Kereső toggle

Sokkolt ellenség

A Közel-Kelet Kászim Szulejmáni likvidálása után

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Donald Trump háborúba viszi Amerikát, hogy megússza az impeachmentet – hangzik az egyre hangosabb demokrata narratíva Kászim Szulejmáni meggyilkolása után. Ezzel két probléma is van: Trumpot nem fenyegeti érdemben az elmozdítás veszélye, illetve az elnöknek a jelek szerint esze ágában sincs háborút kezdeményezni Irán ellen.

Az ugyanakkor tény, hogy Washington és Teherán között 1979 óta a legkomolyabb a feszültség. Mint ismert, az iráni Forradalmi Gárda Jeruzsálem- (al-Kudsz-) Brigádját vezető tábornokkal amerikai légicsapás végzett január 3-án hajnalban. Az akciót, mint arról a The Wall Street Journal beszámolt, az amerikai elnök december 27-én rendelte el, miután az Irán-barát iraki síita milicisták az észak-iraki Kirkuk közelében támadást intéztek az amerikaiak légi bázisa ellen. Erre a támadásra az amerikaiak az iraki síita milíciák elleni csapásokkal válaszoltak, amit a bagdadi amerikai nagykövetség – végül áldozatokat nem követelő, de az amerikai közvéleményben az 1979-es teheráni követség-ostrom és túszdráma emlékét felidéző – megrohamozása követett.

Annak ellenére, hogy az amerikai demokraták és az európai kormányok Trumpot szokás szerint kiszámíthatatlansággal vádolták, a Szulejmáni elleni csapást pedig végiggondolatlan pánikreakciónak, rosszabb esetben háborús provokációnak minősítették, érdemes végiggondolni, hogy vajon tényleg inkoherensek voltak-e az elmúlt évek amerikai lépései Iránnal szemben.

Van-e harmadik út?

Az elmúlt időszak amerikai Közel-Kelet-politikáját a szélsőséges kilengések jellemezték. Az idősebb és ifjabb Bush elnökök sorozatos háborúkkal próbálták megfékezni a néha vélt, gyakrabban nagyon is valós veszélyeket a térségben. Ezzel szemben részben Bill Clinton, de főképp Barack Obama elnöksége idején az Egyesült Államok inkább a közel-keleti konfliktusok mérséklésére, és (különösen utóbbi) Irán megbékítésére törekedett.

Donald Trump azzal az ígérettel lépett hivatalba, hogy „véget vet Amerika véget nem érő háborúinak”. Jogos volt ez a törekvés. A világ legerősebb hatalma olyan országokban vívott háborúkat, amelyekben a végső győzelemre nem volt esélye, időt, pénzt és emberéletet nem kímélve vívott olyan harcokat, amelyek megnyerhetetlenek voltak. Az afganisztáni háború 18 év alatt óvatos becslések szerint is ezermilliárd dollárba került, és az eredeti célt, a tálib mozgalom megtörését nem sikerült elérni a közel két évtized alatt. Bár komoly részsikert jelentett, hogy az Obama-adminisztráció első ciklusának végén, 2011-ben amerikai kommandósoknak sikerült Pakisztánban megölniük az éveken át a tálibok vendégszeretetét élvező Oszama bin Ladent, utólag elmondható: ezért a jól sikerült kommandós akcióért igazán fölösleges volt háborút indítani.

Trump tehát a Bush-adminisztráció héja- és az Obama-korszak galamb-politikája után egy „harmadikutas” megoldással próbálkozott. Világossá tette, hogy nem akar rezsimváltást sem Iránban, sem más országokban (hogy mennyire nem, arra jó példa az elnök és Kim Dzsong Un észak-koreai vezető már-már provokatívan szívélyes viszonya), ugyanakkor nem tűri el, hogy a vele ellenséges viszonyban lévő országok, így Irán növeljék befolyásukat térségükben. Trump tehát a létező legobskorusabb diktatúrával is készen áll a békés egymás mellett élésre, de akár a békekötésre is, amennyiben az illető rezsim nem fenyegeti létében szomszédait vagy éppen magát az Egyesült Államokat, ám kíméletlenül visszapofoz a határai mögé minden birodalomépítésre törekvő Amerika-ellenes rendszert.

A kemény kéz politikája

Ez a visszapofozás nem volt eredménytelen. Rohani iráni elnök szerint azzal, hogy amerikai kollégája 2018 májusában felmondta a 2015-ös iráni atomalkut (amelyet itt a Hetekben több ízben hasonlítottunk az 1938-as, Csehszlovákiát Hitlernek odadobó müncheni egyezményhez), és szankciókat vezetett be Teherán ellen, 200 milliárdos kárt okozott az iráni gazdaságnak. Leegyszerűsítve: az Egyesült Államokat és Amerika első számú közel-keleti szövetségesét, Izraelt létében fenyegető Iránnak ma 200 milliárd dollárral kevesebbje van tömeggyilkos terveinek finanszírozására, mint Trump döntése nélkül lett volna.

A rendszer fokozódó nehézségeiről élénken tanúskodtak az Iránban 2019 végén kirobbant tüntetések.

A megmozdulásokat mintegy 1500 emberéletet kioltva verte le az iráni Forradalmi Gárda (kizárt, hogy a vérfürdőben ne lett volna döntő szerepe Szulejmáni tábornoknak), miközben a rezsim napokra lekapcsolta Iránt az internetről, a nemzetközi szervezetek többségének fülsüketítő csendjétől kísérve.

Birodalom épül

A teheráni teokrácia második-harmadik embereként számon tartott Szulejmáni halálának körülményei pontosan azt mutatták, hogy a tábornok úgy járt ki-be a Bush háborúja által Irán karjaiba lökött Irak fővárosában, mintha otthon lenne. A libanoni Hezbollah vezetőjének, Naszrallahnak a Szulejmáni halála után közzétett nyilatkozatából az is kiderült, hogy újév napján, vagyis két nappal a merénylet előtt a tábornok Libanon fővárosában, Bejrútban járt – utolsó képei is Naszrallah társaságában ábrázolták Szulejmánit. A tábornok pontosan úgy jött-ment az Irán által többé-kevésbé elfoglalt országok fővárosaiban, ahogy egy gyarmatosító hadsereg elitalakulatának vezetője szokott.

Irán évek óta nyíltan birodalomépítésre törekszik a Közel-Keleten, és ennek a birodalomépítésnek Szulejmáni a kulcsfigurája volt. A teheráni rezsim – többek között Washington Irakban elkövetett elképesztő hibáit kihasználva – szisztematikusan terjesztette ki befolyását egykori ősellenségére, majd a szíriai polgárháború poklán át egyesítette befolyási övezeteit, és jutott ki a Földközi-tengerre – és Izrael szomszédságába.

A kíméletlen és szisztematikus iráni terjeszkedés hosszú időn át nem váltott ki válaszlépést a térségben érdekelt nagyhatalmak részéről. Oroszország konkrétan Iránnal szövetségben dolgozik azon, hogy Aszad elnök megnyerje a sok százezer halálos áldozattal járó szíriai polgárháborút; az Európai Uniónak azon túl, hogy a német és a francia cégek nagyon szeretnének bizniszelni Teheránnal, nemigen van mondandója; de december utolsó napjaiig az Egyesült Államok sem lépett határozottan a türelmét tesztelő Teheránnal szemben.

Eszkaláció

Tavaly nyáron kevésen múlt, hogy nem tört ki az amerikai–iráni háború, amikor az iráni légvédelem lelőtt egy amerikai drónt – amerikai álláspont szerint nemzetközi vizek fölött, iráni és orosz vélemény szerint iráni légtérben. Azt megelőzően pedig két tankerhajót ért támadás az Ománi-öbölben. Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek, valamint az Egyesült Államok Teheránt tette felelőssé ezekért a támadásokért, csakúgy, mint ahogy a hetekkel korábbi, emírségekbeli hajókat ért támadásokért is. Trump elnök végül a megtorlás mellőzése mellett döntött. Azzal indokolta a válaszcsapás elmaradását, hogy az akár 150 halálos áldozattal járó bombázás nem lett volna arányos válasz a pilóta nélküli drón lelövésére.

Végül tavaly év végén, a kirkuki amerikai légibázis elleni támadás után beindult az eszkaláció – az amerikai légierő síita milicisták állásait bombázta Irakban, majd ezt követte a bagdadi amerikai nagykövetség elleni támadás. Időrendben ezt követte Szulejmáni meggyilkolása, de a már idézett hírek szerint ezt már néhány nappal korábban, a kirkuki támadás után elrendelte Trump elnök, ám világossá tette: mindezt nem egy Irán elleni háború kiprovokálásának, hanem elkerülésének szándékával tette.

Az elmúlt fél évben kiderült, hogy a Trump-kormányzat máshogy áll az iráni konfliktushoz, mint republikánus elődei. Bármilyen furcsa is az utóbbi napok fejleményeinek tükrében, Donald Trump az elmúlt évtizedek leginkább békepárti amerikai elnökei közé tartozik – ám Jimmy Carter tragikusan végződött elnökségéből tanulva figyel arra, hogy békepártiságát ellenségei ne tudják birodalomépítésre vagy éppen atomhatalommá válásra használni. Márpedig – érvelt annak idején John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó, a Trump-kormányzat héjáinak vezéralakja – a szabad világ vezető hatalma nem követheti el még egyszer azt a hibát, amit a Clinton- és a Bush-kormányzat idején Észak-Koreával kapcsolatban elkövetett.

1994 és 2006 között Phenjan háborítatlanul építette fel előbb atom-, majd rakétaarzenálját – és ezt végignézte két demokrata és egy republikánus kormányzat. Atomhatalomként Észak-Koreát életveszélyes lenne megtámadni – nincs más megoldás, mint tárgyalni az elszigetelt, de állig felfegyverzett diktatúrával. Irán esetében azonban még nem késő fellépni a fegyverkezés ellen.

Iránnal sem Bush kardcsörtető, sem Obama engedékeny politikája nem tudott mit kezdeni. Az Egyesült Államoknak nincs más választása, mint kipróbálni a Trump-féle harmadik utat.

 

Olvasson tovább: