Kereső toggle

Vége az orosz télnek?

Moszkva a Közel-Keleten építi újjá szuperhatalmát

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A hidegháborúban Amerika és a Szovjetunió ment ölre a világuralomért, mígnem az utóbbi hirtelen összeomlásával megszűnt a kétpólusú világ, és egyetlen szuperhatalom maradt. Ez most változni látszik.

A néhai Samuel P. Huntington tagadta, hogy a világ egypólusúvá alakult volna. A neves politikatudós Amerika „hiperhatalmi” státuszát is elvitatta, és úgy vélte, hogy bár valóban Washingtonban székel a világ egyetlen szuperállama, „egy amolyan hibrid uni-multipoláris világ” jött létre, ahol a szuperállam mellett több nagyhatalom, Oroszország, Európa és Kína küzd a nagyobb erőtérért. Huntington arra is figyelmeztetett, hogy Washington nem veszi észre: már nincsen akkora dominanciája, mint a hidegháború végén.

Amerika új vakfoltja

A nagyhatalmi politika számára a Közel-Kelet állandó lőporos hordó. E térség tekintetében két ellentétes irányú folyamat látható: míg a trumpi Amerika pragmatikus megfontolások mentén fokozatosan kihátrál onnan, Oroszország nagy hévvel nyomul be a vákuumba. Olyannyira erőteljes az orosz érdekérvényesítés Marokkótól Pakisztánig, hogy a Közel-Kelet egyik fő hatalmi játékosává vált. Lassan úgy mozgatja a sakkbábukat, ahogy jónak látja. Ez nem azért különös, mert az elmúlt negyed évszázadban Moszkva gyakorlatilag semmilyen módon nem avatkozott be a tőle délre eső terület hatalmi játszmáiba, hanem azért, mert azt megelőzően annál inkább.

Oroszország ugyanis évszázadok óta harcol a földközi-tengeri csatornáért. Ennek érdekében heves küzdelmet folytatott a cionista térnyerés ellen; nem véletlenül támogatta Izraellel (és nem utolsósorban Amerikával) szemben az Arafat vezette Palesztin Felszabadítási Szervezetet. Szíria és Egyiptom egyaránt orosz fegyverekkel rontott a zsidó államra több alkalommal, arról nem is beszélve, hogy az egyiptomi Asszuáni-gátat is orosz finanszírozással húzták föl.

Afganisztán 1979-es megszállása örökre megváltoztatta a közel-keleti viszonyokat, mivel a kommunista benyomulást ellensúlyozni kívánó nyugati támogatás nyomán felerősödő talibán mozgalom, majd a nemzetközi terrorizmus máig nehézséget jelent a nagypolitikának.

Aztán a szovjet marionettművész hirtelen eldobta bábjait, és eltűnt a porondról. Amerika 25 éven keresztül gyakorlatilag azt tett a térségben, ami az adott helyzetben az érdekének tűnt: kereskedett, megszállt, likvidált és lefizetett akit és amit csak akart. Machinációi révén több, politikailag igen kellemetlen állóháborúba és konfliktusba ragadt bele. A felsült iraki megszállás, az impotens afganisztáni offenzíva, a kényes kurdkérdés mind-mind púp lett Trump hátán. A mostani elnök üzletemberi vénája látszik megnyilvánulni, ha a Közel-Keletről van szó: a fölösleges, messzi harcokból ki kell farolni.

Az „utánam a vízözön” politikát Washington a 2011-es arab tavasz során kezdte igazán játszani – Mubarak és más kulcsfontosságú szövetségesek mögül farolt ki különösebb hezitálás nélkül, ami újfent összekuszálta a regionális és annál tágabb értelemben vett szövetségi viszonyrendszert.

Szíria, ami az oroszokat délre csalogatta

2015-ben pedig olyan történt, ami még soha: Oroszország az addigra már négy éve dúló szíriai polgárháború okán behatolt Izrael északkeleti szomszédjának területére. Teherán és Moszkva kéz a kézben állt ellene az amerikai erők által támogatott szír lázadóknak, és közösen gondoskodtak arról, hogy Bassár el-Aszad rezsimje túlélje a kataklizmát. Putyin nem csak Amerika orra alá kívánt borsot törni, Szíria maradt hosszú ideig az egyetlen komoly kereskedelmi partnere a régióban. Nem mellesleg közelebb került a Földközi-tengerhez és a Szentföldhöz is, amelyek szintén nem voltak semleges szempontok számára.

Amerika mindeközben folyamatosan hangsúlyozta, hogy direkt módon nem avatkozik be a konfliktusba. Ez csak előjele volt a Szíriából való részleges kivonulásnak, amivel Trump pár hónapja borzolta az idegeket. A gyengülő jelenlét során elkerülhetetlenné vált, hogy az eszkaláció elkerülése révén mindent megtegyenek az oroszokkal való konfliktusmentes együttműködésre annak érdekében, hogy ne kerüljenek egymás útjába. Amerikának régi-új volt, hogy az oroszokhoz kell igazodni, az oroszok meg örömmel tapasztalták, hogy lépésre kényszerítik a régi nemezist.

Így hát Putyinnak már csak egy megfelelő ürügy kellett, amit a terroristák (főleg az Iszlám Állam) elleni küzdelemben talált meg, és büntetlenül (még ha nem is észrevétlenül) bombázhatott ott, ahol jólesett neki, tovább mélyítve a sebet Szíria sokat szenvedett civil lakosságán.

Megbízható szövetséges?

Az arab tavaszból, majd a szíriai hadműveletből a térség számos szereplője egy következtetést vont le: Amerika nem megbízható szövetséges, ellenben az oroszok kitartanak barátaik mellett. Egyiptom, Kurdisztán, Rodzsava és mások komoly, többé-kevésbé jogos bizalomvesztést éltek át Amerika felé. Még talán Izrael bizalma is megrendült volna (különösen Obama keze nyomán), ha Donald Trump nem tesz történelmi engedményeket Jeruzsálem, a Golán és a megszálltnak minősített júdeai és szamariai területek tekintetében.

Ijesztő szövetség bontakozik ki Irán és Oroszország között. A kissé „az ellenségem ellensége a barátom” szintű egymásra találás tartóssága kérdéses, de jelenleg úgy tűnik, Teherán és Moszkva több ponton összejátszik. Összehozta őket az Iszlám Állam elleni küzdelem, az amerikai érdekszféra visszaszorítása és a pénz.

Összekülönböznek azonban az izraeliek és a szaúdiak tekintetében: Jeruzsálem és Rijád felé Moszkva ugyanis jelenleg inkább baráti jobbot nyújt, míg Irán pressziója ellentétes tartalmú. Döntő kérdés, hogy melyik kapcsolat lesz fontosabb Moszkva számára. Egyelőre az állás nem biztató: az orosz küldött már a Biztonsági Tanácsban is felszólalt Amerika és Izrael Irán-ellenes retorikája és akciói ellen.

A nélkülözhetetlen játékos

Miközben Trumpnak az évszázad béketerveként belengetett diplomáciai projektje egyre inkább a beláthatatlan jövőbe halasztódik, Moszkva mindent megtesz, hogy a szomszédban végigpusztító polgárháborúnak ne csak katonai, de diplomáciai győztese is legyen. Ha a Kreml eléri, hogy nyugvópontra juttassa Szíriában a feleket, hatalmas diplomáciai (és ennek nyomán gazdasági) győzelmet arat Washington kárára, és végleg a Közel-Kelet mellőzhetetlen szereplőjévé avanzsálódik.

Persze a békecsinálás nem véletlenül nem sikerült Amerikának sem, mert a régió évszázados törésvonalait nehéz bárkinek is áthidalni. A korábbi washingtoni adminisztrációk ideológiai és diplomáciai fogásai kudarcba fulladtak, és még a jövő zenéje, hogy Trump pragmatikusabb hozzáállása milyen gyümölcsöket terem. Ha azonban Moszkva képes kellőképpen világnézetileg semleges alternatívát nyújtani „pénz beszél” alapon, új világrend köszönt be. De addig biztos, hogy Izraelnek, Törökországnak, Iránnak, Szaúd-Arábiának, az Emírségeknek, az EU-nak és még sokan másoknak is lesz mindehhez néhány szava. Ezért egy regionális, sőt, annál talán nagyobb szintű háború sajnos inkább reális, mint Putyin optimista lázálma. Az viszont biztos, hogy akármelyik valósul meg, Amerika mindenképpen egy erős orosz nagyhatalommal és gazdasági úton szerzett szövetségeseivel fog szembenézni. Hacsaknem megvalósul az, ami utoljára a világháborúban volt; hogy az ősellenségek, Amerika és Oroszország fog össze valami nagyobb (és nem feltétlenül veszélytelenebb) érdek szolgálatában.

 

Olvasson tovább: