folyó völgyét jelképezi) a semleges kékre változtatták. Az Északi Liga tulajdonképpen egy csapásra nacionalista mozgalommá vált.

A reformok pedig megtették a hatásukat. A 2013-as 3 százalék körüli támogatottságukat mára több mint 30 százalékra növelték. Ebben jelentős szerepe volt a Berlusconi-féle hagyományos jobboldal kimerülésének, illetve a baloldal 2015-ben kritikussá váló migrációs válság kezelésében nyújtott gyenge teljesítményének is. Mivel a migráció legerőteljesebben a déli területeket sújtotta, Salvini harcos bevándorlásellenessége hamar pozitív visszhangra talált ott is. A Liga tulajdonképpen a legkedvezőbb időben talált magára, az ellenfeleik szerint demagóg, de világos, hatékony programjuk a bevándorlástól megcsömörlött olasz lakosság körében igen népszerűvé tette őket.

Salvini röviddel pártelnökké választása után arról értekezett a La Padania hasábjain, hogy a Ligának az európai szélsőjobboldal és annak fő képviselői (mint Marine Le Pen vagy Geert Wilders) felé kell orientálnia magát. E váltása miatt rendszeresen opportunistának, politikai kaméleonnak bélyegzik, mondván, csak azért lett jobboldali, mert szavazatokra volt szüksége. Salvini szerint azonban ma több baloldali értéket lehet látni a jobboldalon, mint a tényleges baloldalon. Szerinte nincs semmi különös abban, hogy párbeszédet folytat azokkal, akik „megtestesítik az ellenállást ebben a hibás Európában”.

Ellenfelei okkal félnek tőle, mivel ő is, pártja is Olaszország legnépszerűbbjének számít. Az Öt Csillag Mozgalom és a Demokrata Párt is képes volt félretenni eddig kibékíthetetlennek hitt ellentéteit, csak nehogy választásra kerüljön sor, mivel ez esetben a felmérések szerint a Liga egymaga több szavazatot kapott volna, mint a másik két párt együttvéve.

Egy szelfi, egy szavazat

Salvini elképesztő népszerűségének egyik legfontontosabb tényezője az, hogy felismerte a közösségi médiában rejlő hatalmas lehetőségeket, és a Facebook-lájkokat szavazatokra próbálja váltani. Zseniális egyensúlyban adagolja a családjáról, macskákról, ételekről készült képeket, és a politikai üzeneteket tartalmazó posztjait. Ennek köszönhetően Facebook-oldala rendelkezik a legtöbb követővel az európai vezetők közül, és nagyobb aktivitást tudhat magáénak, mint Donald Trump.

Salvini az „egy szelfi, egy szavazat” stratégiát alkalmazza: kampányrendezvényei után akár órákat is képes rááldozni, hogy kezet rázzon, és fotókat készítsen a tömeggel. Ezek által, ahogy a The Atlantic magazin újságírója rávilágított, eljátssza az „erős embert”, közben viszont játékosan kikacsint a közönségre. Az olaszok így egy erős vezetőt látnak benne, azonban érezhetik, hogy ő is csak egy közülük. Annak ellenére, hogy sohasem volt az ország vezetője, az olaszok az Il Capitano (Kapitány) becenevet ragasztották rá. Salvini elérte azt, amit csak nagyon kevés politikus képes: az emberek bíznak benne.

A jobboldalhoz való átnyergelése miatt gyakran vádolják opportunizmussal. Azonban tekintve, hogy Salvini képes bárkivel konfrontálni – legyen az az LMBTQ-mozgalom vagy éppen a pápa (pár éve „Az én pápám Benedek” feliratú pólóban mutatkozott) – ez a jelző csöppet sem tűnik megalapozottnak. Ferenc pápa ellene szóló kritikáira pedig úgy reagált, hogy a pápa „törődjön az emberek lelkével, én pedig a rászoruló olaszokkal törődöm”.

Nem ritka az sem, hogy üzeneteit demagógnak és homályosnak titulálják, azonban nem egy fontos témában elég világosan kifejtette véleményét: a homoszexualitással kapcsolatban elmondta, hogy ő azt tekinti családnak, amelyben a gyerekeknek egy apjuk és egy anyjuk van. Saját családi élete azonban koránt sem nevezhető rendezettnek; első házasságából egy fia, a következő élettársától lánya született. Harmadik kapcsolata a jegyességi fázisban véget ért; jelenleg új partnerével készülnek házasodni.

Nagy botrányt keltett az abortusszal kapcsolatos megjegyzése nemrég, miszerint civilizálatlan életmódra utal, amikor a nők abortuszklinikákra rohangálnak fogamzásgátlás helyett.

Az antiszemitizmussal szemben is nyíltan hangoztatja ellenérzéseit, szerinte ennek európai szinten való erősödése mögött a bevándorlás áll. Izraelről mint szövetségesről beszél, és januárban kijelentette, hogy megválasztása esetén elismerné Jeruzsálemet Izrael fővárosaként.

Kérdés, hogy a vádemelés után hogyan alakul majd a Kapitány karrierrje; az biztos, hogy ő maga a jobboldal újbóli élretörésére számít.

Olvasson tovább: