Kereső toggle

A Kövek fognak kiáltani

Miért akarja Ferenc pápa elnémítani az evangéliumot?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ne beszélj, ne téríts, légy toleráns, hisz Isten úgyis mindenkit szeret – ezzel a radikálisan neoliberális programmal akarja Ferenc pápa karanténba zárni az evangéliumot, és megkérdőjelezni a kereszténység legfontosabb küldetését.

„Véletlenül se akarj egy nem hívő embert meggyőzni! Soha! Az utolsó dolog legyen, hogy (erről) beszélj hozzá!” – így hökkentette meg Ferenc pápa Damianót, a római Pilo Albertelli katolikus gimnázium elkötelezett diákját, aki korábban afelől érdeklődött, hogy miként tudná meggyőzni a nem hívő embereket az evangéliumról. Az iskola különleges tanóráján feltett kérdésekre válaszolva a pápa részletesen kifejtette, hogy mindenkinek a „saját hite szerint kell” élnie, ne terheljük környezetünket vallásos meggyőződésünkkel, és végképp ne „térítsük őket”, ami szerinte a modern kori prozelitizmus (térítés) megnyilvánulása az egyházban. 

„Figyelj rám, soha, semmilyen körülmények között ne terjeszd prozelitizmussal az evangéliumot! Ha valaki azt mondja, hogy Jézus tanítványa, de prozelitizmussal közelít hozzád, akkor nem Jézus tanítványa.

A prozelitizmus nem jó irány, az Egyház nem növekszik belőle” – figyelmeztette a lelkes Damianót, akinek a meggyőzés és beszéddel való evangelizálás helyett az alábbi utat javasolta: „Várd meg, amíg kíváncsiak lesznek, és megkérdezik tőled, hogy miért úgy élsz, ahogy élsz, és akkor beszélhetsz a hitedről.” A pápa álláspontja, hogy a „futballcsapatokkal” és a „politikai pártokkal” szemben a kereszténységnek nem szabad hangosnak lennie vagy térítenie, mert az igazi hit csöndben várja látogatóit. 

„Mi mind barátok vagyunk, ugyanolyan emberek, Isten gyermekei” – tette hozzá indoklásként, hogy miért nem szabad „ráerőltetnünk” világnézetünket egy muszlim, buddhista vagy éppen ateista emberre. Ez a tézis, miszerint emberi mivoltunkból fakadóan mind Isten teljes jogú gyermekei vagyunk, központi téma volt a pápa karácsonyi üzenetében is, ahol úgy fogalmazott, hogy „Isten mindenkit szeret, még a legrosszabbakat is. Nem azért szeret, mert helyesen gondolkozol vagy cselekszel. Egyszerűen csak szeret, feltétel nélkül, visszavonhatatlanul, ugyanis ez a szeretet nem tőled függ.” Ebből szorosan fakad, hogy a fundamentalisták, akik a pápa szerint „csapást és fenyegetést” jelentenek a világra, túl komolyan veszik a hitük terjesztését, és prozelitizmusuk falakat és nem hidakat épít fel a vallások és kultú-rák között. 

Ezt az evangelizációs fegyverletételt a pápa „Emberi testvériség a világbékéért és a kölcsönös együttélésért” néven tavaly februárban dokumentumba is foglalta, amit először egy Abu Dhabi-i mecsetben, majd idén áprilisban Bangkokban, egy arany Buddha-szobor előtt írt alá muszlim és buddhista vallási vezetőkkel. Ennek legfontosabb gondolata, hogy a vallási sokszínűség és pluralizmus „Isten tökéletes bölcsességéből fakadó akarata”, ami már „az emberi faj teremtésekor” el volt rendelve. „Nem a muszlimok megtérítése a feladatotok, hanem hogy testvériségben éljetek velük” – tette egyértelművé a program gyakorlati üzenetét a pápa a marokkói keresztények számára egy idén márciusban történt látogatásakor. 

A Vatikán által diktált trend szorosan illeszkedik abba a neoliberális felfogásba, miszerint a 21. századnak már mentesnek kell lennie a „térítő” típusú emberektől, és a modern világban a vallásszabadságba már maximum csak a visszahúzódó, nem feltűnő vallásgyakorlat fér bele, de a hit hirdetése és terjesztése már offenzív radikalizmusnak számít. Az új pápai irányvonal még a katolikus egyházban is éles fordulatot jelent, mivel Ferenc elődje, Benedek pápa még arra buzdította híveit, hogy ne engedjék meg, hogy a gyökereit felszámoló, elvilágiasodott nyugati világ istenellenessége és cinizmusa szubkultúrába zárja a keresztény hitet. A korábbi évszázadokban pedig a protestáns missziók mellett a katolikus hittérítők is döntő szerepet játszottak abban, hogy Jézus ma a legismertebb személy a világon. Ha ők csöndben meghúzták volna magukat az európai, esetleg amerikai kontinensen, akkor a keresztény világ csupán harmad-negyedakkora lenne, mint ma. 

A legfrissebb (katolikus) felmérések szerint a zsugorodó európai kereszténységgel szemben a dinamikus növekedés mind olyan helyekről származik, ahol az evangélium misszionáriusok útján vetette meg a lábát. „Sikerünk titka, hogy nemcsak a klerikusok vagy erre specializált rendek hirdetik az igét, hanem maguk a hívők” – cáfolták meg indirekt módon a pápa szavait a koreai hívek, akiknek szenvedélyes hittérítő munkája teremtette meg a megtépázott katolikus egyház kevés kurrens sikertörténetének egyikét: 1985-ben még csak 2 millió katolikus élt az országban, 2017-ben már 6 millió.

A növekedést mutatja, hogy a keresztelések 74 százaléka jelenleg nem csecsemő-, hanem felnőttkorban történik (tehát „első generációs” hívőkről van szó), a velük párhuzamos pünkösdi-karizmatikus ébredéssel együtt pedig a kereszténység elérte, hogy a buddhizmust megelőzve a legelfogadottabb vallás legyen Dél-Koreában. 

A 19. és 20. század rendkívüli missziós sikereit Ferenc pápa szavai alapján akár kudarcnak is tekinthetnénk, hiszen nagymértékben „felborította” a kultúrák közötti egyensúlyt, sőt konfliktusokat is teremtett, de Jézus utolsó szavai alapján ez a keresztény küldetés egyértelmű sikere: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében”. (Máté 28:19). Ennek a központi üzenetnek pedig addig kellene visszhangoznia az egyházban, amíg az evangélium eljut a „földnek mind végső határáig”. Bár elsőre meggyőző érvelésnek tűnhet, hogy a keresztények evangelizálás helyett pusztán az életmóddal „nyerjék meg” embertársaikat a hitnek, ennek az – amúgy bibliai eredetű – alapelvnek a központba állítása teljes mértékben szembemegy nemcsak a Biblia tanításával, hanem az egyháztörténelem kétezer éves tapasztalatával is.

„Mi módon hívják azért segítségül [azt], akiben nem hisznek? Mi módon hisznek pedig [abban], aki felől nem hallottak? Mi módon hallanának pedig prédikáló nélkül?”  (Róma 10:14) – teszi fel Ferenc pápának is a kérdést Pál apostol, aki saját bevallása szerint „szóval és tettel” terjesztette el az evangéliumot Jeruzsálemtől egészen Spanyolországig. A keresztény missziók első számú kézikönyveiben, az evangéliumokban és az Apostolok cselekedeteiben négy, egyre erőteljesebb kommunikációs formáját látjuk a hit továbbadásának. Első az inspirált, kötetlen beszélgetés, amit például Jézus folytatott Nikodémussal, a zsidó vallási vezetővel, Péter Kornéliusszal, a római századossal vagy pedig Pál Filippiben, a folyóvíz partján összegyűlt zsidó asszonyokkal, ami Európa első evangelizációját jelentette. 

Ez a kölcsönös érdeklődésre, párbeszédre épülő kommunikáció viszont sosem helyettesítette az evangélium terjesztésének leggyakoribb és leghatékonyabb újszövetségi formáját, a „kérüsszó”-t, Jézus minden emberhez szóló győzelmi hírének a tömör, lényegre törő kihirdetését. Ez a császári futárok, hírnökök tevékenységére utaló szó 60 esetben írja le, hogyan adta tovább Keresztelő János, Jézus, az apostolok és a korai keresztények Isten legfontosabb, legaktuálisabb üzenetét az emberek számára. Ha pedig nem ment át az üzenet elsőre, akkor különösen Pál apostol jeleskedett abban, hogy a hirdetésen túl kitartó érveléssel is meggyőzze embertársait az evangélium igazságáról. Nem véletlen, hogy Agrippa király egyenesen megdöbbent azon a szenvedélyen, amivel fogságba vetett vitapartnere küzdött fogva tartója üdvösségéért: „Majdnem ráveszel (peithó: rábeszél, meggyőz) engem, hogy kereszténynyé legyek” (Apcsel 26:28).

Az apostol a korintusi gyülekezetnek nyíltan kimondta, hogy „ismervén tehát az Úrnak félelmét, embereket térítünk”, tehát egy keresztény szerinte nemcsak életmóddal vagy az evangélium erőteljes átadásával kell, hogy szolgáljon, hanem törekednie kell arra, hogy a kezdeti ellenállást meggyőző, inspirált érvekkel is átüsse, és kitartóan küzdjön azért, hogy a hit megszülessen a vitapartnerében. Ez az „embermentő tűz”, amit Ferenc pápa és a liberális világ „radikalizmusnak” és „prozelitizmusnak” tart, teremtette meg Európa keresztény fundamentumát.

Jézus szerint a korszak lezárása felé közeledve a hívőkben nem lefojtani, hanem meggyújtani kell a vágyat arra, hogy beszélgetéssel, hirdetéssel, meggyőzéssel, sőt, egy különleges üdvtörténeti időszakban már minden illendőségi és kulturális határt átlépve, szavaikkal és tetteikkel úgy „kényszerítsék” felebarátaikat a megtérésre, ahogy egy égő házból, a biztos halálból próbálják kihívni az embereket: „Eredj el az utakra és a sövényekhez, és kényszeríts (anagkadzó: sürgess, nyomatékosan felszólíts, érveléssel meggyőzz) bejőni [mindenkit], hogy megteljék az én házam.” (Lukács 14:23) Mert, ha a pápa nem, akkor Isten életmentő szeretetétől végül a kövek fognak kiáltani. 

Olvasson tovább: