Kereső toggle

Omladozó diktatúra

Védelmébe vette az USA a nyugati féltekét

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kívülről szemlélve váratlannak tűnik Juan Guaidó felbukkanása a venezuelai politikában, ám ő egy több mint tíz éve formálódó ellenzéki mozgalom tagja. Amerika mögé állt, és keményen üzent az autoriter hatalmak és saját katonasága által támogatott Nicolás Madurónak: vagy változtat, vagy mennie kell.

Alig három hét alatt, viharos gyorsasággal emelkedett az ismeretlenségből a nemzetközi figyelem és a hazai politika középpontjába Juan Guaidó, az Egyesült Államok által elismert átmeneti venezuelai kormány elnöke. A harmincöt éves képviselőről nem sokan hallottak azelőtt, hogy január elején kinevezték a Nemzetgyűlés élére. A háttérben azonban már egy ideje zajlottak az előkészületek.

Újonc az arénában

A mérnök végzettségű Guaidó egy tíz évvel ezelőtti diákmozgalom apropóján kóstolt bele a politikába. 2011-ben szerzett mandátumot. Maduro akkor még nem sejtette, hogy a „zöldfülű” képviselő, akit kifigurázott, mintha nem tudná pontosan, hogy is hívják, Guaidónak vagy – mint Caracas szennyezettségéről hírhedt folyóját – Guairének, mára a politikai riválisává válik.

A Nemzetgyűlés 2017-ben addigra megmaradt kevéske jogkörét is elvesztette, Maduro ugyanis létrehozott egy párhuzamosan létező parlamentet, az úgynevezett Alkotmányos Gyűlést. Leopoldo López, az ellenzék legnépszerűbb, 2017 óta házi őrizetben raboskodó alakja (aki számos kiemelkedő közéleti személyt tudhat a felmenői között, így az ország első elnökét, Cristóbal Mendozát, továbbá Simón Bolívart) a háttérben szervezkedni kezdett, hogy Népakarat (Voluntad Popular) nevű pártja szerezze meg a kizsigerelt törvényhozás elnöki tisztjét. Ő szemelte ki Guaidót, aki azután lett a párt egyik prominense, hogy 2014-től kezdődően nyolc vezető politikusukat száműzték. Igaz, már évek óta hűséges pártfogoltja volt Lópeznek; 2009-ben együtt vettek részt a VP megalapításában, 2014-ben pedig López mellett állt azon a sajtótájékoztatón, amelyen az bejelentette az ellenzék tervét Maduro elmozdítására. 

Maduro elnök a Puerto Cabello-i haditengerészeti bázison katonák társaságában. A hadsereg egy része is elfordult tőle.

Guaidó ez év január 23-án, több tízezres, Maduro távozását követelő tömeg előtt nyilvánította magát az ország ideiglenes elnökének. De miért is tekinthető ez alkotmányosnak, és miért ismeri el az Egyesült Államokkal az élen a nemzetközi közösség egy része?

Az elmúlt másfél évben a venezuelai Legfelsőbb Bíróság a felhő alapú technológiának köszönhetően gyakorolta jogkörét. Harminchárom bírája ugyanis száműzetésben az USA-ban, Panamában, Kolumbiában és Chilében él, de kéthetente videókonferencia keretein belül üléseznek. Amellett, hogy az ország katonai vezetőit feljelentették a hágai Nemzetközi Büntetőbíróságon, Madurót pedig 18 év börtönre ítélték, döntést hoztak, hogy a Nemzetgyűlésnek megüresedettnek kell tekintenie az elnöki posztot.

Szocializmus light

Maduro Donald Trump amerikai elnök bábjának nevezte Guaidót, akin keresztül szerinte az Egyesült Államok államcsínyt hajt végre kormánya ellen. Venezuela védelmi minisztere, Vladimir Padrino szélsőjobboldali erőként jellemezte az ellenzéket.

Valójában a Népakarat centristának mondható szociáldemokrata párt. 2014 óta annak a Szocialista Internacionálénak a tagja, amelynek deklarált célja a globális kormányzás és a szocializmus világméretű kiépítése.

A párt manifesztójából pedig kiderül, hogy erős kormányzati befolyásban gondolkodik többek között az élelmezés, lakhatás, oktatás, és más alapvető területeken. Ezzel együtt a Népakart – és személy szerint Guaidó – rendszeresen kiállt a politikai foglyok szabadon bocsátásáért, az ellenzéki politikusok kínzásának beszüntetéséért, valamint a szólásszabadságért.

A valóban jobboldalinak mondható ellenzék elismeri Guaidót mint legitim elnököt, de nemtetszésüket máris kivívta azzal, hogy bejelentette, amnesztiát adna az emberiesség elleni bűntettekkel vádolható Madurónak.

Maduro sikeres eltávolítása esetén tehát nem balról jobbra, sokkal inkább szélsőbalról középbalra való ideológiai eltolódás várható a venezuelai vezetésben.

Miért az amerikai nyomás?

A Trump-kormány kezdettől folyamatosan egyre nagyobb nyomás alá helyezte a Maduro-rezsimet, különösen a tavalyi, illegitimnek tartott venezuelai választások után. (Nemcsak a szavazatokat csalták el, de Maduro ellehetetlenítette a főbb ellenzéki pártokat, bebörtönöztette politikai ellenfeleit, elkaszálta a sajtószabadságot, és manipulálta a lakosságot. Az emberei például asztalokat állítottak fel a szavazóhelyiségek közelében, és pénzért, illetve élelemért vásárolták a voksokat. Az ellenzéki jelölteket támogató körzeteket kormánytámogatások és segélyek megvonásával büntették.)

Az újabb és újabb szankciók (amelyek feloldásáért cserébe Amerika azt követelte, hogy szabad és tiszta választásokra kerüljön sor, beengedjék a humanitárius segélyeket az országba, szabadon bocsássák a politikai foglyokat, és a nemzetgyűlés visszanyerje valódi jogkörét) minden utat fokozatosan lezártak, amelyeken keresztül Venezuela a korábbi büntető intézkedéseket megkerülhette volna. 

Ha csak a tavalyi évet nézzük, májusban például a Fehér Ház elrendelte, hogy amerikai állampolgárok nem vásárolhatnak fel a venezuelai kormány felé fennálló tartozásokat, és betiltott minden, a venezuelai kriptovalutával, a petróval kapcsolatos tranzakciót. Szeptemberben (csak néhány órával azelőtt, hogy Trump felszólalt a szocialista rezsim ellen az ENSZ-ben) a külügyminisztérium szankciót jelentett be Cilia Adela Gavidia Flores de Maduróval, az elnök feleségével, és a vezetés „belső köréhez” tartozó hat magas rangú hivatalnokkal szemben (Maduro egyébként ekkor még személyes találkozóért kilincselt Trumpnál, aki azonban feltételül szabta a demokrácia helyreállítását). Novemberben John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó Venezuelát, Kubát és Nicaraguát is kemény szavakkal úgy jellemezte mint „mérhetetlen emberi szenvedés előidézőit és óriási regionális instabilitás okozóit”, valamint „a zsarnokság hármasfogatát”. Bolton beszédét követően az elnök rendeletet adott ki, amely befagyasztotta a Venezuela aranykereskedelmében érdekelt személyek vagyonát.

Az idei januári események kapcsán a Trump-adminisztráció különleges tanácsülést kért az ENSZ-ben, amelyen felszólította a tagállamokat, hogy szakítsák meg pénzügyi kapcsolataikat a Maduro-rezsimmel. Nagy-Britannia, Németország, Franciaország és Spanyolország hajlandónak mutatkoztak elismerni az ideiglenes elnököt, ha Maduro egy héten belül nem ír ki új választásokat.

Január 29-én pedig Marco Rubio republikánus szenátor – aki aktívan lobbizott, hogy a Fehér Ház lépésekkel reagáljon a venezuelai eseményekre – bejelentette, hogy befagyasztják a venezuelai állami olajtársaság (PdVSA) teljes vagyonát az Egyesült Államokban és megtiltják az amerikai cégeknek, hogy üzletet kössenek a vállalattal.

Ez a lépés egzisztenciális nyomást helyez a Maduro-diktatúrára, elapasztva a kincstárba eddig befolyt napi 25 millió dollárt. A patthelyzet eldöntése egyedül a katonaságon múlik, amely mindeddig Maduro mellett maradt, az üres kassza viszont rohamosan csökkentheti a lojalitást. Az átmeneti kormány számára Amerika ugyanakkor hozzáférést biztosít az összegekhez.

Marco Rubio négy érvvel támasztotta alá Amerikának a venezuelai helyzetben vállalt szerepét: a tömeges migráció destabilizálja Kolumbiát, az Egyesült Államok kulcsfontosságú szövetségesét a drog elleni küzdelemben; Maduro rezsimje kokaint szállít az USA-ba; Maduro megegyezett Putyinnal, hogy utóbbi tengeri és légi bázist telepít a nyugati féltekére; Maduro együttműködik a Hezbollahhal és Iránnal.

Oroszország és Kína – amely más tekintélyuralmi rendszerekkel, így Kubával, Iránnal, Törökországgal, Szíriával együtt nem ismerte el Guaidót elnöknek – beavatkozással vádolja Amerikát. Nem véletlenül. Oroszország 2018 decemberében az USA-t veszélyeztető lövedékek szállítására alkalmas hadászati bombázókat küldött Venezuelának, ami egyértelműen abba az irányba mutatott, hogy Moszkva dél-amerikai bázis létrehozásán fáradozik. „Az a helyzet, hogy Venezuela a mi féltekénken van. Felelősek vagyunk azért, ami itt történik, és az elnöknek ez határozott meggyőződése” – jelentette ki John Bolton.

Az Egyesült Államok egyértelműen mindent megtesz a 2002-es fiaskó elkerülésére, amikor hátszelet adott a Hugo Chávez elleni, mindössze háromnaposra sikerült katonai puccsnak. Sokak szerint szándékolt volt az a jelenet, amelyben a Venezuelával kapcsolatos fehér házi egyeztetésről érkező Bolton kifelé fordított jegyzetfüzetén az „5000 katonát Kolumbiába” írás szerepelt jól olvashatóan. A tanácsadó csak annyit mondott, „az Egyesült Államok számon fogja kérni, ha az amerikai diplomatáknak, a Nemzetgyűlés tagjainak, és Guaidó elnöknek baja esik. Az ezek ellen a személyek ellen elkövetett erőszakot a jogrend súlyos megsértésének értékeli, és annak megfelelő választ fog adni”.

Amerikai csapatoknak a Kongresszus jóváhagyása nélkül történő bevetése alkotmányellenes, Venezuelában tartózkodó amerikai állampolgárok védelmében mozgósított katonák bevetése azonban teljesen jogszerű. Az üzenet tehát világos: Maduro uralmának vége. A kérdés csak az, hogy mennyire békésen.

 

Szocializmus házon belül

A dél-amerikai szocializmus ellen indított offenzívával egy időben a Fehér Ház saját, hazai „változata” ellen is erőfeszítésekbe kezdett. Október 23-án kiadott egy jelentést A szocializmus alternatív költségei címmel (az alternatív költségek mindazon várható ráfordítások, amelyek erőforrások más területektől való elvonása kapcsán merülnek fel).
A dokumentum a szocialista politika negatív hatásait elemzi az érintett nemzetekben; párhuzamot von például az amerikai baloldal által erőltetett alanyi jogon járó egészségbiztosítás (Medicare for All) és a Kubában, Kínában vagy a Szovjetunióban megbukott hasonló rendszerek között.
„A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a szocialista program az Egyesült Államokban hiányt vagy minőségromlást eredményezne azoknál a termékeknél vagy szolgáltatásoknál, amelyek állami irányítás alá kerülnének. Az innováció üteme lelassulna, és az életszínvonal általában véve alacsonyabbra süllyedne. Ezek a szocializmus alternatív költségei modern amerikai perspektívából nézve”– szól a konklúzió.
Mindennek iskolapéldája Venezuela. A világ legnagyobb olajtartalékának birtokában Dél-Amerika egyik leggazdagabb országa volt Chávez, majd Maduro színre lépéséig. 2017 elején, egy három egyetem által szervezett felmérés során a lakosság 93 százaléka nyilatkozott úgy, hogy nincs elég pénze a napi háromszori étkezésre. Azóta csak romlott a helyzet. Amerikai bevándorlási és menekültügyi szervezetek szerint több, mint 2,3 millió venezuelai él külföldön, ebből 1,6 millió 2015 óta hagyta el az országot.

Olvasson tovább: