Kereső toggle

Tabudöntögetés a Kongresszusban

Antiszemita hangok: drámai irányt vett a Demokrata Párt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Ilhan Omar demokrata képviselő még Jézust is palesztinnak nevezte.

A szeptember 11-ei merényletektől kezdve a holokauszton át Jézusig semmi sem szent egyes demokrata törvényhozóknak, amivel Új mélységekbe taszítják az amerikai politikai kommunikációt.

Asokszínűség jegyében számos „új kaliberű” képviselő jelent meg a Demokrata Párt soraiban, mintegy mellvédként a Donald Trump-féle „neofasiszta rémuralommal” szemben. Nyilatkozataik nem csupán botrányosak és tömegek számára felháborítóak, hanem kiemelendő, hogy nem egy ezek közül a Kongresszus falain belül hangzik el. Ahogy korábban, úgy ezúttal is a régi recept érvényesül: addig sulykolni valami sokkolót, amíg előbb-utóbb elfogadottá válik.

„Néhány ember csinált valamit”

Ilhan Omar, aki egyike az amerikai törvényhozás két muszlim képviselőjének, a demokraták új aduásza (lévén muszlim és fekete), valahogy képes egyszerre toleranciát hirdetni és uszítani. A címlapokra is kikerült, ahogy a fenti szavakkal illette Amerika történelmének egyik legtraumatikusabb epizódját, a szeptember 11-ei terrortámadásokat. Mindezt az Amerikai–Iszlám Kapcsolatok Tanácsa (CAIR) rendezvényén; fő üzenete pedig az volt: a 9/11-es események után az amerikai muszlim közösségnek olyan rettegésben kellett élnie (mindinkább megfosztva polgári jogaitól), hogy azonnali szükség volt a Tanács létrehozására. Nem csupán tárgyilag tévedett (hiszen a Tanács már több éve létezett a merényletek előtt), de igencsak fordított logikáról tesz tanúbizonyságot a majd’ háromezer civil áldozatot követelő tömegmészárlás kontextusában. Az iszlamofóbia ellen szólalt fel, mondván „felszítjuk még a poklot is (»raise hell«), hogy az emberek kellemetlenül érezzék magukat. (…) Túl hosszú ideje élünk másodrangú polgárokként – majd hozzátette: – a szeretet legyőzi (angolban: trump) a gyűlöletet.”

Burjánzó antiszemitizmus

Az biztos, hogy ez a szeretet nem a klasszikus amerikai értékek, és főleg nem a zsidóság és a kereszténység felé irányul – ahogy arra számos konzervatív kommentátor rámutat. Nem egy ízben sugallta már Omar, hogy az amerikai vezetést a zsidó pénz irányítja a muszlim közösség vagy olyan ügyek ellen, mint a palesztin államiság. És ez még a visszafogottabb megnyilvánulásai közé tartozik. „Izrael megbabonázta a világot; adja Allah, hogy a népek felébredjenek, és ráébredjenek Izrael rémtetteire!” – mondta egy másik alkalommal. Azt is kifejezte, hogy akik ezt a külföldi erőt támogatják, nem teljesen lojálisak az Egyesült Államokhoz.

A neves zsidó publicista, John Podhoretz úgy fogalmazott a Commentary hasábjain, hogy ő és társai a zsidóság legszerencsésebbjei, amiért az egyiptomi fogság óta tartó folyamatos zsidógyűlöletből Amerikában csak minimálisat tapasztaltak. Egészen mostanáig. Ilhan Omar és Rashida Tlaib felszólalásai azonban egyértelműen a harmincas évekre emlékeztetik az Újvilág zsidóságát – és ez olyasmi, ami korábban nem volt nyilvánosan vállalható azelőtt. Rashida pár napja került reflektorfénybe, amikor azt állította, hogy a nácizmustól menekülő zsidóságnak (miután „néhányan” az életüket is elvesztették) a palesztinok nyújtottak menedéket…

A nyíltan Izrael-ellenes és BDS-párti imám, Omar Suleiman imája nyitja meg a képviselőház ülését.

Ezek az álláspontok továbbra sem tekinthetők szalonképesnek; Trump lemondásra szólította föl Omart, míg Mike Pence alelnök a Külügyi Bizottságból való eltávolítását kezdeményezte; valahogy mégis mindig sikerül olyan módon bocsánatot kérnie, hogy demokrata követői még ezt is a kormányzat ellen tudják fordítani. Bár az amerikai zsidóság csupán két százalékát adja az amerikai társadalomnak (érvel Podhoretz, egyúttal kifejezve, hogy a zsidóság az egyetlen kritizálható kisebbségi csoport), úgy tűnik, a demokraták szemet hunynak Omar vérlázító rágalmai fölött, és „sokkoló, mennyire betartanak az ellen, hogy esetleg cenzúrázzák” a hölgyet, és inkább bagatellizálják a nyílt gyűlölködést. Még Nancy Pelosi házelnök is védelmébe vette a képviselőnőt, mondván, más kultúrából jött, és még nem látja át, hogy egyes kijelentések milyen „mögöttes jelentéstartalommal bírnak”. Megjegyzendő, hogy Omar 12 éves kora óta Amerikában él, és ha ugyanez egy republikánus férfi szájából hangzik el, minden bizonnyal „szexista és rasszista” bélyeget kapott volna.

Elkövetőből áldozat

Mindeközben a főáramú médiában a Trump-féle nacionalista, „Tegyük Újra Naggyá Amerikát” princípium valóságos botránykő és „tomboló rasszizmus”. A The New York Times sajátos gondolatmenettel értékelte az amerikai elnök negatív Twitter-reakcióját, amit Omar 9/11-et becsmérlő szavai kapcsán tett közzé. Iszlámellenes gyűlöletbeszédnek számít ugyanis szerintük, ha valaki nemtetszését nyilvánítja ki annak láttán, hogy egy nemzeti tragédiát bagatellizálnak és történelmi kontextusából kiforgatnak. Az ez elleni „szabadságharc” hevében Omar odáig vetemedett, hogy még Jézust is palesztinnak nevezte. Általános igazság, hogy aki meghatározza a narratívát, meghatározza a közgondolkodást is. És aki széles körben meghatározza a narratívát, identitás alapú politikusokra épít. Nem mondhatjuk, hogy nem sikerrel: pár napja a képviselőházi ülést egy anticionista, BDS-párti imám imájával nyitották meg.

Több konzervatív médium megegyezik abban, hogy Omar nagyon is jól tudja, milyen retorikát folytat, és tudatosan veti el a nyílt antiszemitizmus magvait az amerikai törvényhozásban. Nem meglepő mindezek fényében, hogy a Ku-Klux-Klan egykori vezére és Birodalmi Varázslója, David Duke is üdvözölte Omar szavait.

A mértani precizitással alkalmazott technika nem csupán gyűlöletet szít, hanem a 60 milliós demokrata szavazótábor könnyen félrevezethető és a szociális média hullámai által könnyen befolyásolt rétegeinek szemében hamar áldozati szerepbe került a muszlim kisebbség.

A Demokrata Párt új arcai tehát sikerrel vitték lejjebb a politikai kommunikáció jól bevett és helyénvaló mércéit; a 2020-as demokrata elnökaspiránsoktól kezdve a baloldali médiáig számos helyen azt hirdetik, hogy Omar nyilatkozatai mélyebb külpolitikai ügyeket érintenek, és itt az ideje, hogy teret adjunk az ilyen hangoknak is. Csak egy kérdés maradt: ha így áll a helyzet, akkor Donald Trump bevándorlásellenes retorikája miért nem számít ilyen „nyitott” és „új aspektusokat feltáró” álláspontnak?

 

Olvasson tovább: