Kereső toggle

A bajor nem jár egyedül

Kik állnak Manfred Weber mögött?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

 

Ha minden a tervek szerint alakul, akkor a május 26-ai európai parlamenti választásokat követően Manfred Webert választják majd az Európai Bizottság (EB) vezetőjének. Személyében az Európai Bizottság története során először kerül olyan ember az elnöki posztra, aki nemhogy kormányfői tisztséget nem töltött be korábban, de még csak miniszter vagy éppen kormánytag sem volt.

Brüsszeli bürokrata születik

A bajor származású CSU-s politikus (Keresztényszociális Unió, alias Bajor Néppárt) Münchentől északra egy kis bajor településen nőtt fel, s azóta is Wildenbergben él családjával. Eredetileg mérnöknek tanult egy müncheni egyetemen, majd alapított két tanácsadó céget, de rövid időn belül a regionális politika felé vette az irányt. A kétezres évek elején a bajor CSU ifjúsági tagozatának volt a tartományi elnöke, majd 2003-ban ő lett a legfiatalabb képviselő 29 évesen, akit a bajor tartományi gyűlésbe beválasztottak. A 2004-es európai parlamenti választásokon bekerült az uniós testületbe is, és az azóta eltelt 15 évben különböző parlamenti bizottságokban politizált.

Az elmúlt másfél évtizedben Weber pályája mondhatni meredeken ívelt felfelé. Miközben odahaza Bajorországban a párt liberálisabb, mérsékeltebb szárnyát képviselve lendületesen lépkedett felfelé (előbb a CSU végrehajtó testületének tagja, majd alsó-bajorországi elnöke, a párt meghatározó politikusa lett), Brüsszelben az Európai Néppárt nagyágyújának számító francia politikusa, Joseph Daul vette szárnyai alá. A pártcsalád akkori frakcióvezetője 2009-ben tette meg helyettesének, majd 2014-ben Weberből frakcióvezető is lett, miközben Daul az EPP elnöki tisztét töltötte be.

Weber státusza 2015 után ugrott meg igazán, amikor Horst Seehofer, egykori CSU-elnök beemelte a pártvezetésbe, majd a 2017-es kormányválság során részt vett a koalíciós tárgyalásokban mint az európai politikáért felelős munkacsoport tagja. Miután a pártelnök lemondani kényszerült a bajor tartományi választáson elért gyenge eredményük miatt, felmerült annak a lehetősége, hogy Manfred Weber kövesse őt a pártelnöki székben. Végül azonban Weber nem indult a bajor tisztújító kongresszuson, hanem inkább jelöltette magát a Néppárt csúcsjelölti posztjára.

Miért pont Weber?

Nyilván önmagában az kevés lett volna a sikerhez, hogy Webernek bizottsági elnöki ambíciói vannak. A csúcsjelöltség megszerzéséhez az kellett, hogy a Néppárt legbefolyásosabb döntéshozói, tagállamai és képviselői mind sorban felsorakozzanak mögé. A támogatókért folytatott harcban leginkább Angela Merkel német kancellár szava dönt, ez alól némiképp kivételt képezett 5 évvel ezelőtt Juncker jelölése, amit sajtóhírek szerint a német kormányfő eleinte nem támogatott, aztán mégis beadta a derekát a luxemburgi vezető jelölésében. Ezúttal a döntés jóval könnyebben ment, Merkel egy tárgyaláson megegyezett a Néppárt vezetőjével, Joseph Daullal, hogy ezúttal a CSU-s Weber lesz a kiválasztott.

Személye több szempontból is optimálisnak és kézenfekvőnek bizonyult. Egyrészt a koalíciós partnerrel történő viharos viszony lecsillapítása szempontjából, másrészt a régen vágyott német hegemónia megteremtése céljából. Weber jelölésével ráadásul Merkel még azt is üzenheti, hogy nem közvetlenül a saját embereiből választott bizottsági elnököt, hiszen akkor dönthetett volna a szintén esélyes Peter Altmaier gazdasági, vagy Ursula Von der Leyen védelmi miniszter mellett. Weberrel azonban sikerült egy olyan jelöltet állítani, aki sokkal inkább elfogadható az Európai Parlament többi pártcsaládja számára is, hiszen a határozott Európa-párti kiállása és kompromisszumkészsége sokkal inkább egy pártokon felül álló centrista vonalat testesít meg, mintsem a Néppártra korábban jellemző jobboldali kereszténydemokráciát. A remények szerint Junckerhez képest ő eredményesebben tudja majd egyesíteni Európa nyugati és keleti, északi és déli felét.

Továbbá Merkel számára az sem utolsó szempont, hogy az Európai Bizottság főtitkárával, az ellentmondásos módon kinevezett Martin Selmayrrel kiegészülve, (róla bővebben itt írtunk: A brüsszeli fenevad. Hetek, 2018. április 27.) a kancellár szoros szövetségesének számító Manfred Weber akadálytalanul tudja majd képviselni a német érdekeket az unió legbefolyásosabb testületében. Ebbe a tervbe persze másoknak is lehet majd beleszólásuk, hiszen a csúcsjelölti rendszer nem feltétlenül köti a jelölést végső soron lebonyolító Európai Tanácsot. (Lásd keretes írásunk.) Erre utalt a magyar miniszterelnök a Welt-nek adott interjújában, amikor úgy fogalmazott: „Weber jelöltsége az egyik legbátrabb politikai vállalkozása”, hiszen a választások után „nehéz idők várnak rá”, „más jelöltek is vannak, akik letaszítanák Webert”.

Birodalmi tervek a pult alatt

Hogy pontosan milyen Európát is képzel el a jövőben Manfred Weber, azt már jóval nehezebb megfejteni. A néppárti csúcsjelölt magát a bajor nép egyszerű gyermekének, a mai napig kisvárosban élő átlagos európai polgárának próbálja beállítani. Céljaként azt határozta meg, hogy az Európai Uniót ismét közel hozza az emberekhez. A május végén az urnákhoz járuló polgárok számára azonban sokkal inkább az a kérdés merül fel, hogy a meglehetősen nagy válságban lévő Unió vajon a következő években is ugyanazt az utat járja-e majd Weber vezetése alatt, mint ami a Juncker-éra alatt az eurózóna válságának megoldatlanságához, Nagy-Britannia drámai kilépéséhez és a mai napig Damoklész kardjaként a régió feje felett lebegő kezeletlen migrációs nyomáshoz vezetett. Weber szerint sok reformra van szükség, de alapvetően eredményesnek értékeli az elmúlt évek néppárti irányítását (folyamatosan hangoztatva a munkahelyteremtéseket és az illegálisan érkező migránsok számának csökkenését).

Ami viszont sokkal inkább aggasztó Weber terveivel kapcsolatban, az a migrációs válság 2015-ös csúcspontját követő paradigmaváltás. Miközben a CSU odahaza migrációs ügyekben a magyar kormány legfőbb szövetségese volt, addig a néppárti frakcióvezető rendszeresen védelmébe vette a kormánypártot a különböző baloldalról érkező kritikákkal szemben. Az elmúlt három évben azonban megroppant az a baráti viszony, ami a Fideszt a Néppárt vezetéséhez fűzte. Egyrészt Weber egyre erősebb és nyíltabb kritikákat fogalmazott meg Orbánékkal szemben, aminek az első tetőpontja éppen a meglehetősen elfogult Sargentini-jelentés megszavazása volt. Itt frakcióvezetőként a CDU-val egyeztetve a 7-es cikkely elindítására szavazott, érdekes módon akkor a CSU-képviselők rajta kívül mind az eljárás megindítása ellen szavaztak.

A magyar kormány plakátkampányára érkező reakciókról pedig már többször is írtunk az elmúlt hetekben. Weber markánsan védelmébe vette az előző bizottsági elnököt, Junckert, bocsánatot követelt, és elővette kedvenc témáját – a CEU-t is. A harsány kritikusok között ott volt az amúgy baráti CSU új elnöke, Markus Söder, illetve a Néppárt szintén erős korábbi szövetséges elnöke, Joseph Daul is. Míg azonban az utóbbiak még így is a pártcsalád konzervatívabb és tradicionális irányát képviselik, Manfred Weber a csúcsjelöltségének kihívásai révén intenzív udvarlásba kezdett a Néppárttól balra elhelyezkedő kulcsszereplők felé.

Az egyik legmarkánsabb ilyen kiállást a néppárti vezető éppen a felé a francia államfő irányába tette, akinek a köz-ponti Európa-víziója egy föderális Európai Egyesült Államok létrehozása lenne. Az Euractivnak adott interjújában Weber úgy fogalmazott, Emmanuel Macronra szövetségesként tekint, mivel pártja erősíti a politikai közepet, a centrumot és az Európa-pártiságuk teljesen összeegyez-tethető a néppárti iránnyal. Sőt, a csúcsjelölt még azt is megemlítette, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a Macron-féle En Marche a liberális pártcsaládhoz, az ALDE-hoz fog csatlakozni a választások után.

A Macron felé való nyitás egyébként tökéletesen egybecseng azokkal a kijelentésekkel, amiket Weber még a választási kampány kezdetén tett. A bajor politikus ugyanis „a nacionalizmus Európában ismét kísértő szellemét” határozta meg fő ellenfélnek a májusi megmérettetésen, ahol szerinte az egoizmus és a populizmus ellen szállnak majd síkra. Hasonlóan rímel Macron elképzeléseire, hogy Weber szintén a kampánya kezdetén úgy fogalmazott, hogy erős nemzetállamokra van szükség, de azok csak egy „egyesült Európában” lehetnek erősek. Ezt akár a francia államfő felhívására intézett válaszként is értelmezhetjük, hiszen Macron pár hónapja felszólította a Néppártot, válasszanak Merkel vagy Orbán között, mert nem támogathatják egyszerre mindkettőt.

Ebbe a birodalminak és föderálisnak mondható koncepciójába illeszkedik bele Weber leg-újabb elképzelése arról, hogyan próbálnák meg egy jogállamiságot vizsgáló függetlennek mondott szerven keresztül hatékonyabban megregulázni a rebellisnek tartott tagállamokat: például Lengyel-országot és Magyarországot. A tervezet szerint sárga lappal és piros lappal büntetnék a renitens országokat, ami végső soron az uniós pénzek megvonását és felfüggesztését vonná maga után.

Katolikus befolyás

Weber felemelkedésének azonban van egy sokkal érdekesebb és rejtettebb éle. A néppárti csúcsjelölt hithű katolikus, saját állítása szerint politikai aktivizmusát is egy német katolikus szervezetnél kezdte. Azóta is szorosan együttműködik a német katolikus közösséggel, Ferenc pápáról is rendszeresen elismerően nyilatkozik. A Financial Timesnak adott tavaly szeptemberi interjújában úgy fogalmazott, „a keresztény értékek, amiket hirdetek, közelebb állnak Ferenc pápához, mint az Orbán-félékhez”. Persze ez a csodálat nem feltétlenül egyoldalú, a katolikus klérus már évek óta intenzíven dolgozik azon, hogy minél nagyobb befolyást szerezzen az Európai Unió intézményein belül.

Ennek a központi főszereplője München érseke, Reinhard Marx, aki a katolikus egyház liberálisabb, elkötelezetten Ferenc-párti szárnyán helyezkedik el. Az egyházon belüli befolyását jól jelzi, hogy Ferenc pápa közvetlen gazdasági tanácsadójának kérte fel, miközben a vatikáni elemzők szerint kvázi egy személyben ő felel Vatikán pénzügyeiért. Hogy ez mennyire van így, jó kérdés, az biztos, hogy Marx egyházmegyéje az egyik leggazdagabb az összes közül, köszönhetően a regisztrált német katolikusokra kirótt évenkénti egyháztámogatási adónak. Ennél is érdekesebb azonban, hogy a német bíboros rendkívül szoros kapcsolatot ápol Angela Merkel német kancellárral és az Európai Bizottság jelenlegi elnökével, Jean-Claude Junckerrel is. Sőt, újabban Manfred Weber is jó kapcsolatban van vele – derül ki a Politico Marxról készült írásában.

Brüsszelben amúgy már évek óta rendszeresen ülésezik a COMECE, az Európai Unió püspöki konferenciája, amelyet hosszú ideig Marx vezetett. Ezeken a találkozókon rendszerint a politikai és egyházügyi fejleményeket vitatják meg a delegáltak. Befolyását tekintve felértékelődik, hogy Marx hogyan vélekedik korunk Európájáról. „Európa mély változáson megy keresztül, ha falakkal veszi körül magát… Ez nem az én Európám” – nyilatkozta egyik brüsszeli látogatása során. A Politico elemzéséből az is kiderült, hogy Marx aktív befolyásépítése nyomán a katolikus egyháznak most már mindegyik uniós intézményben kiterjedt és közvetlen kapcsolati hálózata van.

Külön érdekesség, hogy Ferenc pápa 1200 éve az első nem európai pápa a katolikus egyház élén, viszont már évek óta egy rendkívül intenzív európai politikát folytat. A kontinens jövőjének alakításában egyre nagyobb szerepet kíván vállalni, aminek egyik kulcsmozzanata lehet, hogy egy hozzá hűséges jelölt kerül az Európai Unió élére. Afelől pedig, hogy egy a Ferenc pápa, Angela Merkel és Emmanuel Macron nevével fémjelzett irány milyen Európát is jelent Weber irányítása alatt, nem lehet kétségünk.

 

Olvasson tovább: