Kereső toggle

Facebook kontra Soros: Kinek kell szabályozni a közösségi médiát?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egzisztenciális válságnak nevezi a sajtó, hogy a Facebook néhány éve össztűz alá került. Az egyik legnagyobb kritikus Soros György, aki szerint a közösségi médiahálózat segítette győzelemhez Donald Trumpot 2016-ban. Mark Zuckerberg az internet felülről jövő szabályozásában keresi a megoldást.

Vezető sajtóorgánumokban, a The New York Timesban és a Financial Timesban fejtette ki Soros György, hogy el kellene távolítani a Facebook éléről Mark Zuckerberget és Sheryl Sandberget. A milliárdos befektető és demokrata megadonor a techóriást már 2018-ban, a davosi Világgazdasági Fórumon a társadalomra veszélyt jelentő szereplőnek nevezte, és többször vádolta nemcsak azzal, hogy hirdetéspolitikája révén hozzájárult Donald Trump győzelméhez, de azzal is, hogy azóta titkos érdekszövetséget kötött az elnökkel, akinek az újraválasztásán dolgozik.

Soros nem egyszerűen állást foglal a politikai hirdetések kapcsán folyó vitában, hanem egyesek szerint offenzívát folytat a Zuckerberg-vezetés ellen. 2018-ban – miután élesen kritizálta a Facebookot – a Soros Fund Management befektetési cégén keresztül 31 millió dollár értékben vásárolt annak részvényeiből (más techvállalatokba is hasonló nagyságrendben invesztált). Ezzel együtt olyan progresszív csoportoknak (a Freedom from Facebook „koalícióban” részt vevő Open Markets Institute, a MoveOn Civic Action, a Sum-OfUs és a Citizens Against Monopolies) nyújt anyagi hátteret, akik a Facebook „feldarabolásáért” kampányolnak.

A 2018-as davosi kirohanás megdöbbentette a Facebookot, mivel korábban nem kaptak hasonlót Sorostól. De nem hagyták magukat: megbízták a Definers nevű tanácsadó céget, hogy „nyomozza ki”, van-e anyagi érdek az egész mögött. Amikor pedig a Freedom from Facebook önmagát spontán mozgalomként feltüntetve kampányba kezdett, a Definers azt a feladatot kapta, hogy térképezze fel, milyen csoportok állnak a háttérben. Ekkor derült ki, hogy a koalíció több tagja Soros György alapítványától kap apanázst.

Elcsalt választás?

A Facebook megítélése a 2016-os elnökválasztás után fordult negatívba, és Soros élen járt abban, hogy Hillary Clinton vereségének bűnbakjaként kezeljék a közösségi hálózatot. Az egyik vádat az úgynevezett Cambridge Analytica-botrány szolgáltatta. 2018 márciusában nyilvánosságra került, hogy több millió felhasználó adatai kerültek Trump kampánycsapatának birtokába. Ezeket a Cambridge Analytica nevű tanácsadó cég egy egyetemi kutatáshoz 2014-ben kidolgozott applikáció segítségével gyűjtötte be. Ezen adatok felhasználásával hatékonyan lehetett célzott Facebook-hirdetéseket létrehozni. Az együttműködés azonban csak az előválasztásokra korlátozódott, utána Trump csapata a Republikánus Nemzeti Bizottság szavazói bázisára támaszkodott. A Cambridge Analytica-adatok tehát egyáltalán nem befolyásolták a novemberi eredményt – ami persze nem változtat azon, hogy a cég visszaélt az információkkal.

A Facebookot ugyancsak jogosan éri kritika azzal kapcsolatban, ahogyan a felhasználói adatokat begyűjtötte, és a pártoknak „árulta”. Kettős mércét feltételez ugyanakkor, hogy ezek az észrevételek csak a Trump-kampányra vonatkoztatva merültek fel, míg Barack Obama esetében „politikai zsenialitásról”, „a fiatal szavazókkal való kapcsolatteremtő képességről”, „a Big Data mesteri alkalmazásáról”, „az adatokért folyó verseny megnyeréséről” beszélt a sajtó. 2012-ben az Obama-stáb létrehozott egy applikációt, amelynek letöltésével és aktiválásával a szavazók hozzájárultak a saját és ismerőseik Facebook-adatainak a begyűjtéséhez – becslések szerint 190 millió személyt érhettek így el. Obama egyik kampányigazgatója, Carol Davidsen szerint a „Facebook is meglepődött, hogy képesek voltunk kiszippantani az egész közösségi gráfot, de nem léptek közbe azután sem, miután rájöttek, hogy mit csinálunk”. A célzottan megkomponált hirdetéseket barátoktól érkező üzentekként álcázva juttatták el a meggyőzni kívánt szavazókhoz.

Soros Facebook elleni támadásának másik eleme az orosz összeesküvés-elmélet, mely szerint Putyin személyes utasítására orosz hackerek döntő módon befolyásolták a választást Donald Trump javára.  Bár a média ezt az információt is felkapta, 2018-ban a Facebook-reklámokért felelős igazgatóhelyettese, Rob Goldman megcáfolta: „Az orosz beavatkozásról szóló híradások többsége azt állítja, hogy a [hackerek] célja a 2016-os amerikai elnökválasztás befolyásolása volt. Végignéztem az összes hirdetést, és határozottan állíthatom, NEM a választások befolyásolása volt a fő cél. Az orosz digitális reklámköltések többsége választások UTÁNI. Ezt a tényt nyilvánosságra hoztuk, de nagyon kevés médium foglalkozott vele, mert nem passzol a Trumppal és a választással kapcsolatos főáramú média narratívájába.” (A választások utáni hirdetésköltést az magyarázhatja, hogy valóban nem a választások, hanem a közvélemény más témákkal, például az orosz külpolitikával kapcsolatos befolyásolása volt a cél, ezeket pedig olyan „körítésben” akarták tálalni, amely fogyaszthatóvá teszi az üzeneteket a célközönség számára.)

Jackie Speier kaliforniai demokrata képviselő is megerősítette egy interjúban, hogy nem találtak „kézzelfogható bizonyítékot” az orosz Facebook-hirdetések és a Trump-kampány közti kapcsolatra. Az orosz kiberakciót annak tudta be, hogy Moszkva, hosszú távú stratégiájának részeként, más országokat a belpolitikájuk „megtrollkodásával” igyekszik meggyengíteni.

A legjobb védekezés a szabályozás

A Facebook a hasonló szolgáltatók között a legelnézőbbnek számít a politikai hirdetések terén: a szélsőséges esetektől eltekintve nem ellenőrzi az ilyen reklámok valóságtartalmát. A többiek – Google, Twitter, Snapchat stb. – a cenzúra különböző fokozatait alkalmazzák a szinte teljes tiltástól a tények ellenőrzéséig. Ez azonban ingoványos terület, hiszen nagyon könnyű bármilyen ellenvéleményt hamis vagy félrevezető tartalomnak titulálni. Lásd a Snopes „tényellenőrző” támadását a Babylon Bee keresztény szatirikus hírportál ellen, vagy még inkább a CNN elzárkózását a 2020-as Trump-kampány kisfilmjeinek a sugárzásától (törvény szerint helyi kábeltársaságok és a műholdas műsorszolgáltatók nem utasíthatják vissza a választásokon való részvételre jogosultságot szerzett jelöltek hirdetését).  A Facebookról is elmondható ugyanakkor, hogy hangoztatott rugalmassága ellenére gyakran előfordul, hogy magyarázat nélkül megszüntet konzervatív oldalakat, például a PragerU-t, az Epoch Timest és különböző pro-life szervezetek felületeit.

A Cambridge Analytica-ügy mindenesetre felélénkítette a nagy közösségimédia-szolgáltatók és techóriások szabályozásával kapcsolatos vitát. Sokan érvelnek azzal, hogy a piaci koncentráció elve szerint a nagy cégeknek hatalmukban áll kiszorítani a versenytársakat – a fogyasztók és a társadalmi jólét rovására. Ez a felfogás motiválta az Egyesült Államokban a 19. század végén és a 20. század elején született versenyjogi döntéseket, és a Rockefeller-tulajdonban lévő Standard Oil feldarabolását. Hasonló bánásmódot követel a Facebookkal, Amazonnal, Google-lel szemben most több demokrata elnökaspiráns, köztük Elizabeth Warren.

Érdekes módon maga Mark Zuckerberg is – akit a botrány után kongresszusi meghallgatáson vontak kérdőre – hamarosan azzal állt elő, hogy szükség van valamiféle szabályozásra, mégpedig kormányzati, illetve globális szinten – még ha nyilván nem is a feldarabolásra gondolt. Olyannyira, hogy azóta ilyen jogi rendszer kidolgozásáért kilincsel nemcsak az Egyesült Államokban, hanem az Európai Uniónál is. Ez csak látszólagos ellentmondás: a föntről kezdeményezett szabályozás valójában védelmet nyújtana a Facebook számára. Legalábbis sokan úgy vélik, hogy a Facebook – monopolhelyzetével visszaélve – csak saját jól felfogott gazdasági érdekei miatt hivatkozik adatvédelmi szempontokra, és igyekszik rugalmasabbnak tűnni a riválisoknál. Emellett a tapasztalat azt mutatja, hogy a nagy cégeket előnyhöz juttatják a megregulázásukra létrehozott rendszerek. Minél több követelménynek kell megfelelni, annál kisebb az új versenytársak esélye, hogy ők is labdába rúgjanak. Szakértők, például Adam Thierer, a George Mason Egyetem Mercatus Center nevű think tankjének kutatója, ennek tudják be, hogy Európának nincs Szilícium-völgye. Az elővigyázatosság elvét (precautionary principle) tükröző központi szabályozás más kontinensekre űzte a digitális fejlesztő cégeket, a nagyoknak – a Facebooknak vagy Google-nek – adva át a terepet. Az ezzel szembeállítható szabad fejlődés (permissionless innovation) kultúrája ugyanakkor az Egyesült Államokat a technológiai fejlődés élvonalába emelte.

A szakmai nyelvben „szabályozói foglyul ejtésnek” nevezett jelenség szintén a felülről jövő kontroll ellen szól: a kormányzati szabályozás egy olyan összefonódást hoz létre, mely lehetővé teszi az érintett cégek számára, hogy beleszóljanak abba, hogyan szabályozzák őket. Ahogy a The Intercept megállapította, a „Big Tech” már most kezében tartja a politikai spektrum jelentős részét, kezdve a demokrata elittel. A hírportál utal arra, hogy Barack Obama híresen szoros kapcsolatot ápolt a Google-lel, míg egykori tanácsadója, Valerie Jarrett a Lyft, Susan Rice volt nemzetbiztonsági tanácsadó pedig a Netflix igazgatóságában kapott helyett. Alison Schumer, Chuck Schumer demokrata szenátor lánya a Facebook adatvédelmi és politikai termékmarketingeseként olyan projektekkel foglalkozik, amelyek célja a szavazók megnyerése és a választott hivatalnokok megkeresése. Mindemellett a Szilícium-völgyből származó kampánytámogatások oroszlánrésze demokrata kampányok kasszájába megy.

Ez nem azt jelenti, hogy semmilyen fékre nincs szükség, csak azt, hogy az önszabályozás működőképesebbnek tűnik. Különösen, ha hozzávesszük, hogy a demokrácia tekintetében nemcsak a gazdaságpolitikai szempontok fontosak, hanem az is, hogy ki és miként szabályozza a szólásszabadságot.

Olvasson tovább: