Kereső toggle

Bin Ladennek esküdött föl, a briteknek kémkedett

Interjú Aimen Dean terroristából lett titkosügynökkel

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az al-Kaidánál képezték ki merénylőnek, végül mégis a brit titkosszolgálatnál kötött ki. Személyesen ismerte a szeptember 11-ei támadás elkövetőit, a tragédiát mégsem tudta megakadályozni. Pedig voltak ráutaló jelek.

Életrajzi könyve még nem jelent meg magyarul, ezért a magyar olvasók kedvéért beszélgessünk regénybeillő életéről. Honnan indult ez a nem hétköznapi életút?

– 1978-ben egy bahreini apa és libanoni anya gyermekeként Szaúd-Arábiában születtem, tehát rokon kultúrában nevelkedtem, a Perzsa-öböl biztonságos északi részén.

A szunnita szellemben élő családunk jelentős része az Aramcónak dolgozott, ami gyakorlatilag a világ legnagyobb vállalata; értéke (ha bevezetnék a nemzetközi piacra) meghaladja az Apple és a Google összértékét, hisz a világ olajtartalékának húsz százalékával rendelkezik…

Ez az az Aramco, amit még a harmincas években Ibn Szaúd dinasztiaalapító, valamint John Philby angol kettős ügynök és Allen Dulles, CIA-igazgató manipulált arra, hogy spanyolföldön át egészen a náci Németországig csempésszék az olajat?

– Pontosan! Ez máig a világ legnagyobb olajvállalata. Rengetegen dolgoztak ott a térségből; ezért hívtak minket Aramco-generációnak.

Néhány száz kilométerre tőlünk dúlt az irak–iráni háború, ami egyszerre volt szektariánus és etnikai konfliktus. Szaddám Huszeint az arab világ „keleti kapujának” őrzőjeként tartottuk számon. De aztán 1990-ban lerohanta Kuvaitot – ekkor találkoztam életemben először menekültekkel. Ám ezek nem olyanok voltak, mint a 2015-ös kerítéseket átvágó menekültek; BMW-kkel, Cadillacekkel jöttek a mi városunkba, és jelentősen felfuttatták a szolgáltatóipart. Ők voltak a történelem leggazdagabb menekültjei.

A kuvaiti megszállás igazi nagy hozadéka viszont az volt, hogy az Egyesült Államok és a NATO több tucat másik állama félmilliós sereggel jelent meg a térségben.

Milyen hatással volt Önre az amerikai jelenlét?

– A szunnita klerikusok egyre nyugatellenesebb retorikával prédikáltak. Az iszlám elvek lerombolását, globalizációt, új világrendépítést láttak ebben, és a pragmatikus indokok ellenére a szövetségeseink jelenléte nagy belső konfliktust okozott bennem is. A vallási vezetők a palesztinok Izraelből való „kiutasításához hasonló tragédiát” vizionáltak számunkra is, ha nem teszünk valamit.

Akkor így indult el Ön is a radikalizálódás útján?

– Ez nem az amerikaiakkal kezdődött! Már ezt megelőzően, különösen 1979-ben történt számos olyan esemény, ami befolyásolta azt, hogy milyen ideológiai környezetben nőttünk föl. Különösen Afganisztán szovjet megszállása hozott óriási fordulatot, mert az egész térség radikalizálásában szerepet játszott. Lényeg a lényeg, hogy az iszlám kultúra látszólagos megőrzésének álcája alatt egyre intenzívebbé vált a dzsihád.

Egy dzsihadista, Oszama bin Láden ekkor a szaúdi határok védelmét is zászlajára tűzte; Amerika helyett ő akart védelmet adni Szaddám Huszeinnel szemben. Audiokazettákon terjedtek el a tanai.

12 éves koromtól harminc hónap alatt az egész Koránt megtanultam fejből. Anyukám halála végképp a szellemi kutatások irányába sodort. Tanítóm hatására megismertem a militáns politikai vallásfilozófiát.

1992-re már mindenhol érzékelni lehetett a radikalizálódás fájdalmas következményeit. Az afgán mudzsáhidok visszatérése, az egyiptomi merényletek, majd később a Világkereskedelmi Központ elleni első, 1993-as merénylet mind ennek rohadt gyümölcsei.

Ebben az évben robbant ki a háború Boszniában, és a dzsihád egészen a Balkánig terjedt. Egyik kedvenc tanárom ott halt meg. Egyre több ismerősöm áldozta életét az ügyért vagy buzdított aktív szerepvállalásra. VHS kazettákon néztük a boszniai háború propagandaanyagait. Sajnos a szerb bűnök a teljesen asszimilálódott és szekuláris életet élő bosnyák muzulmánokat, és áttételesen engem is radikalizáltak.

Amikor egyik legjobb barátom felkerekedett, hogy a háborúhoz csatlakozzon, én is vele tartottam 16 évesen.A háború végéig voltam ott, összesen 14 hónapot. Több életveszélyes helyzetbe kerültem, és csalódott voltam, hogy nem halhattam meg Allahért.

Innen vezetett az út az al-Kaidába?

 

– Még ott a Balkánon rekrutáltak a pakisztáni dzsihád képviselői, így hamar Peshawarban találtam magam. Az egyik közvetítő személy (most az egyik leghírhedtebb guantanamói fogoly) Khalid Sheikh Mohammed volt, a szeptember 11-i támadások egyik fő kidolgozója.

Három hónappal később már egy afgán táborban voltam Kandahár mellett, a tálibok támogatásával. Ekkor érkezett oda Oszama bin Laden is Szudánból. Neki esküdtem föl, mint az al-Kaida ifjú harcosa. Emlékszem a mellettem ülő srácra – 2 év múlva ő vezette bele a járművet az amerikai nagykövetség épületébe Nairobiban (ez volt az első Amerika-ellenes merényletünk).

Az említett 1998-as kelet-afrikai robbantások során az al-Kaida 224 civilt ölt meg. Hogy hatott ez Önre?

– Drasztikusan! Én nem ilyen céllal csatlakoztam a szervezethez. Én a dzsihádot katonai célpontok ellen képzeltem el, hogy a „külföldi elnyomók igáját” levethessük.

Amikor a kenyai és tanzániai követségeket vettük célba, rá kellett döbbennem, hogy ennek egyetlen célja volt: a lehető legtöbb civil áldozat, és ezáltal széles körű félelemkeltés. Teljesen kiábrándultam, mert ennek semmi köze a nemzeteink védelméhez. Próbálták teológiai módon magyarázni nekem a merényleteket, ám nem győztek meg. Le akartam lépni, ami persze ilyen berkekben csöppet sem egyszerű.

Miként sikerült elhagyni a terrorszervezetet?

– Valamivel korábban egyszerre lettem maláriás és tífuszos, amiből felépültem ugyan, de vissza kellett mennem egy katari kontrollvizsgálatra. Úgy gondoltam, innen egyszerűen nem megyek majd vissza. Ám az ottani hatóság már várt rám. Kivallattak és legnagyobb meglepődésükre kész voltam együttműködni. Hamar az MI6 angol hírszerző ügynökség berkeiben találtam magam.

Hat hónapos kikérdezés vette kezdetét, amely során személyek, bázisok, telefonszámok százait azonosítottam számukra. Ezt követően kitaláltunk egy fedősztorit, visszatértem Afganisztánba, és az al-Kaida egyik nemzetközi kereskedője lettem, ezúttal már beépített ügynökként. Ez lehetőséget adott, hogy gond nélkül mozogjak országok között; gyanú nélkül szállíthattam az információkat.

A 9/11-es támadás lebuktatása viszont nem sikerült...

– Ez a legnagyobb kudarcom. Tudtam, hogy 2001 augusztusa után lesz valahol egy nagy merénylet, de nem tudtam kideríteni, hol és pontosan mikor. Csak a legfelsőbb vezetés és a pilóták tudták előre; a többi résztvevő is csak pár nappal korábban értesült a feladatról. Amikor eljött szeptember 11-e, én Londonból néztem végig elképedve, amiről addig csak találgattam.

Ismerte a támadókat?

– Kettőt még Boszniából, egyet Afganisztánból. Az egyikükkel korábban egy igencsak misztikus élményem volt. Ez olyasmi, amit nem nagyon mondok el senkinek, és a könyvembe sem írtam bele, nehogy azt higgyék, hogy bármiképp szentesítem a merényletet; de remélem, most már jól fogják értelmezni. Annak idején a Korán alapján álommagyarázást is végeztem, és az al-Kaidában az egyik tag egy nagyon furcsa álommal jött hozzám egy évvel 9/11 előtt. Elmesélte, hogy álmában egy madáron ült és repült. „Ez a madár egy magas fekete torony felé repült, és belül tudtam, hogy ez a vég. Ahogy az álomban nekicsapódtunk a magas épületnek, láttam, miként omlik össze a torony lángok közepette, fölöttem pedig megnyílt az ég.” Abdulaziz al-Omarinak hívták (kis képünkön), és ekkor még nem volt semmilyen tervbe bevonva. Amikor Oszama meghallotta ezt, kijelentette, hogy a fiú álma be fog teljesedni. Szeptember 11-én ő is ott volt az első repülőn, ami a WTC északi tornyába csapódott. Utólag is borsózik a hátam attól, hogy mennyire nem láttam át a helyzetet…

A merénylet után megindult a terror elleni háború…

– Igen; én Londonban ragadtam egy időre, s közben kitört az afganisztáni háború. A régi barátaim jelentős részét tulajdonképpen halálra ítéltem. Utólag számos olyan fotót láttam, amik a régi táboraink helyén tátongó krátereket ábrázolták. De nem volt lelkiismeret-furdalásom, mert amit New Yorkban elkövettek, mind a nyugatot, mind a muzulmán világot háborúra és vérontásra ítélték. De a stressz teljesen beteggé tett; nagyon egészségtelen a kettős élet. Családalapításra gondolni sem tudtam; azt mondogattam akkoriban, hogy „háborús szerzetes” lettem.

Aztán újra kikerültem terepre, és több tervezett merényletet sikerült is lebuktatni. Végül 2006-ban Dick Cheney irodája véletlenül engem buktatott le, amikor nyilvánosságra hozták, hogy milyen forrásokból dolgoznak a terrorizmus ellen. Ezzel a kém pályafutásom hirtelen véget ért.

Európa azóta is rengeteget változott; mit gondol a migrációval küzdő kontinensről?

– Az az igazság, hogy Európa migrációs politikája teljesen a feje tetejére állt; a jog uralma bizonyos európai országokban már nem működik jól. Ezzel ellentétben az Öböl-államokban zéró toleranciát hirdettek az iszlám radikalizmus és az illegális migráció tekintetében.

A nemzetállamoknak védekezniük kell a felforgató ideológiákkal szemben, különben senki sem lesz biztonságban. Én a magam részéről biztosan tudom, hogy nagyobb biztonságban vagyok Szaúd-Arábiában vagy Dubajban (ahol most lakom), mint Párizs vagy Brüsszel utcáin, ahol gyakorlatilag szabadon téblábolnak életveszélyes elemek. Budapesten egyébként nem érzem magam veszélyben; nem érzem azt, hogy rejtőzködnöm kellene.

Mitől fajulhatott idáig az európai helyzet? Ideológiai vagy identitásbeli gondok vannak?

– Véleményem szerint a gondot a „szélsőséges demokrácia” okozza. Amikor teljes toleranciát hirdetnek, s így teljes az önkifejezési és ideológiai szabadság, akkor sokan ezeket a demokratikus jogokat arra használják fel, hogy erőszakot szítsanak. Oszama jóslatai, a terroristák retorikája, mellyel magukon kívül mindenkit hitetleneknek neveznek, akadályozzák a muzulmán lakosság integrálódását. Európa mégis megnyitja kapuit, és a saját polgárait megillető előnyökben akarja részesíteni őket. Az Öböl-államok sokkal okosabbak e tekintetben.

Sokak szerint iszlamofóbia terjedt el az öreg kontinensen…

– Erre én azt kérdem, hogy akkor mi a helyzet a keresztény- és a zsidófóbiával? Álljon meg a menet! A muzulmán bevándorlóknak kötelessége, hogy beilleszkedjenek abba a társadalomba, ami tárt karokkal és új lehetőségekkel várta őket. Be kell bizonyítaniuk, hogy igenis képesek békében együtt élni, és a befogadó ország felvirágoztatását munkálni.

Azt üzenem a hőbörgő, összeférhetetlen migránsoknak: Európában sokkal szabadabban gyakorolhatják a vallásukat, mint mondjuk Algériában vagy Egyiptomban. Nem gondolják, hogy cserébe viszont némi hálával tartoznak?

A kedvességért kedvességgel kellene fizetni, erre ők a hitük lehető legrosszabb nagyköveteiként dúlják föl a befogadó országok békéjét.

A Korán dzsihádról szóló tanításai alapján lehetséges-e következetesen, mégis békésen megélni az iszlám hitet?

– A dzsihád valóban alaptanítás, és valóban erőszakot jelent. De ez az erőszak nem az egyének előjoga, hanem az államé. Igen, az iszlám inherensen erőszakossá válik, ha egyének, csoportok Allah nevében saját háborús kampányba kezdenek. Az állami dzsihád csak akkor lehetséges, ha ennek megfelelő alapja van, ha a nemzetállamnak önmagát és jogos érdekeit kell megvédenie, vagy esetleg, mondjuk, valahol népirtást próbál megakadályozni.

Ezt el kell választani a régi birodalmi törekvésektől, ami mindent be akar kebelezni, ami valaha az övék volt. Már a rómaiak is ezen az elven működtek – ez idejétmúlt gondolat! Nyugodtan élhetnek muzulmánok keresztény országokban kisebbségként.

Az olyan antagonizmus, mint például ami az arab világ Izraelhez való viszonyát jellemzi, abszolút politikai jellegű. Ezért kellene végre a politikát az iszlámtól elválasztani; az arab nacionalizmus és a politikai iszlamizmus együtt robbanó elegyet alkot. Szeretném végül leszögezni: nem az az igazi emberi jog, hogy balhézhatunk az utcákon, hanem az, amikor van étel az asztalon, amikor az utcánk békés, amikor a gyerekek tudnak hol tanulni, és amikor van működő igazságszolgáltatás.

 

Olvasson tovább: