Kereső toggle

A Palesztin Állam mítosza

Kell-e Izraelnek területet adni a békéért?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Trump elnök izraeli–palesztin rendezési terve csapást mér arra az évtizedek óta sulykolt hamis látszatra, miszerint Izrael megszálló hatalom lenne történelmi földjén, nemzetközi jogi kötelezettsége lenne az úgynevezett 1967-es határok mögé való visszatérésre, Jeruzsálem megosztására, a júdea–szamáriai zsidó települések felszámolására, illetve az oda irányuló zsidó visszatérés korlátozására, továbbá egy arab állam elismerésére a saját területén.

Ezzel lehetővé teszi, hogy Izrael felszabadulhasson a ránehezedő delegitimizációs prés alól, visszanyerhesse az államok szuverén egyenlőségének nemzetközi jogi alapelve szerint őt megillető szabad döntés jogát a felségjogait illető ügyekben.

Bár a terv elvileg kétállamos megoldást helyez kilátásba, annak feltételrendszere és a felvázolt tárgyalási metodika egyértelművé teszi, hogy az esetleges palesztin állam létrehozása csak Izrael szuverén és szabad akaratából, csakis az általa jóváhagyott keretek között és feltételekkel történhet, de erre még a Trump-terv sem kötelezi Izraelt. Nemzetközi jogi szemszögből nézve nem is kötelezheti, csak javasolhatja. Izraelnek szabadsága van rá, hogy miként rendelkezik.

Ez az írás a kétállamos megoldást kikerülhetetlen kötelezettségként láttató nemzetközi politikai propaganda ellen érvel, kihangsúlyozva, hogy a nemzetközi jog alapján Izrael szuverén joga az ahhoz való viszonyulás. Nem kétséges ugyanis, hogy tovább élnek azok az Izraellel ellenséges nemzetközi törekvések, amelyek továbbra is megpróbálják önfeladásra kényszeríteni Izraelt a Trump-terv ellenére is, vagy éppen annak a kétállamos megoldásra vonatkozó kitétele mentén.

Történelmi jog

Nem mindegy, hogy a modern zsidó államiság nemzetközi jogi megalapozását pusztán az ENSZ Közgyűlés 1947-es felosztási döntésére, vagy korábbra, a zsidó nemzeti otthon megvalósítását célként kitűző nemzetközi jogi megállapodásokra vezetik vissza. Előbbi esetben ugyanis olyan hamis látszat keletkezhet, mintha az izraeli és a palesztin oldal egyenlő felek lennének a vitában. Az utóbbi viszont egyértelművé teszi a zsidóság elsőbbségi jogát ősi földjére.

Az 1922-es palesztinai brit népszövetségi mandátumszerződés az ENSZ elődjét képező, akkor 51 tagállamból álló Népszövetség nemzetközi szerződése volt, így minden féllel szemben nemzetközi jogi kötőerővel bírt. A szerződés deklarált célja a „zsidó nemzeti otthon visszaállítása” volt „Palesztinában”, ahová „történelmi kapcsolat” fűzi. A nemzeti otthonnak egyetlen kedvezményezettje a zsidó nép volt.

A mandátum a zsidó nép ősi földjéhez fűződő történelmi jogának elismerésén alapult. De közrejátszott az a tény is, hogy egyidejűleg az arabok önállóságának megalapozásához bőséges területet biztosítottak másutt, a Közel-Kelet többi, ugyancsak a török uralom alól felszabadított régiójában, Libanonban, Szíriában és Mezopotámiában. Ráadásul Nagy-Britannia ezt az araboknak juttatott területet még tovább bővítette azzal is, hogy a palesztinai mandátumterületet a Jordán folyó vonala mentén kettéosztotta.

A folyótól keletre eső teljes (a mandátum nagyobbik, mintegy háromnegyed részét kitevő) területet kife- jezetten a palesztinai araboknak biztosították majdani – a későbbi Jordánia keretében megvalósult – önálló államiságuk alapjaként. Ám a folyó és a Földközi-tenger közé eső teljes terület, Jeruzsálem teljes városát is beleértve, a zsidó nemzeti otthon számára került fenntartásra. Így „Palesztina” politikai és jogi felosztása már 1922-ben megtörtént. Ennek alapján született meg 1946-ban először a palesztinai arab állam, Transzjordánia (mai Jordánia). A Jordán folyótól nyugatra eső terület azonban a zsidó államnak volt címezve, ami 1948 májusában alakult meg.

Minden olyan kísérlet 1948 óta, ami tovább osztaná a „folyó és a tenger” közötti területet, semmibe veszi a zsidó nép Népszövetség által elismert történelmi jogát, és tagadja a zsidó államiság nemzetközi jogi alapját. Az ENSZ Alapokmányának 80. cikkelye szerint mindaddig, amíg újabb, az érintett fél beleegyezésén nyugvó érvényes nemzetközi rendezés nem írja felül a korábbi mandátumi jogosultságokat, vagy azokról maga az érintett fél, azaz Izrael nem mond le önként, a korábbi jogosultságok érvényben vannak. Ilyen rendezés lehetett volna például az ENSZ Közgyűlés 1947-es felosztási határozata, ha azt nem pusztán Izrael, hanem az arab oldal is elfogadta volna, mivel a határozat csak az összes érintett egyetértésével válhatott volna joghatályossá a felosztást illetően.

Azonban az arab oldal (beleértve a palesztinai arab vezetést is) elutasította a tervet, így jogilag fennmaradt a korábbi, mandátumi felosztás. 1948 óta viszont Izrael nem mondott le érvényes szerződésben a kérdéses részeket illető területi felségjogáról. Ezért senkinek sincsen jogalapja, hogy Izraeltől joglemondást követeljen, különösen arra, hogy még annak a feltételeit is diktálja.

A jogi megalapozottság és a történelmi hűség szemszögéből tehát a kétállamos megoldás bármiféle olyan megfontolása alapvetően téves, ami nem abból indul ki, hogy Izraelnek érvényes jogcíme van a „folyótól a tengerig” eső teljes területre, így a szuverén döntése alapján bármikor annektálhatja annak minden négyzetméterét. Az utóbbi évtizedekben tett diplomáciai javaslatok közül a Trump-terv áll a legközelebb a helyes értelmezéshez.  

Mindemellett máig sincsen olyan nemzetközi jogi előírás, ami Izraeltől egy Palesztin állam elismerését követelné meg a saját terhére. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának ebbe az irányba mutató felhívásai (mint például a 2016 decemberében hozott 2334. számú határozata) a természetükből eredően nem rendelkeznek jogi kötőerővel, pusztán politikai akaratot tükröznek.

Bár az oslói szerződés elvileg magában rejti egy majdani palesztin államiság lehetőségét is, ennek elhatározása azonban csakis Izrael szabad, szuverén akaratából történhet az állandó rendezésre irányuló tárgyalások során, ami mind a mai napig nem zajlott le. Másrészt az oslói szerződés maga sem mondja ki, hogy a rendezésnek feltétlenül palesztin államiságra kell vezetnie.    

Elvárható-e Izraeltől, hogy a saját területeinek rovására hozzájáruljon egy újabb, immár a huszonkettedik arab állam létrejöttéhez annak reményében, hogy ezzel végre megteremtődnek a tartós béke alapjai? A döntés felelőssége az izraelieké, a miénk viszont az, hogy ne várjunk el olyat másoktól, amit adott esetben mi sem tennénk meg.

A körülmények lényeges megváltozása

Izraelnek magát az 1993/95-ös oslói szerződést is joga van a háta mögött hagyni, a „körülmények lényeges megváltozásának” (clausula rebus sic stantibus) nemzetközi jogelve alapján. A szerződés megkötése óta ugyanis a körülmények olyan lényegesen megváltoztak, hogy Izraeltől nem követelhető meg a benne foglaltaknak semmiféle olyan megvalósítása, ami az új helyzetben a szuverenitását, békéjét és biztonságát veszélyeztetné.

Az egyik lényeges változás az iszlamista Hamasz 2006-os hatalomra jutása. A fundamentalista szervezet nem ismeri el, és folyamatosan lábbal tiporja az oslói megállapodásban tett palesztin vállalásokat. Tagadja Izrael állam létezéshez való jogát, „Palesztina” minden négyzetméterét Allah tulajdonának tartja, amiről ember nem mondhat le. A Gázai-övezet a Hamasz uralma alatt terrorbázissá, háborús agresszió fészkévé változott. Figyelmezetés, hogyan járhat Izrael, ha újabb területekről is kivonul.

Egy másik jelentős változás a pusztítónak bizonyult „arab tavasz” és az ISIS-terror, melyek az egész térséget destabilizálták, ami kedvez a politikai iszlamizmus térnyerésének.

Fenyegető fejlemény az apokaliptikus jövőképtől vezérelt globális dzsihadizmus terjedése is. Ennek hívei Izrael eltörlését, a Jeruzsálem óvárosa fölötti hatalom megszerzését az ítélet napja, a Nyugat fölötti győzelem, a világ „felszabadítása” nyitányának tartják. Nekik az Izraellel való konfliktus nem területi, hanem spirituális eredetű, így azt semmilyen területi engedmény sem enyhíti. Sőt, bármilyen engedményt apokaliptikus világképük megerősítéseként értékelnének, ami nem csillapítaná, hanem tovább erősítené elszántságukat. Mindezekhez járul az Izrael elpusztítását nyíltan hirdető és az egész térséget átszövő iráni fenyegetés is.

Ilyen robbanásveszélyes helyzetben teljes felelőtlenség lenne Izraeltől, ha saját biztonságát kockáztatná akár csak az „1967-es vonalak” valamiféle módosított, de biztonságos és védhető határokat nem eredményező változatán alapuló öncsonkítással, illetve bármiféle olyan palesztin struktúra jóváhagyásával, ami kiszámíthatatlan nemzetbiztonsági kockázatot hordoz.

Béke és biztonság fenntartása

A nemzetközi közösség is felelőtlen lenne, ha kierőszakolna egy olyan megoldást, ami a térség további destabilizálódásához vezet. Az ENSZ meg egyenesen az alapokmányában rögzített céljával: „a nemzetközi béke és biztonság fenntartásával”, továbbá „a nemzetközi szerződésekből és a nemzetközi jog egyéb forrásaiból eredő kötelezettségek iránti tisztelet fenntartásával” fordul szembe, amikor ezt teszi. Mint tette ezt a Biztonsági Tanács az említett 2016. decemberi határozatával, amiben függetlenül a térség időközbeni anarchiába merülésétől, változatlanul az 1967-es vonalak alapulvételével szorgalmazott kétállamos megoldást.

A történelmi tapasztalatok egyébként is óvatosságra intenek a kétállamos megoldást illetően. Az elmúlt közel egy évszázad alatt a cionista mozgalom mindig (1922, 1937, 1947) belement az ilyen irányú rendezésbe, békét azonban ez sosem eredményezett. A Gázai-övezetből és Dél-Libanonból való egyoldalú kivonulás sem a békéhez, hanem az Izrael ellenes terror fokozásához járult hozzá.

Izraelnek nemcsak joga, hanem minden oka is megvan rá, hogy (ha úgy gondolja) ellene álljon a kétállamos javaslatoknak. Különösen, ha az országcsonkítás az önvédelmi képességének végzetes elgyengítését, és annak a nemzetközi közegnek való kiszolgáltatottságát eredményezné, amely a zsidó állam megalakulása óta egyetlen külső agressziótól sem volt képes Izraelt megvédeni.

Bár a Trump-javaslat tartalma és a mögötte meghúzódó szemlélet jó irányba mutat, a történelmi igazságot és nemzetközi jogi tényeket végre-valahára tekintetbe vevő koncepcióváltást tükröz, amivel megteremtheti az alapját annak, hogy a rendezésben új időszámítás kezdődjön, nyíltan nem merik kimondani, hogy a térség stabilitását leginkább egy erős, az iszlám fundamentalizmus feltartóztatására képes, egységes Izrael szolgálhatná, amin belül az arab kisebbség „csak” területi autonómiával rendelkezik. Eddig sem Izraelen múlt, hogy ezt az oslói szerződéssel létesített magas szintű autonómiát (amihez hasonlóról sok nemzeti kisebbség még csak nem is álmodhat Európában) az arab lakosság nem a békés önépítésre használta.

A palesztin államiság jogalapja hiányzik

Palesztin részről hiányoznak az államisághoz szükséges nemzetközi jogi feltételek is, mint az önálló nép, konkrétan meghatározott terület és működőképes kormányzat.

A „palesztin nép” nem valós népcsoport, hanem egy fikció, az 1967-es háború után politikai célból mesterségesen kreált entitás, ami mögött nincsenek megkülönböztető karakterjegyek, mint például palesztin nyelv, egyedi kultúra vagy vallás. A palesztinok semmiben sem különböznek a Jordániában, Szíriában vagy akár Egyiptomban élő araboktól.

Maguk a palesztinai arabok sem tekintették magukat korábban önálló népnek, a palesztin jelzőt csak földrajzi értelemben használták, mint azt a PFSZ 1964-es (alapító) Kartája is tartalmazza, miszerint: „a palesztinok olyan arab honpolgárok, akik 1947-ig Palesztinában éltek.”

A Karta még azokat a zsidókat is palesztinoknak nevezi, akik „palesztinai származásúak”, azaz nem visszatelepülés révén érkeztek ősi földjükre. A Karta 1964-ben még azt szögezte le, hogy a PFSZ sem „Ciszjordániában” (értsd: Júdea-Szamáriát), sem a Gázai-övezetben nem gyakorol semmiféle szuverenitást. E területeket akkor Jordánia és Egyiptom tartotta elfoglalva, jellemző, hogy ők sem gondolkodtak abban az időben még önálló palesztin állam létrehozásában. Csak miután 1967-ben Izrael önvédelmi háborúban felszabadította ezeket a mandátumi jogok alapján őt illető területeket, kreálták maguknak a „palesztin” etnikai identitást a palesztinai arabok. Azonban ennek semmilyen történeti, tudományos alapja nincsen. Nincsen hitelt érdemlő bizonyíték rá – ellentétben a zsidósággal – hogy a területhez, amire államot akarnak alapozni, bármilyen különleges, kizárólagos kapcsolat fűzné őket. (Lásd erről Grüll Tibor: „Kik azok a palesztinok?” című írását a Hetek 2017. december 15-ei számában.)

Nincs az államisághoz szükséges, konkrétan körülhatárolt terület sem. Az úgynevezett „1967-es határok” ugyanis csak fegyverszüneti vonalak, és az őket rögzítő fegyverszüneti egyezmények szerint sem tekinthetők végleges határoknak. Ezek a fegyverszüneti vonalak egyébként sem Izrael és a palesztinai arabok, hanem Izrael és szomszédai között jöttek létre, akik közül kettő (Egyiptom és Jordánia) maga is más határokat ismert el a békeszerződésekben. Ráadásul maga az oslói egyezmény is tárgyalások témájává tette a határkérdést.

Végül, működőképes palesztin kormányzat sem létezik, hiszen a PFSZ és a Hamasz egymással is hadilábon állnak, a palesztin autonómia területén kettős hatalom áll fenn az ezt övező politikai anarchiával. Összegezve: egy önálló palesztin államnak sem a nemzetközi jogi, sem a tényleges, sem a történelmi alapjai nincsenek meg.

Vallásszabadság biztosítása

A vallásszabadságot (is) biztosító Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya mint nemzetközi kötőerővel bíró konvenció alapján alapjogvédelmi szempontok is azt indokolják, hogy az érintett vallások gyakorlásának szabadsága szemszögéből az a legbiztonságosabb, ha olyan állam felügyeli a szent helyeket, aki már bizonyította erre való elkötelezettségét és alkalmasságát. Ez pedig egyértelműen Izrael.

Jeruzsálem három világvallás, Júdea-Szamaria egésze pedig a zsidó és keresztény vallás szent helyeivel és régészeti emlékeivel bővölködik. Megőrzésük, szabad látogatásuk fontos része a vallásgyakorlás szabadságának, sőt ezen túlmenően az emberiség kulturális öröksége védelmének is. Amióta ezek Izrael fennhatósága alá tartoznak, bizonyíthatóan védelmet élveznek, és biztonságosan látogathatók.

Arab–muszlim kézben azonban ez nem mondható el. 1949–1967 között Jeruzsálem óvárosának zsidó vallási objektumai lerombolásra, megszentségtelenítésre kerültek, a Nyugati Falat is elzárták a zsidók elől. A Palesztin Hatóság felügyelete alatt ugyancsak rombolás, régészeti háború (zsidó tárgyi/régészeti emlékek megsemmisítése, eltüntetése) zajlik, ami időnként a keresztény objektumokat sem kíméli. Betlehemben a keresztény lakosság aránya drámaian lecsökkent, mióta a város palesztin kézbe került. A muszlim felügyelet alatt álló Templom-hegyen most is tilalmazott az imádkozás mind zsidók, mind keresztények részére. Az alapjogvédelem rációja is azt diktálja, hogy Izrael maradjon, illetve váljon a szent helyek birtokosává, őrizőjévé.

A cikk a szerző korábbi „The Two State Solution – Objections under International Law” („A kétállamos megoldás – nemzetközi jogi ellenérvek”) című angol nyelvű tanulmányának felhasználásával íródott. Az eredeti teljes tanulmány a „The Hague Initiative for International Cooperation” elnevezésű nemzetközi jogi hálózat honlapján került közzétételre.

Olvasson tovább: