Kereső toggle

Mit választ Izrael?

Netanjahu politikai jövője a tét

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szeptember 17-én tartják Izraelben a megismételt parlamenti választásokat, amire a tavaszi patthelyzet miatt kényszerült Benjamin Netanjahu miniszterelnök. Az erőviszonyok szinte változatlanok, a választástól mégis döntés várható. Azt ugyanis mindenki kizártnak tartja, hogy harmadik választásra kerüljön sor.

 

Ha összehasonlítjuk az áprilisi eredményeket az utolsó közvélemény-kutatási eredményekkel, azt láthatjuk, hogy Avigdor Lieberman „királycsináló” pozíciója tovább erősödött. Az egykori Szovjetunióban, Moldovában született politikust mégsem tekintik már középen állónak. Lieberman tavasszal előbb támogatásáról biztosította a választásokat megnyerő Netanjahu kormányalakítását, majd mégis megakadályozta azt (a Lieberman nélküli jobboldali blokk éppen 60 helyet szerzett a 120 tagú kneszetben), és ezzel egyértelművé tette, hogy politikai célja most is a kormányfőváltás, és nem fog támogatni semmi olyan kormányt, amelyet Netanjahu vezet.

Ezért a miniszterelnök választási célja egyértelmű: a jobboldali koalíciónak legalább 61 képviselői helyet kell szerezni ahhoz, hogy Lieberman ne tudja újra blokkolni a kormányalakítást. Ehhez a saját pártján, a Likudon kívül a miniszterelnök stabilan számíthat a két ortodox vallási pártra, valamint Naftali Bennett és a legnépszerűbb izraeli női politikus, Ajelet Saked pártszövetségére. A Jamina (Jobbra) nevű formáció inkább csak nevében új, mert egy kis jobboldali pártot leszámítva a korábbi Jiszráel Beitenu (Zsidó Otthon) egyesült újra. Netanjahu tavaszszal éppen ezért nem tudott kormányt alakítani, mert Bennették kiváltak a korábbi pártjukból, az Új Jobboldal viszont meglepetésre nem jutott be a parlamentbe. Ezzel elveszett a jobboldal számára kulcsfontosságú 3-4 mandátum. Ez a kudarc most nem fenyeget, sőt Netanjahunak sikerült a szintén küszöb alatt maradt jobboldali Moshe Feiglint egy miniszteri tárca ígéretével rávenni arra, hogy pártjával visszalépjen a választásoktól. 

Ezzel a jobboldalon már csak egy kérdőjel maradt, mégpedig az, hogy bejut-e a kneszetbe a legradikálisabb vallásos cionista párt, az Otzma Yehudit (amelyik nyíltan támogatja például a „Harmadik Szentély” felépítését Jeruzsálemben, a Templom-hegyen) – ha igen, akkor Netanjahu „kimaxolta” a támogatóit, és így jó eséllyel kormányképes többségre tehet szert. (Egyértelmű vereséget jelentene számára, ha minden jobboldali párt bekerül, és együtt sem érnének el 61 mandátumot.) Ha viszont az Otzma Yehudit elbukik, akkor újra elveszhet 2-3 jobboldali mandátum. Netanjahu ezért előbb megpróbálta – sikertelenül – visszalépésre bírni az arabellenes pártot, majd a kampány hajrájában elvonni előlük a szavazatokat. Az izraeli választási és politikai rendszer sajátossága, hogy többször a legkisebb pártok bejutása vagy éppen kiesése döntött arról, hogy melyik nagy tömb alakíthat kormányt.

A Jordán-völgy visszacsatolása

 

Ha túllépünk a választási matematikán, a kampány finisének lefontosabb eseménye Benjamin Netanjahu bejelentése volt arról, hogy győzelme esetén az új kormány „annektálja” a Nyugati parton (vagyis a bibliai Júdea és Szamaria) területén fekvő zsidó településeket. A kormányfő még konkrétabban beszélt arról, hogy a stratégiai fontosságú Jordán-völgyre már az újraválasztása után „közvetlenül” kiterjeszti „az izraeli jogot”. Bár az izraeli ellenzék igyekezett bagatellizálni az ígéretet (mondván hasonlót Netanjahu ígért már az előző választások során is, Yair Lapid szerint pedig a miniszterelnök csupán „szavazatokat akar annektálni”), az időzítésnek most mégis nagy jelentősége lehet. 

Ha szó szerint értjük ugyanis Netanjahu ígéretét, akkor ezzel a lépéssel megelőzheti az amerikai béketerv bejelentését. A két és fél éve készülő „Kushner-terv” nyilvánosságra hozatalát már többször elhalasztották, a legújabb dátum most az izraeli választások utánra tolódott. Meglepő fejlemény volt néhány napja, hogy a békejavaslat „tervezőjének” tekintett Jason Greenblatt amerikai főképviselő váratlanul lemondott. Megoszlanak a vélemények afelől, hogy ez a terv megvalósíthatatlanságát jelzi-e (mármint, hogy Greenblatt nem bízik a sikerben, és ezért vonult vissza) vagy pedig előzékeny gesztus az elnök veje, Jared Kushner felé, hogy egyedül jelenthesse be a Trump által „az évszázad alkujának” nevezett javaslatot.

Kérdés továbbá, hogy a Jordán-völgy Izraelhez csatolása vajon mennyire befolyásolja az amerikai terveket. Az izraeli elemzők többsége szerint Trumpék eleve azzal számolnak, hogy Izrael semmiképen nem adja fel a Jordániával szomszédos, hosszú határvonal felett az ellenőrzést, így a jogi forma másodlagos. A térség jelenleg katonai igazgatás alatt áll, és a gyakorlatban az izraeli jog érvényesül most is. Érdekes fordulat lehet viszont, ha Jerikó is visszakerülne Izrael fennhatósága alá. A várost ugyanis az 1993-as oslói megállapodás után elsőként adták át a palesztinoknak, akik ezt követően etnikai tisztogatásba kezdtek, és megtiltották a zsidók számára a belépést.

Jogilag Izrael egyoldalú kormánynyilatkozattal is dönthet a területek annektálásáról, de ha Netanjahunak sikerül többséget szereznie, akkor a parlamentben sem lesz akadálya egy ilyen törvény meghozatalának. Annak idején, 1980-ban Jeruzsálemet is jogszabállyal egyesítették, és nyilvánították Izrael „örök, oszthatatlan” fővárosának, valamint 

Menachem Begin a Golán-fennsíkot szintén egy kneszet-törvénnyel annektálta. 

A nemzetközi reakciók is jórészt függetlenek attól, milyen formában történik az annektálás – tekintve, hogy az izraeli fennhatóság semmilyen formáját sem fogadják el, nemcsak a palesztinok és az arab államok, hanem az Európai Unió sem. 

Trump enyhülne Iránnal?

 

Van a választási kampánynak még egy nehezen értelmezhető aspektusa, mégpedig az Egyesült Államok, pontosabban Donald Trump távolságtartása. Tavasszal az amerikai elnök több látványos gesztussal támogatta Netanjahut: bejelentette a Golán-fennsík feletti izraeli joghatóság elismerését, és fogadta a miniszterelnököt a Fehér Házban, ahol alá is írta az erről szóló elnöki deklarációt. Most látványosan hiányoznak ezek a gesztusok, a naponta tucatnyi alkalommal twitterező Trump még egy üzenettel sem erősítette a politikai „életéért” küzdő Netanjahu kampányát. Úgy tudni, hogy Trump nemhogy fogadni nem akarta az izraeli miniszterelnököt, de még a telefont sem volt hajlandó felvenni, amikor Netanjahu kereste.

Izraelben sokan attól tartanak, hogy a hűvös viszony nemcsak annak szól, hogy Trump bizonytalan Netanjahu győzelmével (és politikai jövőjével) kapcsolatban, hanem stratégiai irányváltást jelez. Az amerikai elnök bejelentette, hogy kész „előfeltételek nélkül” találkozni az iráni elnökkel, talán már az őszi ENSZ-ülésszak idején New Yorkban. Netanjahu nyíltan nem bírálta ezt a szándékot, de jelezte, Izrael nem lát okot arra, hogy az Iránnal kapcsolatos politika és szankciók enyhüljenek. Azt sem tekintik biztató előjelnek Izraelben, hogy Trump meglehetősen nyers üzenettel menesztette az Iránnal szemben legkritikusabb munkatársát, John Boltont. „Értesítettem, hogy nincs több szükség a szolgálataira a Fehér-Házban” – írta Trump a Twitteren. A megválaszolatlan kérdésekre csak szeptember 17-e után várhatunk választ.

 

Olvasson tovább: