Kereső toggle

Bahreini szép remények

Kushner terve a palesztinok felvirágoztatására

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Trump veje olyan ügybe fogott, amibe korábban elnökök sorának tört bele a bicskája. Üzletalapú terve egyesek szerint az „Évszázad béketervét alapozza meg”, mások szerint „kolosszális időpocsékolás”.

 

Acionista mozgalom szentföldi térnyerése, Izrael  államának kikiáltása, valamint az azt követő arab-izraeli háborúk révén olyan mélységes kibékíthetetlen ellentét tört felszínre a felek között, hogy az 1991-es madridi békekonferencia által útjára indított békefolyamat eleve kudarcra volt ítélve. Miután az oslói békefolyamat több kárt okozott, mint amennyi hasznot hozott, 1993 után végképp kilátástalannak tűnt a rendezés. Persze ezt vajmi kevesen tudták volna előre jelezni. Éppen ezért nagy kérdés, hogy az újszerű megoldási javaslatok beválhatnak-e?

Sok épkézláb megoldást persze még nem terjesztettek be. Az izraeli jobboldal talán minden korábbinál jobban hajlik az izraeli-palesztin ellentét egyállami megoldására (vagyis hogy csak zsidó állam legyen, akár tetszik a palesztinoknak, akár nem), ám ennek gyakorlatilag nincs nemzetközi támogatottsága.

A nyugati világ mélyen a zsebébe nyúlva régóta próbált közel-keleti feszültségeken enyhíteni, s közben nem ritkán kettős játszmát folytatott a diplomácia és a gazdaság különböző porondjain. Mivel azonban a konfliktus minden, csak nem klasszikus területi vita, a hagyományos eszközök aligha bizonyultak elegendőnek. Ennek ellenére az Egyesült Államok kormánya, úgy tűnik, ezúttal is a csekkönyvért nyúlna. Hogy miért képzelik ezúttal működőképesnek a pénzügyi ráhatást a palesztin fél irracionális igényeire.

Az talán csak Trump formabontó és örökké optimista külpolitikájának köszönhető. Viszont ezzel talán a vártnál is keményebb fába vágják a fejszét.

A pénzügyi ráhatás programját az amerikai elnök kissé meghökkentő módon saját vejére, s egyben főtanácsadójára, Jared Kushnerre bízta, aki ismert amerikai magabízással neki is vágott a megvalósításhoz – ennek első nyilvános állomására Bahrein fővárosában került sor június végén.

Ritka pillanat Manamában

 

A manamai konferencia sokak figyelmét elkerülte, pedig az amerikai kormányzat nagy lépésekkel közeledik az „évszázad béketerveként” beharangozott Közel-Kelet–terv nyilvánosságra hozatalához, és ebben a június 26-ai esemény mérföldkőnek számít (a konkrét béketervre minden bizonnyal még jócskán, sokak szerint legalább novemberig várnunk kell az izraeli kormányalakítási nehézségek okán kilátásba helyezett új választások miatt).

Az mindenesetre történelmi pillanatnak mondható, hogy az amerikai kormányzat főtanácsadója, Jared Kushner és a bahreini koronaherceg, Salman bin Hamad Al Khalifa közös rendezvényén próbáltak a palesztin problémára megoldást találni.

30 ország képviseltette magát 300 képviselővel – olyan ellenfelek ültek egy asztalhoz, mint Ciprus és Törökország, Szaúd-Arábia és Katar, csakhogy a palesztin kérdésben valami előrelépés történjék.

Az egyik fő cél: az elmúlt 50 év békefolyamatának visszájára fordítása – egészen pontosan egy gazdasági vízió megosztása, mielőtt bármilyen kényes politikai kérdést bolygatnának.

Kushner, Trump elnök veje egy 50 milliárd dolláros akciótervvel hozakodott elő, aminek megvalósítását egy jövőben esedékes békemegállapodáshoz kötnék.

A javaslat olyan országok példáját veszi alapul, mint Banglades vagy Dél-Korea, ahol a konfliktusok lecsillapodását gazdasági-fejlesztési sikerekkel tudták elérni. A tervben foglalt befektetések, alacsony kamatú hitelek és tetemes segélyek megdupláznák a palesztin gazdaság erejét, 1 millió új munkahelyet teremtenének, drasztikusan csökkentenék a 30 százalékos palesztin munkanélküliséget, és a szegénységi mutató is 50 százalékkal zsugorodna. Kiemelkedő projekt a Gáza és a Nyugati part között felépítendő gyorsforgalmi útvonal. Ezek közül számos ígéret aligha tekinthető újdonságnak, de ez az első terv, ami koherens egészként összesíti a fejlesztési programokat.

Ez a papírforma.

A megvalósítás egyik alapfeltétele azonban az lett volna, hogy az érintett felek, különösen a meghívott palesztinok történetesen részt vegyenek a konferencián. A Palesztin Hatóság egyenesen bojkottra szólított föl, így a palesztin gazdasági szereplők jelentős része távol maradt az eseménytől. A Gázai övezetet uraló Hamasz mélységesen elítélte az összeborulást. A konferencián mégis résztvevő egyik prominens palesztin üzletember, Ashraf Jabari fennen hirdeti a politikai nézeteltérések alárendelését a gazdasági érdekeknek. Úgy gondolja, hogy nyugodtan lehet Izraellel, még a telepesekkel is kereskedni, együttműködni, ám jól tudja, hogy emiatt veszélyben van, hiszen népe árulónak tartja. A konferencián lelkesen, ám némi verejtékkel a homlokán tárta elő progresszív nézeteit, amit a közönség szintén lelkesen fogadott. Hazatérve a kevés palesztin résztvevő közül nem egynek dúlták fel az otthonát, és volt, akit le is tartóztattak. „A Palesztin Hatóság nem akar békét!” – jelentette ki Jabari a The Jerusalem Postnak.

A belpolitikai nehézségek miatt Netanjahu sem küldött kormányzati delegációt az eseményre (tény, hogy nem is kaptak hivatalos meghívót), bár az izraeli gazdasági élet szereplőit biztatta a részvételre.

Egyes kommentátorok szerint viszont a politikailag egymásnak feszülő felek hiányában konstruktívabb párbeszédre kerülhetett sor, és hatékonyabban ment a tervezés. A konferencia kiemelkedő pillanatának tekinthető, hogy az Öböl–államok miniszterei egyhangúlag elismerték Izrael legitimitását mint maradandó történelmi entitást, és kinyilvánították, hogy az Izrael és Egyiptom között létrejött Camp David-i békeegyezmény után most történhet igazán komoly előrelépés a régiót átszövő feszültségek tekintetében.

Amire nem elég a pénz

 

Nagy kérdés marad azonban, még a bahreini gyűlés fényében is, hogy a szövevényes közel-keleti konfliktus (mely, mint már említettük, természetét tekintve igencsak eltér a szokványos területi vagy etnikai vitáktól) pénzügyi alapokon rendezhető-e? Szkeptikus szakemberek szerint a diplomáciai megállapodás az első; e nélkül nem lehet szó semmilyen más szintű együttműködésről. A palesztin államiság ügyének támogatói azt kifogásolják leginkább, hogy a terv nem tartalmaz semmit a palesztin állami entitás létrehozásáról, vagy úgy általában a sokak által kívánatosnak tartott kétállami megoldásról. Ez nem is volt elvárható, hiszen Kushnerék pontosan e kérdéskör több évtizedes intrikáját szerették volna egy „csikorgó” és pénzzel fűtött manőverrel kikerülni. És bár a vízió szerint a gazdasági megközelítés „nagyobb perspektívából láttatja a problémakört”, igencsak kérdéses, hogy ez így van-e.

Hiszen a palesztin adminisztrációnak juttatott segélyek és pénzügyi támogatások eddig is csillagászati mértéket öltöttek, ami miatt sokan joggal kifogásolják: hol vannak az eredmények? Szakértők szerint Gáza a temérdek külföldi financiális infúzióval már a Közel-Kelet másik Dubaja vagy Ázsia második Szingapúrja lehetne.

A konferencia egyik érdeme, hogy segítené a palesztinokat az áldozatmentalitás levetkőzésében, mivel a terv tevékeny gazdasági szerepvállalást vár tőlük. Az már más kérdés, hogy ők erre eddig kevéssé mutatkoztak hajlandónak. Mondanunk sem kell, hogy az arab háborúkért semmilyen különösebb felelősségre vonás nem történt, így gyakorlatilag Jasszer Arafat egymaga dönthette el, hogy miként próbálkozik meg annak megvalósításával, ami addig nem sikerült a palesztin félnek: béke vagy sikeres háború. Bár a Nobel-békedíjat zsebre tehette, a Palesztin Felszabadítási Szervezet feje enyhén szólva sajátos utat választott – örökségét a többség máig nem dolgozta föl, amit különösen az ENSZ részrehajló és kettős mércén alapuló tevékenysége példáz.

Több kommentátor szerint egyes arab államok ezúttal próbáltak némi történelmi önkorrekcióval élni Izrael elismerésével és a palesztinok tettekre serkentésével. Arafat árnya azonban nem hagyta el még a palesztin vezetést: a „kis sátán” (azaz Izrael) konstans ingerlése mellett egyszerre csettintget az ENSZ Közgyűlésének (és az készséggel táncol is), miközben hol a markát tartja, hol a médiát riasztja az őt ért „sérelmekért.”

Ha erre a pénz elegendő lenne, akkor már nem lenne miről Bahreinben konferenciázni. Csak az Egyesült Államok több mint 5 millliárd dollárt juttatott a Palesztin Hatóságnak az USAID programon keresztül a 90–es évek óta – és ez csak egy része az amerikai támogatásoknak, nem beszélve a békefenntartó pénzekről és a palesztin menekülteknek UNRWA-n keresztül juttatott tetemes összegekről. Washington tehát nem csupán a zsidó, de a palesztin államiság legfőbb finanszírozója is. A jeruzsálemi amerikai konzulátus nyilvános adatai szerint az elmúlt időszakban évi 600 millió dollár folyt a palesztin kasszába Amerika részéről.

Mahmud Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke tavaly a palesztin GDP 7 százalékát ajánlotta terroristák és családjaik kompenzálására (akiket a palesztin vezetés saját mártírjainak tekint). A Daily Wire információi szerint 2017–re a külföldi segélyek közel fele ilyen és ehhez kapcsolódó célokra lett fordítva.

Kushner ennek ellenére a kilátásba helyezett új pénzügyi infúziót a Marshall-segélyhez hasonlította, ami egyebek mellett azért sántít, mert ezúttal a felek között még nem született semmiféle kiegyezés, megállapodás, még csak fegyverszünet sem – a palesztin területekről indított rakétatámadások gyakorlatilag folyamatosak Izrael lakott területeire.

Mindemellett pedig talán még nagyobb bizonytalanságot okoz az, hogy az Öböl-államok és egyéb arab államok, amelyek maguk is haszonélvezői lennének a palesztin gazdaság előrelépésének, mennyire tartanak majd ki az amerikai elképzelések mellett, amikor a Fehér Ház végre a politikai kérdésekben is benyújtja javaslatát. Ha Jeruzsálem kerül terítékre, vajon marad a gazdasági összeborulás és a Bahreinben beharangozott utópia? A történelmi tapasztalat nem sejtet túl sok jót.

 

Olvasson tovább: