Kereső toggle

Megtörik-e a „gonosz tengelye”?

Trump–Kim-csúcs másodszor

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Miközben az amerikai kongresszus előtt az egykori barát és bizalmas, Michael Cohen igyekezett a lehető legrosszabb dolgokkal kapcsolatba hozni Donald Trumpot az oroszokkal folytatott állítólagos összejátszástól az amerikai nép félrevezetéséig és a rasszizmusig, az amerikai elnök Vietnamban ismét találkozott Kim Dzsong Un észak-koreai vezetővel.

A csúcstalálkozó eredményét lapzártánkkor még nem ismerjük, hiszen a felek még csütörtökön is tárgyalnak egymással (sőt elképzelhető, hogy pénteken is folytatják, hiszen Mike Pompeo amerikai külügyminiszter akár egy ráadásnapot sem zárt ki). Annyit már nyugtázhatunk, hogy a második Trump–Kim-találkozó létrejött, sőt kifejezetten baráti, már-már szövetségesi hangnemben kezdődött meg.

A helyszín jelképes: Vietnam, az Egyesült Államok egykor engesztelhetetlen ellensége mára az ázsiai kapitalizmus sikertörténete, egyben Washington szövetségese lett a kínai birodalmi törekvések elleni küzdelemben.

Trump elnök pár napja a barátjának nevezte az észak-koreai vezetőt, találkozásukkor pedig azt is elmondta: az USA segíteni fogja az ázsiai ország gazdasági potenciáljának előrelépését. Nem kétséges: Trumpnak kiemelten fontos, hogy dűlőre jusson Kim Dzsong Unnal.

A „gonosz tengelye” csak átalakult

Nem véletlenül. Miután 2001. szeptember 11-én tömeggyilkos terrortámadás érte New Yorkot és Washingtont, és válaszul az Egyesült Államok megdöntötte az al-Kaidának logisztikai támogatást nyújtó afganisztáni tálib rezsimet, George W. Bush elnök 2002 elején világossá tette, hogy Amerika számára a fenyegetettség időszaka nem ért véget. Ekkor használta Bush a „gonosz tengelye” kifejezést, azt állítva, hogy a tálibok bukása utáni időszakban három diktatúra, Szaddám Huszein Irakja, Khamenei ajatollah Iránja és Kim Dzsong Il Észak-Koreája alkotja a „gonosz tengelyét”, és fenyegeti az Egyesült Államokat, szövetségeseit és mindazokat az értékeket, amelyek fontosak Amerika és a szabad világ számára.

Szaddám Huszein irracionális kardcsörtetése (az iraki diktátor el akarta hitetni a világgal, hogy vannak tömegpusztító fegyverei, hogy ezzel biztosítsa túlélését, miközben nem voltak ilyen fegyverei), a CIA és a brit titkosszolgálat tévesnek/félrevezetőnek bizonyult jelentései az iraki tömegpusztító fegyverekről végül oda vezettek, hogy a tálib rezsim után Amerika Szaddám diktatúrájára csapott le (ahelyett, hogy Irán vagy Észak-Korea atomprogramjának célba érését próbálta volna megakadályozni).

A Szaddám-rezsim villámgyorsan összeomlott, a magára maradt tömeggyilkos diktátort az amerikaiak elfogták, az iraki hatóságok pedig (teljesen megérdemelten) halálra ítélték és kivégezték; ám az iraki háborút Amerika nem tudta megnyerni. A meghódított ország északnyugati részén az al-Kaida iraki ágából kialakult Iszlám Állam vert tanyát, az ország többségét alkotó síiták által lakott területek pedig Irán befolyási övezetébe kerültek. Bush háborúja nemhogy megroppantotta volna a „gonosz tengelyét”, de a háborúval Irán megerősödéséhez járult hozzá.

Birodalom születik

Az iráni birodalmi törekvéseknek az iraki háború után a szíriai polgárháború biztosított ideális terepet. Itt már nem Bush meggondolatlan háborúja, hanem Obama hezitálása szállította a győzelmet Teheránnak és szövetségeseinek (azaz Moszkvának és Aszad elnöknek): bár az amerikai elnök 2012 augusztusában „vörös vonalnak” nevezte, ha az Iránnal szövetséges szíriai kormányerők vegyi fegyvert vetnek be saját népük ellen, egy évvel később Washington akkor sem lépett fel, amikor teljesen nyilvánvalóan megtörtént annak bevetése.

A Bush- és az Obama-admisztráció örökségeként mára ott tartunk, hogy az iraki és szíriai háború valódi nyerteseként Irán szatellitrezsimek sorát működteti Bagdadtól Damaszkuszon át Libabonig, és a vele szövetséges terrorcsoportok a szó szoros értelmében karnyújtásnyira vannak a rezsim ősellensége, Izrael területétől, miközben a nyugati világ és Oroszország 2015-ben feloldotta az Irán elleni szankciókat, és gyakorlatilag szabad utat adott ahhoz, hogy Teherán néhány év (legalábbis szavakban) vállalt moratórium után folytathassa atomprogramját.

Új Vietnam

Közben az Egyesült Államok másik, szintén Bush elnök által megkezdett háborúja sem áll fényesen: az amerikaiak Afganisztánból is távoznának, olyannyira, hogy a 17 évnyi megnyerhetetlen háborúba belefáradt Washington diplomatái a katari Dohában a tálibok képviselőivel közvetlenül is tárgyalnak a kivonulás utáni afgán rendezésről.

A tálibok, akikkel szemben a Vietkong óta a legmegalázóbb kudarcot szenvedte el az amerikai haderő, nagyjából mindent megígérnek: a kivonulás után nem törekszenek az afgán kormányerők kezén maradó területek meghódítására, nem tűrik el nemzetközi terrorszervezetek afganisztáni jelenlétét, továbbá tiszteletben tartják a nők jogait.

Hogy ezek mennyire hihető ígéretek az Afganisztánt 1996-ban egyszer már fegyverrel meghódító, az al-Kaida vezetőinek, köztük Oszama bin-Ladennek búvóhelyet adó, a nők még az iszlám világban is ritkaságszámba menő elnyomását megvalósító tálibok szájából, arról csak sejtéseink lehetnek – annyi mindenesetre biztos, hogy a „gonosz tengelyének” megtörésére az ezredforduló óta tett amerikai kísérletek eddigi eredménye a nullához közelít.

A révbe ért atomprogram

Szintén nem volt sikertörténet amerikai szempontból az észak-koreai nukleáris program kezelése. A koreai atomprogram ügye a kilencvenes évek közepe óta borzolja a térség országainak és a nagyhatalmak vezetőinek a kedélyeit. 

Ahogy arról a Hetekben korábban már írtunk (Észak-Korea útja a nagyhatalommá válásig, 2017. április 28.): a hadsereg fejlesztését minden mással szemben előtérbe helyező, Kim Dzsong Il által kidolgozott szongun (jelentése nagyjából: „első a hadsereg” vagy „elsőbbség a hadseregnek” politika) 1994 és 2013 között az Észak-Korea életét meghatározó hivatalos ideológia lett. A szongun szállította a kilencvenes évek közepén felpörgő koreai atomprogram ideológiai hátterét, és jelentős részben az erőltetett hadseregfejlesztés volt az oka az országot a kilencvenes években sújtó éhínségeknek, amelyeket a phenjani kormányzat eufemisztikusan „Nehéz Menetelésnek” hív. Máig csak becslések vannak arra vonatkozólag, hogy az esztelen fegyverkezés okozta éhínség hány halálos áldozatot követelt – a legóvatosabb becslések fél-, a legmerészebbek hárommillió áldozatról beszélnek.

A phenjani rezsim végül túlélte az éhínség éveit, a kétezres évek elején javultak a Korea-közi kapcsolatok is – 2000-ben Phenjanban még egy csúcstalálkozóra is sor került Kim Dzsong Il és Kim De Dzsung dél-koreai elnök között, a keszongi különleges övezetben pedig nagyszabású közös beruházások kezdődtek. A szongun végül meghozta a Kim Dzsong Il által áhított eredményt: a 2006-ban végrehajtott sikeres atomfegyver-kísérlettel Észak-Korea hivatalosan is nukleáris hatalommá vált.

A Kim Dzsong Il 2011-ben bekövetkezett halála után hatalomra került Kim Dzsong Un uralmából az első években leginkább a turbófokozatba kapcsolt atomprogram és rakétakísérletek, valaminta Kim Dzsong Il-féle pártvezetés és tábornoki kar szisztematikus kiirtása látszott, a phenjani vezetés a szongun időszakhoz képest 2013-tól józanabb gazdaságpolitikára váltott.

A Kim Dzsong Un által a végsőkig fokozott nukleáris fegyverkezési hajsza 2017 őszére meghozta az eredményét: Észak-Korea tíz évvel első atomrobbantása után olyan interkontinentális rakétával hajtott végre sikeres kísérletet, amely adott esetben képes lehet nukleáris töltetet célba juttatni az Egyesült Államok területének bármely pontjára.

A Sky News elemzője, Katie Stallard már ekkor, a fegyverkezési roham utolsó hónapjaiban arra hívta fel a figyelmet, hogy Kim Dzsong Un apjához és nagyapjához hasonlóan egyáltalán nem „őrült” módjára, hanem nagyon is racionálisan viselkedik az atomjátszmában. Stallard szerint a Kim-dinasztia azt vonta le Szaddám Huszein és Kadhafi ezredes sorsából, hogy a diktátorok számára az az igazi életbiztosítás, ha rendelkeznek tömegpusztító fegyverekkel – ez belső ellenzéküket éppúgy elrettenti a velük szembeni fellépéstől, mint külső ellenségeiket. 1994 óta mind Kim Dzsong Il, mind Kim Dzsong Un számítása bejött ezzel kapcsolatban.

Arra azonban még a legrutinosabb elemzők sem számítottak, hogy alig egy hónappal az utolsó rakétakísérlet után Kim Dzsong Un újévi beszédében új korszakot hirdet a két Korea viszonyában és követséget küld a 2018. februári pjongcsangi téli olimpiai játékokra.

A Trump-adminisztrációnak több szempontból is kapóra jött Kim fordulata: a háborúval fenyegető konfliktus gyors lehűlése nemcsak annak demonstrálására adott alkalmat, hogy az elnök – ellenfelei kritikájával szemben – képes a konstruktív párbeszédre is a nemzetközi politikában, de lehetőséget teremtett a tényleges (Észak-Korea) és a majdnem-atomhatalom (Irán) rezsim szoros együttműködésének megtörésére is.

Tengelytörés?

Ahogy arról a Hetekben korábban írtunk (Diplomáciai forradalom? 2018. június 15.), Trump egyszerre szánta el magát az iráni atomalku felmondására és a Kim Dzsong Unnal tető alá hozott első találkozásra. Bár sem ideológiailag, sem vallásilag, de még csak etnikailag sincs semmi köze egymáshoz a két országnak, Iránt és Észak-Koreát mégis közel 40 éves stratégiai szövetség kapcsolja össze. A két rezsim együttműködése 1979-ben, az iráni forradalmat követően vette kezdetét, amikor az újonnan megalakuló Iszlám Köztársaságban Kim Ir Szen kiváló felvevőpiacra talált az egyiptomi és orosz mintára fejlesztett rakétái számára, de a phenjani rezsim az Egyesült Államok szerint a libanoni Hezbollah és a gázai Hamasz terrorszervezet felfegyverzésében is együttműködik Teheránnal.

A Hetekben szintén volt szó arról korábban (Mi köze Iránnak Észak-Koreához? 2018. május 4.), hogy a már említett 2006-os és az azt követő két koreai kísérleti atomrobbantást Mohsen Fakhrizadeh, az iráni nukleáris program vezetője a helyszínen tekintette meg. Bár a két ország nukleáris fegyverkezés terén való kétoldalú együttműködése nehezen bizonyítható, minden jel arra utal, hogy kölcsönösen támogatták egymás atomprogramjait a tesztelések során megszerzett információkkal.

A két ország nukleáris programja más fázisban van – Észak-Korea a jelek szerint már elérte azt a célt, amelyre Irán csak vágyik – vagyis van nukleáris töltet célbajuttatására alkalmas rakétája, és olyan méretű robbanófejet is képes volt előállítani, amelyet rá lehet szerelni a rendelkezésre álló hordozóeszközre. Irán messze nem tart itt: bár a rezsim éveken át macska-egér játékot játszott a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőreivel, nem függetlenül az izraeli titkosszolgálat tevékenységétől Irán mindeddig nem vált atomhatalommá.

Amint láttuk, Kim Dzsong Un aligha szánja rá magát, hogy ellentételezés és garanciák nélkül lemondjon atomprogramjáról, amely túlélésének záloga lehet. Ettől függetlenül a koreai–amerikai közeledés egyvalamire biztosan alkalmas lehet: visszatarthatja Phenjant a Teheránnal folytatott nukleáris együttműködéstől. Lehet, hogy ez lesz a legkomolyabb lépés a „gonosz tengelyének” megtörésére – ha már az elmúlt közel két évtizedben egyetlen más recept sem működött.

 

Olvasson tovább: