Kereső toggle

Megtörik-e a „gonosz tengelye”?

Trump–Kim-csúcs másodszor

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Miközben az amerikai kongresszus előtt az egykori barát és bizalmas, Michael Cohen igyekezett a lehető legrosszabb dolgokkal kapcsolatba hozni Donald Trumpot az oroszokkal folytatott állítólagos összejátszástól az amerikai nép félrevezetéséig és a rasszizmusig, az amerikai elnök Vietnamban ismét találkozott Kim Dzsong Un észak-koreai vezetővel.

A csúcstalálkozó eredményét lapzártánkkor még nem ismerjük, hiszen a felek még csütörtökön is tárgyalnak egymással (sőt elképzelhető, hogy pénteken is folytatják, hiszen Mike Pompeo amerikai külügyminiszter akár egy ráadásnapot sem zárt ki). Annyit már nyugtázhatunk, hogy a második Trump–Kim-találkozó létrejött, sőt kifejezetten baráti, már-már szövetségesi hangnemben kezdődött meg.

A helyszín jelképes: Vietnam, az Egyesült Államok egykor engesztelhetetlen ellensége mára az ázsiai kapitalizmus sikertörténete, egyben Washington szövetségese lett a kínai birodalmi törekvések elleni küzdelemben.

Trump elnök pár napja a barátjának nevezte az észak-koreai vezetőt, találkozásukkor pedig azt is elmondta: az USA segíteni fogja az ázsiai ország gazdasági potenciáljának előrelépését. Nem kétséges: Trumpnak kiemelten fontos, hogy dűlőre jusson Kim Dzsong Unnal.

A „gonosz tengelye” csak átalakult

Nem véletlenül. Miután 2001. szeptember 11-én tömeggyilkos terrortámadás érte New Yorkot és Washingtont, és válaszul az Egyesült Államok megdöntötte az al-Kaidának logisztikai támogatást nyújtó afganisztáni tálib rezsimet, George W. Bush elnök 2002 elején világossá tette, hogy Amerika számára a fenyegetettség időszaka nem ért véget. Ekkor használta Bush a „gonosz tengelye” kifejezést, azt állítva, hogy a tálibok bukása utáni időszakban három diktatúra, Szaddám Huszein Irakja, Khamenei ajatollah Iránja és Kim Dzsong Il Észak-Koreája alkotja a „gonosz tengelyét”, és fenyegeti az Egyesült Államokat, szövetségeseit és mindazokat az értékeket, amelyek fontosak Amerika és a szabad világ számára.

Szaddám Huszein irracionális kardcsörtetése (az iraki diktátor el akarta hitetni a világgal, hogy vannak tömegpusztító fegyverei, hogy ezzel biztosítsa túlélését, miközben nem voltak ilyen fegyverei), a CIA és a brit titkosszolgálat tévesnek/félrevezetőnek bizonyult jelentései az iraki tömegpusztító fegyverekről végül oda vezettek, hogy a tálib rezsim után Amerika Szaddám diktatúrájára csapott le (ahelyett, hogy Irán vagy Észak-Korea atomprogramjának célba érését próbálta volna megakadályozni).

A Szaddám-rezsim villámgyorsan összeomlott, a magára maradt tömeggyilkos diktátort az amerikaiak elfogták, az iraki hatóságok pedig (teljesen megérdemelten) halálra ítélték és kivégezték; ám az iraki háborút Amerika nem tudta megnyerni. A meghódított ország északnyugati részén az al-Kaida iraki ágából kialakult Iszlám Állam vert tanyát, az ország többségét alkotó síiták által lakott területek pedig Irán befolyási övezetébe kerültek. Bush háborúja nemhogy megroppantotta volna a „gonosz tengelyét”, de a háborúval Irán megerősödéséhez járult hozzá.

Birodalom születik

Az iráni birodalmi törekvéseknek az iraki háború után a szíriai polgárháború biztosított ideális terepet. Itt már nem Bush meggondolatlan háborúja, hanem Obama hezitálása szállította a győzelmet Teheránnak és szövetségeseinek (azaz Moszkvának és Aszad elnöknek): bár az amerikai elnök 2012 augusztusában „vörös vonalnak” nevezte, ha az Iránnal szövetséges szíriai kormányerők vegyi fegyvert vetnek be saját népük ellen, egy évvel később Washington akkor sem lépett fel, amikor teljesen nyilvánvalóan megtörtént annak bevetése.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: