Kereső toggle

Viharfelhők a washingtoni Bibliamúzeum fölött

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

2003. április 12-én, csütörtökön hajnalban többezres, pisztolyokkal, baltákkal, késekkel és botokkal felfegyverkezett tömeg hatolt be az Iraki Nemzeti Múzeum épületébe, miközben azt ordítozta: „Nincs hatalom, nincs állam, azt csinálunk, amit akarunk! Azt viszünk el, amit akarunk!” Így kezdődött az ókori Mezopotámia területén feltárt régészeti leletek egyik leggazdagabb gyűjteményének kifosztása, amit egy szakértő – joggal – „az évszázad műkincsrablásának” nevezett.

Kalla Gábor, az ELTE Őskori és Elő-Ázsiai Régészeti Tanszékének vezetője „Fosztogatás és műkincskereskedelem” című cikkében (2000, 2003/6, 5–22) írja, hogy a felbőszült tömeg nemcsak a bagdadi múzeumot fosztotta ki teljesen – a múzeum vezetőinek első összegzése szerint a 170 ezer darabból álló gyűjtemény minden jelentősebb darabja eltűnt –, hanem a moszuli és a babilóni kiállítóhelyeket is kirabolták. Május elején vadnyugati jellegű rablótámadás érte az egyik asszír főváros, Nimrud (az ókori Kalhu) régészeti parkját. Az őröket egy tűzharc után megfutamították, majd számos asszír domborművet elvittek. Az ókori mezopotámiai műkincsekben bekövetkezett hatalmas veszteséget a szakértők az alexandriai könyvtár felgyújtásához és Bagdad mongolok általi elpusztításához hasonlították. De vajon hová tűntek az elrabolt tárgyak?

Kelet kincsei az európai múzeumokban

A 18. század közepe óta folyamatosan megnyíló nemzeti múzeumok nagyratörő célt tűztek maguk elé: az emberi civilizáció múltjának és jelenének átfogó bemutatását, ami egyben birodalmuk nagyságát is reprezentálta. Lényegében ezzel a céllal nyitotta meg kapuit a londoni British Museum (1759), a szentpétervári Ermitázs (1764), a párizsi Louvre (1793), a berlini Altes Museum (1830), és a New York-i Metropolitan Museum of Art (1874).

A gyűjtemények gyarapításában egyik ország sem volt szívbajos. Napóleon 1798-as egyiptomi hadjáratában 150 tudóst is magával vitt, akik felfedezéseiket az 1828-ig húsz kötetben megjelentetett Egyiptom leírása (Description de l’Égypte) című könyvsorozatban adták közre, amely lényegében a modern egyiptológia megszületését jelentette. A franciák egy erőd építése közben 1799-ben találták meg a nevezetes Rosette-i Követ, ami alapján megfejtették a hieroglif egyiptomi írást. A felirat 1801-ig a Napóleon által Kairóban megalapított Egyiptomi Intézet tulajdonában volt, de mikor az angolok vették át az uralmat Egyiptom felett, a követ a British Museumba szállították, ahol mind a mai napig látható. Napóleon az általa elfoglalt európai területekről is Párizsba szállította a legszebb műkincseket. De az angolok sem tétlenkedtek: az athéni Parthenont díszítő Elgin-márványok megszerzését 1816-ban az angol sajtó valóságos katonai győzelemként ünnepelte – nagyjából ugyanabban az időben, mikor Párizsból visszaszállították a Napóleon által elrabolt műkincseket az eredeti tulajdonosaikhoz.

A nagy múzeumok kurátorai akkor kezdtek el igazán érdeklődni az ókori Mezopotámia iránt, amikor az 1840-es években a francia Émile Botta az antik Dúr-Sarrukínban (mai Khorszábád), az angol Austen Henry Layard pedig Ninivében (Kujundzsík) és Kalhuban (Nimrud) ásott ki pazar domborműveket és monumentális kapuőrző szárnyas bikákat, amelyeket nagy nehézségek és veszteségek árán a Louvre-ba és a British Museumba szállítottak. A nagy európai múzeumok ebben az időben olyan látványos műtárgyakat kerestek, amelyek jól mutatnak a kiállítótermekben, s ezért csak olyan kutatásokat voltak hajlandók finanszírozni, melyek kellő mennyiségű látványos lelettel tudtak szolgálni. Ekkoriban még szinte semmi hivatalos akadályba nem ütközött egy-egy ásatás lefolytatása, a török tisztségviselők némi baksis fejében boldogan megadták szinte bárkinek az engedélyeket.

1851-ben Hormuzd Rassam, az első perzsa származású régész, megtalálta Assurbanapli asszír király könyvtárát, melyből több tízezer ékírásos agyagtábla került elő. Ezzel párhuzamosan az akkád ékírást is megfejtették, így lehetővé vált az emberiség legősibb írásbeli civilizációjának megismerése. 1872-ben George Smith, a British Museum kurátora bejelentette, hogy az egyik ékírásos táblán megtalálta a vízözön történetét, amivel egycsapásra világhírnévre tett szert. Nem csoda hát, ha az 1870-es évektől a Közel-Keletre utazó európaiak elkezdtek ékírásos táblákat keresni megvételre, a helyiek pedig ezt az igényt rablóásatásokkal próbálták meg kielégíteni. A bagdadi, a hillahi és a moszuli bazárban egyre nagyobb mennyiségben tűntek fel az ékírásos szövegek, amiket London, Párizs, Berlin, Philadelphia és a Yale Egyetem gyűjteményei ezer-, sőt tízezerszámra vásároltak fel. A világ múzeumaiban őrzött agyagtáblák nagy része körülbelül az 1930-as évekig tartó első nagy fosztogatási hullámból származik. Fontos, hogy ebben az időben ezeknek a tárgyaknak a megvétele a helyi és az európai törvények szerint is legálisnak számított.

Tolvajok, csempészek, vagy műkereskedők?

1970. november 14-én Párizsban az UNESCO égisze alatt jött létre a kulturális javak illegális kereskedelmét tiltó nemzetközi megállapodás. Ettől kezdve már semmilyen jogalapja nem maradt a múzeumok homályos vételi politikájának. Azt hihetnénk, hogy ez egycsapásra véget vetett a nagyarányú műkincscsempészésnek, de nem így történt. Az amerikai és európai múzeumok ugyan óvatosabbá váltak, kialakították etikai kódexeiket, és megegyeztek abban, hogy tartózkodni fognak a bizonytalan eredetű műkincsek megvásárlásától, de megjelent egy új iparág: a hamis származási okmányoké. Egyszerűen azt kellett bizonyítani, hogy egy-egy alkotás régi gyűjteményből származik, melynek darabjait még akkor szerezték be, amikor a törvények ezt megengedték.

A nyugati világ műkincsigényei szinte korlátlanok. Különösen akkor, ha milliárdos műgyűjtők múzeumalapításra határozzák el magukat. A világ egykori leggazdagabb embere, J. Paul Getty 1974-ben nyitotta meg az ókori görög–római világot bemutató múzeumát a kaliforniai Malibuban. 1982-ben a Getty-múzeum vagyona 1,2 milliárd dollárt tett ki, amivel ez lett a világ leggazdagabb műgyűjteménye. Mivel Kalifornia földjében viszonylag korlátozott számú görög és római műemlék található, ezért a múzeum elképesztő ütemben és mennyiségben vásárolta fel a műkincspiacról az összes elérhető tárgyat. Ez persze nemcsak az illegális műkincskereskedelmet, hanem a hamisító-ipart is lázba hozta: leghíresebb példánya egy archaikus görög szobor, az úgynevezett Getty-kurosz, amiért állítólag 12 millió dollárt fizettek. Sőt, még a lopástól sem riadtak vissza. 2005-ben az olasz hatóságok letartóztatták Marion Truet, a múzeum korábbi kurátorát, a múzeumot pedig perek sorozatain keresztül arra kötelezték, hogy több mint száz ellopott műkincset szolgáltasson vissza itáliai és görögországi múzeumoknak.

De ideje, hogy válaszoljunk az iraki múzeumok kifosztásával kapcsolatban korábban feltett kérdésünkre. Egyes értesülések szerint már három nappal a rablás után a teheráni bazárban innen származó tárgyak voltak kaphatók, sőt már párizsi dílerek kezébe is jutott belőlük. Az elmúlt 15 évben főleg Angliában és Amerikában tűntek fel nagy mennyiségben az Irakból származó ékírásos táblák, pecséthengerek és terrakotta domborművek. Elég egy egyszerű keresés az interneten, hogy kiderüljön, mi mindent árulnak a régiségkereskedők. 2003 áprilisában közel száz ékírásos tábla volt kapható csak azoknál az angol és amerikai kereskedőházaknál, amelyek feltették a kínálatukat az internetre. Áruk általában 500 és 4000 dollár között van, attól függően, milyen az agyagtáblák mérete, állapota, illetve mennyire hírneves a galéria. Ugyanilyen táblákat Irakban állítólag mindössze 5-10 dollár körüli összegért árulnak, így a csempészet hatalmas üzlet.

A washingtoni Bibliamúzeum gondjai

A Washington D.C. központi részén, néhány száz méterre a Capitoliumtól megépült Museum of the Bible az evangéliumi keresztény milliárdos, Steve Green álma volt. A legnagyobb amerikai barkácsbolthálózat, a Hobby Lobby tulajdonosaként becslések szerint 500 millió dollárt (kb. 140 milliárd Ft) fektetett a múzeum felépítésébe, amelynek – tervei szerint – a Biblia keletkezését és az emberi civilizációra gyakorolt hatását kellene bemutatnia. (A 2017-es megnyitásról Pátkai Mihály számolt be a Hetek hasábjain: Tudósítás a washingtoni Bibliamúzeumból, Hetek, 2018. július 27.) Ahogy a fentiekben láthattuk: egy új és tőkeerős múzeum megnyitása a világ bármely részén mágnesként vonzza a hamisítókat és az illegális műkincskereskedőket, akiknek gyakran a legkomolyabb szakértőket is sikerül becsapniuk. Greenék már a múzeum megnyitása előtt, a Hobby Lobby oklahomai raktáraiban gyűjtötték a világ minden tájáról összevásárolt régiségeket, melyeknek legszebb darabjait akarták Washingtonban a nagyközönség elé tárni. Csakhogy a vámosok és szakemberek már ekkor kiszúrtak néhány darabot, aminek eredete – finoman szólva – kétséges volt. A bajok azonban az utóbbi két-három évben tetőződtek, amikor kiderült: a Museum of the Bible tulajdonában több ezer illegális műkincskereskedelemből származó vagy lopott tárgy található.

A problémák az ékírásos táblákkal kezdődtek. A Museum of the Bible által beszerzett agyagtáblák egy része, mintegy 1400 darab Iriszagrig elveszett városából származott. A nagyjából négyezer éves sumer település valahol a mai Dél-Irak területén feküdt, de hogy pontosan hol, arról megoszlik a kutatók véleménye. Eckart Frahm, a Yale Egyetem professzora 2016-ban kapott felkérést az amerikai bevándorlás- és vámügyi szervezettől (ICE), hogy vizsgálja felül a washingtoni Bibliamúzeum vitatott eredetű agyagtábláit. Megállapította, hogy ezek egy jelentős része egyetlen ókori város: Iriszagrig levéltárából származik. Mivel az iriszagrigi táblák 2003 után jelentek meg a piacon, feltételezhető, hogy a fosztogatók ekkor találták meg az ókori település maradványait. A városból kijuttatott leletek jelenleg különböző intézményeknél és gyűjtőknél vannak a világ számos pontján: Ausztráliától Svédországon keresztül az Egyesült Királyságig. Az iraki régészeti hatóság szóvivője 2018-ban bejelentette, hogy az amerikai illetékesek 3817, a Hobby Lobbytól elkobzott tárgyat juttattak vissza, a céget pedig 3 millió dollár kártérítés megfizetésére kötelezték.

A világ vezető Bibliamúzeumából természetesen a Holt-tengeri tekercsek sem hiányozhatnak, melyek sokak szerint a 20. század legnagyobb régészeti felfedezései. A rendkívüli jelentőségű leletek ma a jeruzsálemi Israel Museum területén épített „Könyv Szentélyében” találhatók. A tekercsek és töredékek többségét az Izraeli Régészeti Hatóság (IAA) felügyeli, ám 2002 környékén nagyszámú új tekercstöredék kezdett rejtélyes módon felbukkanni a piacon, noha a szakértők erősen kételkedtek azok valódiságában. Mint hangsúlyozták akkoriban, ezeket a „leleteket” kifejezetten az Egyesült Államokban élő neoprotestáns (evangéliumi) keresztényeknek szánták, akik hajlandóak akár dollármilliókat is fizetni a tekercsekért. 2010-ben kilenc, még publikálatlan töredéket vásárolt a Southwestern Baptist Theological Seminary (Fort Worth, Texas) és négyet az Azusa Pacific University (Azusa, Kalifornia); másik tizenötöt a chicagói székhelyű Les Enluminures galéria. Egy német szakemberek által 2018-ban végzett vizsgálat egyértelműen kimutatta, hogy a Museum of the Bible tulajdonába került tizenhat tekercstöredék közül legkevesebb öt hamisítvány, bár azokat 2016-ban egy világhírű izraeli akadémikus szakértő, Emanuel Tov már publikálta a Brill kiadónál (Dead Sea Scrolls Fragments in the Museum Collection).

A 19. század közepe óta igen értékes bibliakéziratok – főként az Újszövetségből származó szövegek – tűntek fel Egyiptomban talált ókori papiruszokon. A Museum of the Bible természetszerűleg ezekre is kiterjesztette gyűjtőkörét, de egy 2019 októberében végzett vizsgálat felfedte, hogy a papiruszok nem egyenes úton kerültek a Hobby Lobbyhoz. A nemzetközi nyomozás a szálakat egészen Dirk Obbinkig, az Oxford Egyetem világhírű kutatójáig fejtette vissza. A szakértő hosszú időn át volt az Oxyrhynchus Papyri Project igazgatója. Ehhez tudni érdemes, hogy a 160 km-re Kairótól délnyugatra fekvő Oxyrhynchus az ókori Egyiptom egyik legjobban feltárt települése, ahol már 1882-ben megkezdődtek az ásatások. Százezres mennyiségben kerültek elő itt papiruszok a Kr. e. 4. – Kr. u. 7. századból, melyek között az ókori irodalom addig ismeretlen művei, és számos keresztény szöveg is előfordult. Kiderült, hogy Obbink a több tízezernyi még publikálatlan papirusz közül emelt ki néhányat, és feltehetően az illegális műkincspiacon értékesítette őket. Az őt ért vádak miatt Obbinket eltávolították a projekt éléről, és 2016 augusztusa óta sem a program, sem az Egypt Exploration Society iratállományához nem fér hozzá. A szakértő utóbb minden ellene felhozott vádat rágalomnak minősített, az oxfordi egyetem ugyanakkor belső vizsgálatot indított ellene. Az Egypt Exploration Society 2019 novemberében aztán bejelentette, hogy az Oxyrhynchus Papyri gyűjteményéből összesen 120 darab tűnt el – köztük voltak a Museum of the Bible-hoz került darabok is.

Van-e megoldás?

Bár a liberális sajtó örömtáncot jár, látva a Museum of the Bible nyakába szakadt bajokat, rendszerint szó sem esik az ügy tágabb hátteréről, és arról, hogy ilyen pofonokba lényegében minden új alapítású, nagy tőkével rendelkező múzeum belefutott. A hamisítási eljárások tökéletesedése még a legjobb szakértők számára is rendkívül megnehezíti az eredetik és a másolatok megkülönböztetését. Ez persze nem lehet mentség, hiszen az illegális műkincskereskedelmet és annak támogatását mindenütt törvények tiltják, a műkincslopásról és -csempészésről nem is szólva. Ez a piac ugyanakkor láthatóan virágzik, az antik műkincsek utánpótlása sosem szűnik meg. Ennek egyik oka, hogy a szupergazdagok egyre kevésbé hajlamosak múzeumokat alapítani, hiszen azonnal rászállnak a hatóságok, és elkezdik a kiállított tárgyak eredetét firtatni. Éppen ezért – egyes meg nem erősített hírek szerint – manapság a gazdag amerikai, japán és svájci műgyűjtők inkább villáik kertjeit és úszómedencéiket díszítik a feketepiacról felvásárolt műkincsekkel. Valószínűleg feloldhatatlan kérdés – egyfajta 22-es csapdája –, hogy mi a jobb: ha az illegális kereskedelemből beszerzett tárgyakat visszaadják a teljes káoszba süllyedt származási országnak (pl. Iraknak, Afganisztánnak, Szíriának), ahol azok vagy pusztulásnak vannak kitéve, vagy újra visszakerülnek az illegális kereskedelem áramába; vagy pedig egy múzeumban megőrzik, tudományosan feldolgozzák és kiállítják a nagyközönségnek. A dilemma jelenleg feloldhatatlannak látszik.

(A szerző ókortörténész, egyetemi tanár.)

 

Olvasson tovább: