Kereső toggle

„Az áldozatok valós számát sose tudjuk meg”

Exkluzív, drámai beszámoló a vírus epicentrumából

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Élelmiszerhiány, bűnözés és általános titkolózás. A Telegramon keresztül sikerült felvennünk a kapcsolatot, egy a járvány kitörési pontjától nem messze élő egyetemista fiatallal, aktivistával. Neve elhallgatását kérte, így csak Chanként hivatkozunk a Vuhan mellett élő alanyunkra.

Milyen az élet a világ legfertőzöttebb térségében? Milyen korlátozó intézkedések vannak érvényben?

– Közvetlen tapasztalataim csak Qianjiangból vannak (egymilliós város Vuhantól nyugatra – a szerk.), ahonnan egy háztartásból háromnaponta egyszer mehetünk ki vásárolni, és más lakosokkal is szinte csak a szupermarketekben érintkezünk. Azok, akik a kormánynak vagy kórházaknak dolgoznak, ők minden nap kimehetnek.

Van olyan barátja, ismerőse, aki megfertőződött a vírussal?

– Nincsen ilyen barátom. Rendkívül szerencsés vagyok, hogy Qianjiangban élek, itt mindössze 195 fertőzöttről tudnak, míg nem messze innen, Vuhanban ez a szám

47 071 (lapzártánkig – a szerk.). A legtöbbünk megfelelően tájékozott a járvány kockázataival kapcsolatban, ezért együttműködünk a karanténintézkédésekkel, még ha sokan magas árat is fizetnek ezért. Három családtagom is lázas lett múlt héten, az orvos édesapám szerint ez influenza, és otthon kezelnek minket. Más családoknak aggasztóbb a helyzete hasonló szituációban, ha nincs orvos ismerősük, mert kórházba menni jelenleg még kockázatosabb.

Történt bármi rendbontás vagy incidens a karantén során? Hogy viselik az emberek ezt a helyzetet?

– A legsúlyosabb probléma az élelmiszerek magas ára. A járvány óta legalább kétszer annyiba kerül minden. Mindezzel úgy kell megbirkózni, hogy a legtöbben nem tudnak dolgozni menni. Mindennap olvasom, hogy sokan éheznek, és a Weibó-n (kínai Facebook – a szerk.) kérnek segítséget. A másik komoly gond a kormányzat durvasága, ami már több humanitárius válságért volt felelős. Olyan videók keringenek itt, ahol vörös karszalagos rendfenntartók zaklatnak kiszolgáltatott embereket. Nem tisztem a felvételek hitelességét ellenőrizni, de azt bizton állíthatom, hogy sok helyütt a társadalmi rend felbomlott. A legtöbb bűncselekményt nem is jelentik, sok esetről a kormányzatnak fogalma sincs. A számtalan gazdátlan ingatlan pedig valóságos paradicsom a tolvajok számára.

Mennyire gondolja úgy, hogy valamit eltitkoltak az állami szervek az emberek, a világ elől?

– Ha látta a Mások élete című filmet, akkor nem lepődhet meg azon, hogy mennyire hamisak tudnak lenni a kommunista rendszerek által közölt statisztikák. A járvány kirobbanása óta nagyon sokaktól hallottam olyat, hogy a családtagjaik „azonosítatlan tüdőgyulladásban” haltak meg az orvosi diagnózis szerint, így nem is számolták bele a hivatalos adatokba. 2008-ban Ai Weiwei (kínai művész, emberi jogi aktivista – a szerk.) megpróbálta megszámolni a szecsuáni földrengések kiskorú áldozatait, de a kormány üldözni kezdte, mert el akarta titkolni, hogy az iskolák szerkezetileg gyengék és hibásak voltak. A mai napig nem tudjuk, hogy abban a katasztrófában pontosan mennyien veszítették életüket. A mostani járvány halálos áldozatainak a számát valószínűleg sose tudjuk meg, ahogy a korábbi tragédiákéit sem.

Látja bármi megalapozottságát annak a feltételezésnek, hogy a vírus a vuhani laboratóriumból került ki?

– Megértem, hogy sokan kíváncsiak ezzel az elmélettel kapcsolatban. Én annyit tudok ezzel kapcsolatban mondani, hogy 2015-ben Shi Zhengli professzor publikált egy tanulmányt arról, hogy a koronavírus génszerkesztéssel akár emberre is fertőzővé tehető. Még ha a SARS-CoV-2 nem is ennek a technikának az eredménye – bár könnyen lehetne –, a kormányzatnak akkor is felelnie kell arra a kérdésre, hogy miként engedélyezhetett egy ilyen kutatást, és miért nem kért ezért senki eddig bocsánatot. (Zhengli a Vuhani Virológiai Intézet virológusa és kutatója, 2005-ben az ő csapata fedezte fel, hogy a SARS-vírus a denevérektől ered. Sokan támadták a közösségi oldalakon azzal, hogy a laboratóriumból kerülhetett ki a vírus, ő az életére esküdve állítja, hogy annak semmi köze a laborhoz. – a szerk.)

Mi jelenti most a legnagyobb nehézséget az ott lakók számára? Miből van a legnagyobb hiány?

– A történelem ismétli önmagát. Sok tartománynak érdeke az, hogy a karantént minél jobban szigorítsák, és közben nulla fertőzést jelentsenek. A szigorú szabályozások miatt sokan nem hagyhatják el a lakóhelyüket, néhol hiába van az embereknek pénze, akkor sem tudnak ételt venni. A ’60-as években is hasonló módszert alkalmaztak az éhínség során, amikor nem engedtek senkit elmenekülni bizonyos településekről. Sokan haltak éhen azért, hogy a felsőbb körök ne szerezzenek tudomást a drámai helyzetről. Abban az éhínségben legalább 20 millióan haltak meg.

Látják már a fényt az alagút végén? Mikor érhet véget ez a járvány valamint a korlátozó intézkedések?

– A vuhani kórházak egyik ideig túlzsúfoltak voltak, rengeteg pácienst nem tudtak kórházban kezelni. Február 23-a óta a hatósági tájékoztatás szerint ismét vannak szabad férőhelyek, ami egy jó hír, és szerintem igaz is.

Titkolhat valamit a kínai kormány a WHO elől, hogy védje a hírnevét, gazdaságát?

– Most nem az a helyzet, mint 2003-ban, hogy a kínai kormány titkol valamit az Egészségügyi Világszervezet elől (WHO). Ezúttal a WHO segít Kínának, hogy eltitkoljanak dolgokat a világ elől. Nincs hiteles és független megfigyelés, mégis a szervezet ragaszkodik ahhoz, hogy mindig dicsérettel illesse a kormányt.

Mi a kormány és a kínai emberek felelőssége a jelenlegi helyzetben?

– Sokan mondják például, hogy Li Wenliang vuhani orvos egy hős, mert ő adott hírt először a vírusról, de ez így nem igaz. Tulajdonképpen csak a barátainak beszélt a vírusról, akiket arra kért, hogy ne terjesszék ezt az információt, mert jól tudta, hogy az igazság kimondása ilyen esetben kockázatos. Nem tudom, mi abszurdabb – hogy azt, aki a kockázatokat nem merte felvállalni, hősnek tartjuk, vagy az, hogy mindezek ellenére a hatóságok megrovásban részesítették. Ezzel szemben az igazi hősök szerintem azok, akik morális megfontolásból komoly kockázatot vállalnak, mégis ismeretlenek a közvélemény előtt. Örülök, hogy említette a kínai embereket. Nem vagyunk valami tökéletes áldozatok. Februárban, amikor néhányan felhívták a társadalom figyelmét a vírusra, a legtöbb kommentelő a szivárogtatókat támadta. És nem állam által pénzelt szellemírókról beszélek. Átlagos emberekről, akik vakon rábízzák magukat a kormányra. Nem tudom hányan vannak, de a társadalmon belüli arányuk nagyon magas. Az ő kezükhöz legalább annyi vér tapad.

1989-ben volt egy generáció, aki az életét kockáztatta a nemzetért. Akkor volt egy általános népharag. Most azonban az embereknek nincs meg az esélye a felháborodásra, mert az információáramlást szigorúan kontrollálják. A járvány miatt most ismét egyre többen dühösek, és azt remélem, hogy megmarad ez az indulat, és nem fognak ismét elveszni a tehetetlenség újabb fordulójában.

 

Olvasson tovább: