Kereső toggle

Bilincsbe vert sajtószabadság

A Wikileaks-alapító letartóztatásának tanulságai

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Julian Assange oknyomozó újságírói munkája lerántotta a leplet az amerikai háborús gépezetről, a titkos diplomáciai machinációkról és a Demokrata Párt piszkos ügyeiről. A legtöbbet annak a rendszernek ártott, akit sokan ma csak mélyállamként ismernek.

 

Pár napja meghökkentő felvételek járták be a sajtót; közel 7 év ott-tartózkodás után brit rendőrök behatoltak Ecuador londoni nagykövetségére, és kicipelték a WikiLeaks nevű szivárogtató portál 47 éves, igencsak megviselt kinézetű alapítóját. Julian Assange önként vonult a nagykövetség „luxusbörtönébe”, hogy így kerülje el a svéd, a brit, de leginkább az amerikai igazságszolgáltatás kőkemény ítéletét. A latin-amerikai ország védelme és türelme eddig tartott, mostantól a sorsa a hatóságok kezében van.

Kicsoda Julian Assange?

Bár a letartóztatása és az ellene indított vádemelések jóval komplexebb kérdéseket vetnek fel, érdemes pár szót ejteni arról is, hogy ki is Assange. Az ausztrál származású férfinak nem volt egyszerű gyerekkora, szülei válása után édesanyjával rendszeresen költözniük kellett, a fiú rengeteg iskolát megjárt. A Melbourne-i Egyetemen matematikát és fizikát tanult, első programozói tapasztalatait egy Commodore 64-es számítógépen szerezte. Szinte azonnal fejest ugrott a hackerkedésbe, 1992-ben el is ítélte az ausztrál bíróság, és 2100 ausztrál dollár megfizetésére kötelezte.


A WikiLeaks nevű nemzetközi nonprofit szivárogtató szervezetet 2006-ban alapította állítólag Svédországban több ismeretlen munkatársával együtt, akik a világ minden tájáról csatlakoztak a kezdeményezéshez. Az oldal saját elmondása szerint megalakulása óta több mint 10 millió, amúgy nem hozzáférhető dokumentumot hozott nyilvánosságra. Ezek között titkos kormányzati levelezések, határozatok, felvételek és iratok voltak megtalálhatóak, amelyek nem egy ízben korrupciós botrányokra, súlyos bűncselekményekre is rávilágítottak.

Assange-t és a WikiLeakset az oknyomozó riportjaiért és tényfeltáró munkásságáért az elmúlt 13 évben számtalan újságírói díjjal jutalmazták, bár a tevékenységük megítélésére árnyékot vetett az alapító ellen felhozott vádak sora.

Mit köszönhetünk a Wikileaksnek?

Még felsorolni is nehéz mindazokat a botrányokat, amelyeket az oldal által nyilvánosságra hozott dokumentumok robbantottak ki. Több dél-amerikai és afrikai ország belső hatalmi visszaéléseit és korrupciós botrányát sikerült már 2010 előtt is felfedni, ám az igazán nagy leleplezést 2010 hozta, amikor Bradley Manning (ma már nőnek tartja magát, és Chelsea-nek hívják), a katonai hírszerzés elemzője összesen 750 ezer dokumentumot lopott ki az amerikai hadsereg számítógépes rendszeréből. A WikiLeaksen nyilvánosságra hozott anyagok egyike egy 2007-ben készült videófelvétel. Ezen az látható, hogy amerikai katonák egy Apache helikopterről Bagdad városában lelőttek fegyvertelen civileket és újságírókat, köztük a Reuters helyszíni fotósát.

Az ügy nagy vihart kavart az Egyesült Államokban, a CIA akkori vezetője, a ma már külügyminiszterként tevékenykedő Mike Pompeo a WikiLeakset „ellenséges hírszerző ügynökségnek” titulálta. Manninget összesen 35 év börtönbüntetésre ítélték a tárgyalássorozat után. Az iraki és afganisztáni háborúról kiszivárgott dokumentumok többek között beszámolnak számtalan civil meggyilkolásáról, valamint arról, hogy a hadsereg szemet hunyt az iraki hatóságok kínzásairól. S akkor a Guantánamo hírhedt létesítményében elkövetett visszaélésekről még meg sem emlékeztünk.

Bármennyire sokkolóak voltak az amerikai hadigépezet visszaéléseit és kegyetlen mechanizmusát bemutató iratok, a legnagyobb vihart mégis a 2016-os amerikai elnökválasztás során kiszivárogtatott Clinton-levelek kavarták.

Bárki, csak ne Clinton

Bill Maher, az HBO népszerű liberális műsorvezetője fogalmazta meg találóan Assange letartóztatása kapcsán, hogy a hacker-újságíró egészen addig szimpatikus volt az amerikai baloldal számára, amíg el nem jött az elnökválasztás, és el nem kezdte a Hillary Clinton-ellenes mozgalmát. Onnantól kezdve szinte mindenki meggyűlölte. Clinton-ellenessége Assange-nak abban nyilvánult meg, hogy teret engedett szinte minden olyan szivárogtatásnak, ami valamilyen aspektusból árthat a demokrata jelölt kampányának. Az ausztrál ugyan nyitott volt a republikánus oldal leleplezésére is, ám a választásokig egy ilyen dokumentum sem érkezett be hozzá, vagy éppenséggel nem publikálták azokat.

A WikiLeaks 2016 júliusában összesen 1258 levelet publikált Clinton személyes e-mail szerveréről, amelyen keresztül számos szigorúan titkosított információt is küldözgetett az egykori külügyminiszter. Az ügy hatalmas vihart kavart, miután Clinton a bizalmas kormányzati információkat a magántelefonjáról osztotta meg a címzettekkel, lehetővé téve a hackerek számára, hogy azokhoz hozzáférjenek. Feltételezések szerint ez is közrejátszott abban, hogy a demokrata jelölt elveszítette a novemberi választást, hiszen éppen pár nappal a voksolás előtt jelentette be az amúgy demokrata érzelmű FBI-vezér James Comey, hogy újranyitja a nyomozást a Clinton-levelek ügyében.

De nemcsak ez nyomta rá a bélyegét a Demokrata Párt kampányára. Vélhetően orosz hackerek egy egészen bagatell fogással (hamis jelszóváltoztatási kérelemmel) könnyűszerrel feltörték a párt fő szervezetének (DNC) központi szerverét, valamint Clinton kampányfőnökének, John Podestának a levelezését. Ebből többek között az derült ki, hogy a Clinton-stáb szoros bizalmi viszonyban van szinte a teljes amerikai liberális sajtóval (az egyik előválasztási vita előtt például a versenytársak tudtán kívül előre megkapta a kérdéseket), valamint az is, hogy miként pozicionálta őt a DNC a fő riválisával, az amúgy szintén rendkívül jó előválasztási esélyekkel rendelkező Bernie Sandersszel szemben. A sorozatos botrányba több demokrata tisztviselő és újságíró is belebukott, s végül maga Hillary Clinton is.

A deep state bosszúja?

Sokan csak összeesküvés-elméletnek tartják, mások bizton állítják, hogy Assange meghurcolása mögött az amerikai deep state, azaz mélyállam áll. (A deep state-ről a Hetek egyik korábbi lapszámában bővebben is írtunk: Deep state – a duális hatalom működése. Hetek, 2017. november 2.) A mélyállam lényege a duális hatalomgyakorlás, mely szerint van egy olyan szervezeti struktúra az Egyesült Államokban (és sok más országban is), amelynek a tagjait nem közvetlenül a nép választja, így nem is leválthatók, nem hat rájuk a minden negyedik évben megrendezett demokratikus választás. Ennek ellenére alapjaiban határozzák meg a bürokratikus rendszeren keresztül jelen esetben az amerikai bel- és külpolitikát, valamint az igazságszolgáltatást. Mivel a mélyállam szerves eleme a mindenkori katonai szervezeti háló, köztük a titkosszolgálatok és valamelyest maga az igazságszolgáltatási rendszer is, így bátran kijelenthető, hogy a WikiLeaks minden bizonnyal ennek a deep state-nek okozta a legnagyobb kárt azzal, hogy széles társadalmi rétegeknek nyújtott betekintést a színfalak mögött játszódó kormányzati játszmákba, zsarolásokba, bűncselekményekbe.

Az amerikai bíróság jelenleg Julian Assange-t összeesküvéssel vádolja, pontosabban azzal, hogy számítógépes segítséget nyújtott Bradley Manningnek abban, hogy titkos kormányzati dokumentumokat lopjon ki a hadsereg számítógépes rendszeréből. Ez önmagában még nem a kémtörvény hatáskörébe tartozó bűncselekmény, mindössze a számítógépes csalások körébe tartozik, ám Alan Dershowitz neves jogászprofesszor álláspontja szerint még ez is kevés ahhoz, hogy a WikiLeaks-alapítót rács mögé zárják. A szakember úgy véli, hogy az első alkotmánykiegészítés (a szólás és a sajtó szabadsága) hatálya alá esik az, amikor egy újságíró a forrását akár segíti is az információk megszerzésében, valamint azok publikálásában. Az újságíró maga nem szegheti meg a törvényt, nem követhet el lopást, de a forrása által szerzett adatokat alkotmányos jogánál fogva publikálhatja. Így tett annak idején a The New York Times és a The Washington Post is a Pentagon Papírokkal 1971-ben, amikor éppen ilyen katonai titkok szivárogtatásával rántották le a leplet a vietnami háborúval kapcsolatos értelmetlen amerikai döntésekről. Akkor azokért a leleplező cikkekért Pulitzer-díj járt, most súlyos börtönévek várhatnak Assange-ra, amennyiben újabb – súlyosabb – vádemelések következnek.

Különösen aggasztónak tartják sokan, hogy Donald Trump amerikai elnök is csak ennyit nyilatkozott az ügyben: „Nem tudok semmit a WikiLeaksről, ez nem az én dolgom.” Miközben a republikánus jelölt a kampány során több mint száz alkalommal tett említést a szervezetről – tehetett is, hiszen nagyban hozzájárultak a sikeréhez a kiszivárogtatott levelek. Nem véletlen, hogy Hillary Clinton is úgy reagált a letartóztatásra, hogy Assange-nak felelnie kell azért, amit tett. A demokrata tábor ugyanakkor a Robert Mueller legfőbb ügyész által tulajdonképpen romba döntött orosz beavatkozás narratívájának újragombolását látja az Assange elleni persorozatban, hiszen úgy vélik, hogy az újságíró szorosan együttműködött az orosz kormánnyal, hackerekkel, sőt magával a titkosszolgálattal is. A vádak annyira gyenge lábakon állnak, hogy még az ügyben vizsgálódó főügyész sem hallgatta ki egy ízben sem az ausztrál férfit. A republikánus oldalon ugyanakkor többen megvédték Assange-t. Sean Hannity, a Fox News legismertebb arca kijelentette, a WikiLeaks 12 év alatt egy olyan anyagot sem hozott nyilvánosságra, amelyről utólag kiderült volna, hogy valótlanságot tartalmaz. Tucker Carlson, a Fox News másik nagy sztárműsorvezetője pedig úgy fogalmazott, bár nem kívánja megvédeni Assange-t, és nem is ért vele egyet mindenben, de szerinte az ő egyetlen bűne annyi, hogy nem hagyta Clintont győzni. „Nem is olyan rég a riporterek még nem örvendeztek azon, hogy egy újságírót letartóztatnak azért, hogy titkos információkat hoz nyilvánosságra” – fogalmazott egyik műsorában, utalva baloldali kollégáira.

Mi lesz most?

Annak idején Julian Assange-t azért tartóztatták le a brit hatóságok, mert Svédország körözést adott ki ellene nemi erőszak és szexuális zaklatás miatt. A vádakat az újságíró hevesen tagadta, azokat idővel ejtették is. Félve az amerikai igazságszolgáltatástól azonban a WikiLeaks-alapító 2012-ben megsértette a brit szabadlábra helyezés feltételeit, amikor menedékjogot kért és kapott az Egyesült Államokkal amúgy ellenséges Ecuadortól. Ekkor menekült a latin-amerikai ország londoni nagykövetségére.

A mostani letartóztatásra azért kerülhetett sor, mert Ecuadorban időközben elnökváltás történt, és az autoriter rendszeréről hírhedt szocialista Rafael Correa-t leváltotta Lenín Moreno, egykori alelnöke és bizalmasa. Az új elnök azonban szinte minden téren szakított elődjével, ennek egyik szimbolikus lépése volt a nagykövetségen amúgy egyre kellemetlenebb vendégnek számító ausztrál újságíró menekültstátusának megvonása is. (Assange nem viselte jól a közel 7 éves bezártságot, állandó megfigyelésre panaszkodott, zaklatta a követség dolgozóit és egyre kevésbé működött együtt az ecuadori féllel.)

Assange-t jelenleg a brit hatóság őrzi, letartóztatása szoros összefüggésben van az amerikaiak kiadatási kérelmével. A meghallgatások májusban kezdődnek, az Egyesült Államok részéről a bizonyító erejű indoklásnak majd csak júniusban kell megérkeznie. Addig is világszerte fejezik ki aggodalmukat az újságírók és az Assange-hoz hasonló szivárogtatók, mint például Edward Snowden, aki annak idején lerántotta a leplet az amerikai hírszerzés, az NSA globális brutális méreteket öltő lehallgató és mindenkit megfigyelő rendszeréről. A Moszkvában bujkáló Snowden úgy fogalmazott sorstársa letartóztatása kapcsán, hogy az „a sajtószabadság sötét pillanata”.

Egy esetleges kiadatás során minden újságíró számára égető kérdés lesz, hogy az Európai Unió valóban védelmet nyújt-e a szivárogtatók számára, ahogyan egy közelmúltban elfogadott törvényjavaslat ezt magában foglalja, vagy mostantól mindenkinek félnie kell akkor, ha egy aktuális politikai rendszerre vonatkozóan kényes információkat hoz majd világosságra.

 

 

Olvasson tovább: