Kereső toggle

Anglia erős embere

Nigel Farage, a túlélőművész

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nagy Britannia legveszélyesebb embere Nigel Farage – ilyen címmel jelentetett meg írást a The New York Times. „Nemzedékünk legnagyobb demagógja, az emberi testet öltött katasztrófa” – olvashatjuk. Vajon miért retteg tőle ennyire a baloldali média?

Farage személyében korántsem egy zöldfülűről, politikai hullócsillagról beszélünk: mindössze 14 éves volt, amikor a brit Konzervatív Párthoz csatlakozott. Kezdetektől fogva euroszkeptikus lévén, a Maastrichti Szerződés aláírása után otthagyta a pártot, majd csatlakozott a nacionalista Az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártjához, aminek a színeiben 1999-ben az Európai Parlamentbe jutott, és azóta is ott képviselő. 2016-ban a Politico az ötödik legbefolyásosabb EP-képviselőnek és az egyik legkiválóbb szónoknak ítélte. Élesnyelvű és szellemes beszédeivel belülről kritizálja a brüsszeli technokráciát. Most ismét meglepő győzelmet aratott.

Brexit

A 2016-os népszavazás kimenetele a legtöbb elemző szerint nagyban Farage személyén múlt. A The Daily Telegraph egyenesen azt írta: „Farage beírta magát a történelembe: az ember, aki kivezette Nagy Britanniát az Unióból”. A kampány során David Cameron azt mondta, hogy a választópolgároknak két lehetőségük van: vagy az ő (tehát Cameron) Egyesült Királyságát, vagy Farage verzióját választják. A Brexit sikeres megszavazása után maga Farage úgy nyilatkozott, hogy ezzel most már mindent elért az életében. A váratlan fordulat ezután következett be: lemondott pártelnöki tisztségéről, mondván, most, hogy visszaszerezte Britanniát, itt az idő, hogy az életét is visszaszerezze.

Számtalan durva kritikát kapott ez idő tájt. Guy Verhofstadt, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért frakcióvezetője, miután a náci propagandához hasonlította Farage Brexit-kampányát, közölte, hogy legalább a 17 éve tartó, legnagyobb „pocsékolás” abbamarad, ha Anglia kilép az Unióból: nem kell többet Farage fizetésére költeni. Az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker szerint Farage egy retró-nacionalista; megint más képviselőtársai mérgezőnek és megbocsáthatatlannak nevezték munkásságát.

Fordulat az EP-választáson

Farage 2018 decemberében lemondott párttagságáról, ám nem sokáig maradt független. 2019 januárjában megalakult, majd februárban hivatalosan is bejegyzett Brexit Párt tagja, majd elnöke lett, és vitte magával 14 volt párttársát a Függetlenségi Párt 24 EP- képviselője közül.

Gyakorlatilag egy villámkampány tanúi lehettünk; a pártot, ami még decemberben nem létezett, sőt még februárban is „virtuális pártként” utaltak rá tagjai, hamarosan harmadik helyre sorolták a közvélemény-kutatók, közvetlenül a Munkáspárt és a konzervatívok után. Májusban már néhányan bevállalták az elképzelhetetlent, és többen a Brexit Párt választási győzelmét jósolták.

Arra azonban senki sem gondolt, hogy a frissen alakult párt 29 mandátumot szerez, és ezzel nemcsak Nagy Britannia, de az egész Európai Parlament egyik legerősebb pártja lesz. Egyedül a németországi CDU–CSU kormánypárti koalíciója tud ugyanennyi képviselőt küldeni, de az nem egységes, hanem kettő pártból álló tömb. (Összehasonlításképpen: Magyarország mindösszesen 21 mandátummal rendelkezik.)

Számtalan oka lehetett a Brexit Párt (és Farage) hirtelen sikerének, melyek közül minden bizonnyal az egyik Theresa May miniszterelnökasszony lemondása, ami növelte a konzervatív párt támogatóiban az átszavazási hajlandóságot, s ezzel történelmi vereséget okozva a kormánypártnak a választáson. Maynek többszöri próbálkozás után sem sikerült többségi támogatottságot szereznie a Brexit-megállapodás kapcsán, s nem tudta kivezetni Nagy-Britanniát az Unióból.

A túlélőművész

A liberális főáramú média szavajárása szerint a párt jobboldali populista, ami azt a társadalmi réteget testesíti meg, melynek tagjai frusztráltak, hogy 2016 óta nem sikerül a Brexitet végrehajtani. A Párt erősen euroszkeptikus, akárcsak maga Farage, és erősen szembemegy a bevándorláspárti főáramú nyugat-európai politikai vonallal.

A párt átütő sikere ellenére nem lehetünk biztosak abban, hogy a Brexit felgyorsítására, és végső soron végrehajtására képes fordulatról beszélhetünk. A választás ugyanis azt mutatta meg, hogy a britekben koránt sincs konszenzus a jövőt illetően. A történelmi nyereség ugyanis csupán a szavazatok kevesebb mint harmadát jelenti, más szóval, a britek kétharmada nem támogatja a Brexit Pártot és Nigel Farage-t.

Farage mindenesetre nagy túlélőnek tűnik, amit egyesek inkább szégyentelenségnek neveznek, mások meg azt kérdezik: miként éli túl ő azt, amibe riválisai belebuknának? Kritikusai szerint a Brexit mögött álló mágnás, Arron Banks tartja el luxusszínvonalon és futtatja a politikában (egyes pénzügyi tranzakciók valóban kétségtelennek tűnnek), míg a médiában Farage a hétköznapi kisember oldalára áll.

A pártelnök, úgy tűnik, valósággal lubickol a kritikákban és ügyesen azokat is az EU-vezetés kárára tudja felhasználni. Azon retorikával, miszerint ezek a támadások is csak azt mutatják, hogy a brüsszeli demokraták figyelmen kívül akarják hagyni a választói akaratot, nagy népszerűségre tett szert. Obama és más nemzetközi liberális vezetők kritizálásával világszerte a konzervatív politikusok egyik kedvence lett. S mint ilyen, sokak szerint a szuverenista tábor abban is védelmet nyújt neki, amiben nem kellene. A politikai korrektség szándékos mellőzése nem az első választáson hozott meglepő eredményt. Sokan ezt populizmusnak hívják, mások viszont úgy fogalmaznak: a nép vevő az őszinteségre.

Olvasson tovább: