Kereső toggle

Eltérített forradalom

A khomeinizmus 40 éve

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1979 februárjában a The New York Times a „népi forradalom új modelljeként” üdvözölte az iráni eseményeket, és azt jósolta, Irán majd megmutatja, mit jelent „egy harmadik világbeli országot emberségesen kormányozni”. Óriásit tévedtek.

A Nyugat bábjának tartott, korrupt iráni monarchia elleni tüntetések 1977 októberében kezdődtek, melyek a következő évben egyre intenzívebbé váltak. Végül Reza Pahlavi sah 1979. január 16-án Egyiptomba kényszerült távozni. A kormányzást az ellenzéki Shapour Bakhtiar vezette régensi tanácsra bízta, amely hazahívta az 1963-as zavargások megszervezése miatt száműzetésben lévő Khomeini ajatollahot.

Február 11-én a baloldali gerillákkal összefogó lázadó csapatok utcai harcok során legyőzték a sahhoz hű hadsereget. Április 1-jén népszavazás következett, melyen a lakosság egy teokratikus köztársasági államforma alapjait lefektető új alkotmány mellett tette le a voksát. Ennek értelmében 1979 decemberében Ruholláh Khomeini lett az ország legfelső vezetője.

Khomeini a radikális iszlám legmeghatározóbb modern kori ideológusa volt. Az Ervand Abrahamian történész által khomeinizmusnak nevezett doktrína két sarokköve a világi kormányzás feletti vallási tekintély nélkülözhetetlensége, valamint a nyugati befolyás minden formájának elutasítása. Az ajatollah tanai 1989-ben bekövetkezett halála után is változatlan súllyal érvényesülnek Irán politikai rendszerében, sőt, hatása az egész régióban jelentős. 

A hittudós vilájete

Az iszlám köztársaság alkotmányába foglalt elv, amely a mindenkori legfelső vezető (rahbar) abszolút hatalmát megalapozza, a hittudós felügyeleti jogának (vilájet-e fakíh) 9. századi elvének újraértelmezése. Eszerint a síiták által Mohamed próféta leszármazottjának tartott, és mahdiként, azaz megváltóként várt tizenkettedik imám rejtőzködése idejére egy csalhatatlan ítélőképességgel felruházott imámnak kell őrködnie afelett, hogy az ország irányítása összhangban legyen az isteni törvénnyel.

Khomeini Irán társadalmi, politikai és gazdasági problémáiért az imperializmust okolta: a Nyugat rátette a kezét az ország erőforrásaira, miközben kizsákmányoló kereskedelmi tevékenységével szegénységbe taszította a népet. (Ilyen rossz emlékű fejezet az iráni történelemben az Angol–Iráni Olajtársaság működése. A vállalatot 1951-ben Moszadek miniszterelnök államosította; a fiatal sah elmenekült az országból, de a britek és az amerikaiak az Ajax-hadműveletnek nevezett államcsíny megszervezésével visszaültették a trónra.) Az idegen befolyás elleni harcot Khomeini elegendő indoknak tekintette a nemzetközi terrorizmus támogatására: „szét kell zúzni a szuperhatalmak kezét és fogát”, hogy a nemzetek felszabaduljanak azok manipulációi és elnyomása alól.

Ennek egyik közismert eszköze lett a Hezbollah terrorszervezet, amely több kutató szerint is „az iráni modell legtökéletesebb és legfejlettebb exportja”. Létrejöttét épp az ajatollah száműzetése tette lehetővé: az Irakban töltött évek alatt Khomeini síita vallási intézményekben tanított, ahol nemcsak iráni, hanem iraki és libanoni követőket is szerzett. Utóbbiak hazájukba visszatérve magukkal vitték tanításait.

A Hezbollah síita milíciákból álló elődjének vezetői Khomeini hatalomra jutása után Teheránba utaztak, ahol megkapták az ajatollah áldását a tevékenységükre – többek között a Libanonban lévő amerikai, francia és izraeli erők elleni akciókra. A Hezbollah 1985-ben jelentette be megalakulását, amelyet Khomeini felé tett hűségesküvel pecsételt meg.

A khomeinizmushoz való lojalitás alapvető követelmény a hadsereg és az annak meghosszabbított karjaiként külföldön tevékenykedő terrorcsoportok tagjai számára egyaránt. Nemcsak a Hezbollah, de más síita milíciák is szellemi vezetőjükként ismerik el az ajatollahot, és az iráni minta hazai megvalósítását vallják küldetésüknek. A kiképzést, fegyvereket és anyagi forrásokat az Iráni Forradalmi Gárda biztosítja, amelynek az alkotmányban lefektetett szerepe „Allah törvényének fennhatóságát az egész világra kiterjeszteni”. Iránhoz köthető terrorista csoportok megtalálhatóak Irakban, Szíriában, Libanonban, a palesztin területeken, Szaúd-Arábiában, de még Jemenben is.

A fő ellenségek

A legnagyobb ellenség Khomeini szerint a nem muzulmán világ vezető hatalma, az Egyesült Államok – az Amerika elleni terror iráni támogatása az 1979-es túszdráma precedense óta folyamatos. (1979. november 4-én diákok rohanták le a teheráni amerikai nagykövetséget, és 90 személyt túszul ejtettek. A Khomeini támogatását élvező tiltakozók a sah kiadatását követelték az Egyesült Államoktól, amely rákkezelést biztosított a megbuktatott uralkodónak. Reza Pahlavi 1980 júliusában meghalt, de csak 1981. január 20-án született megállapodás, amely értelmében Irán szabadon engedte a foglyokat, Amerika pedig felszabadította Irán befagyasztott számláit.)  Az elmúlt évtizedekben az iráni rezsimnek – és fő „terrorspecialistájának”, Imad Mugnijének – bizonyíthatóan benne volt a keze amerikai állampolgárok elrablásában, repülőgépek eltérítésében és nagykövetségek felrobbantásában. (A 2001. szeptember 11-ei tragédiában is. Amerikai bíróságok összesen több mint 18 milliárd dollár kártérítést ítéltek meg az áldozatoknak Iránnal szemben, miután bizonyítást nyert, hogy az iszlám köztársaság „közvetlen anyagi támogatást” nyújtott az al-Kaidának a merényletek kivitelezéséhez.)

 „Amerikából vezethető le” Khomeini szerint a második legfőbb ellenség, Izrael létezése; a zsidó állam megalakulását az ajatollah a nyugati imperializmusnak a régióban való megnyilvánulásaként értelmezte. 1979. augusztus 7-én Khomeini a ramadán böjti hónap utolsó péntekét Kudsz (Jeruzsálem arab neve) nappá nyilvánította, amelyet hagyományosan amerikai és izraeli zászlók égetésével, a két ország elleni uszító beszédekkel és rakéták felvonultatásával ünnepelnek.

1987-ben Khomeini „az iszlám államok testében megjelent gennyes, rákos cionista daganat” veszélyeire figyelmeztetett. Beszédében Izrael elleni összefogásra hívta fel a muzulmán országokat, és ígéretet tett, hogy Irán kormánya támogatja a „nemzetek és bátor muzulmán fiatalok minden, az iszlám nevében vívott harcát Jeruzsálem felszabadítására”.

A szavakat a Hezbollah, a Hamasz, a Palestinian Islamic Jihad (PIJ) és más szélsőséges szervezetek azóta is igyekeznek tettekre váltani. Hosszein Szalami, a Forradalmi Gárda helyettes vezetője 2016-ban azzal dicsekedett, hogy Libanonban 100 ezer, a Közel-Kelet más pontjain pedig több tízezer rakéta irányul Izraelre, és „elég egy gombot megnyomni, hogy a világ politikai térképén az a sötét folt örökre eltűnjön”.

Harc a teljes megsemmisítésig

Az iráni forradalmat heterogén erők energizálták. A gazdasági kilátástalanság mint motivációs tényező mellett hangsúlyosan jelen volt például egy baloldali vonal a marxista gerillák, illetve Moszkva-barát kommunista pártok személyében. Mivel a monarchia idején a modernizáció felülről jövő kényszerként valósult meg (például a hagyományos viselet betiltása után

a rendőrség letépte a csadort azokról a nőkről, akik dacoltak az új rendelettel), a lakosság nagy része támogatott egy vallási megújulást, többségük azonban nem iszlamista kormányban, főképp nem teokráciában gondolkodott. Akkoriban az iráni nép körében népszerűnek számított Dzsalal Al-e Ahmad író 1962-es, Gharbzadegi című – „nyugatkórság”-nak fordítható – pamfletje. Ahmad – aki egyébként állítólag szorgalmasabban emelgette a vodkás üveget, mint ahogy imádkozott – nagyhatású művében arról értekezik, hogy az irániak elidegenedtek önmaguktól: elárulták gyökereiket, de hiteles nyugatiakká sem váltak. A „mérgezésre” az iszlámot javasolta gyógyírként.

Khomeini, akinek valódi szándékai egészen hatalomra kerüléséig rejtve maradtak, a száműzetés évei alatt becsempészett kazettákon szólította meg a valláshoz való visszatérésre vágyó tömegeket. A forradalom előtti hónapokban sok mindent ígért, így kisebbségek jogainak védelmét, demokráciát, egyenjogúságot a nőknek – ezzel szemben hatalomra kerülése után a demokrácia szónak – mint nyugati találmánynak – még a használatát is megtiltotta.

A sah hiába tett a tüntetések hatására engedményeket (beleegyezett szabad választások kiírásába, törvényesítette a kormányzó párton kívüli más pártokat, lazított a cenzúrán, intézkedett a korrupció visszaszorítása érdekében, kirúgta a hírhedt titkosrendőrség, a SZÁVÁK (Nemzeti Hírszerzési és Biztonsági Szervezet) vezetőit, szabadon bocsátott politikai foglyokat, kaszinókat és night-clubokat záratott be, és eltörölte az 1976-os bevezetésekor nagy felháborodást kiváltó – a hidzsra, azaz Mohamed futása helyett Nagy Kürosz trónra lépését kezdőpontjának választó – birodalmi időszámítást). Nem látta, hogy Khomeini célja spirituális, tehát túlmegy az anyagi feltételek megváltozásán – a szekuláris monarchia (és maga a sah) útjában áll az iszlám világméretű terjedésének. (Amikor Bakhtiar visszahívta Khomeinit, egy Vatikán-szerű vallási államot képzelt el a szent városként számon tartott Komban, a síita muzulmán vezetők képzési központjában.)

Ugyanez a „küldetéstudat” hatja át Khomeini és az örökségeként Iránban 40 éve fennálló rendszer viszonyát az Egyesült Államokkal, általában véve a Nyugattal, valamint Izraellel. „Elköteleztük magunkat, hogy kitépjük a romboló cionizmus, kapitalizmus és kommunizmus gyökerét a világban. Elhatároztuk, hogy Allahban bízva elpusztítjuk azokat a rendszereket, amelyek ezen a három pilléren nyugszanak, hogy Allah küldöttjének – a béke legyen vele – iszlám rendszerét elterjeszszük ebben az arrogáns világban. […] Harcunk ideológiai, és nem ismer el határokat, nem érdekli a földrajz. Meg kell tennünk mindent, hogy ebben az ideológiai háborúban az iszlám harcosok nagy tömegeit mozgósíthassuk világméretekben” – jelölte ki a célokat 1988 júliusában Khomeini.

Gyilkos eszköz

Megfélemlítés

Khomeini szerint Irán feladata az iszlám káromlásokkal szembeni védelmezése. A mai napig gyakran ítélnek el főként újságírókat és politikai ellenfeleket a tágan értelmezhető, akár halálbüntetéssel sújtandó „Allahhal szembeni ellenségeskedés” vádjával.
És az már nem is csak iráni belügy, hogy Khomeini 1989-ben Salman Rushdie indiai–brit író ellen vetette latba vallási tekintélyét. Ezek a szavak globális szinten paradigmaváltás elindítói voltak: „Ezúton világszerte kihirdetem minden büszke muzulmán számára, hogy a Sátáni versek szerzője, akinek az írása az iszlámot és a Prófétát sértő részeket tartalmaz, valamint azok a kiadók, akik a tartalmat ismerve kiadták, halálra vannak ítélve. Felszólítom a büszke muzulmánokat, hogy ezt az ítéletet hajtsák végre, bárhol találnak rájuk, hogy senki ne merje megsérteni a muzulmánok szent hitét.”
Khomeini fatvája megteremtette a precedenst az írókkal, művészekkel, karikaturistákkal szemben az iszlám nevében elkövetett erőszaknak: 2004-ben Theo van Gogh meggyilkolásának; 2005 után a Mohamed-karikatúrákat publikáló dán Jyllands-Posten újság, a rajzoló és Dánia közel-keleti érdekeltségei elleni támadásoknak; vagy a 2015-ös Charlie Hebdo-leszámolásnak. (Rushdie rendőri védelmet kapott, és közel egy évtizedig bujkált; könyve olasz és japán fordítóját megkéselték, norvég kiadójának igazgatóját lelőtték.) A megfélemlítésre való törekvés egyértelmű a Hezbollah-vezér, Haszan Naszr Alláh kirohanásából, aki szerint, ha Rushdie-t sikerült volna meggyilkolni, „ez a csőcselék Dániában, Norvégiában és Franciaországban” nem merné sértegetni a Prófétát.
Pedig a fatva e nélkül is annyiban elérte célját, hogy alkotók gyakran maguk cenzúrázzák műveiket. Roland Emmerich rendező, aki „levegőbe röpítette” már az Empire State Buildinget és a Fehér Házat is, 2012 című katasztrófafilmjéből kivágta a mekkai nagymecset felrobbantását ábrázoló jelenetet, Kevin Smith pedig lemondott az 1999-es Dogma iszlám témájú folytatásáról. A halálos fenyegetésektől való félelemre hivatkoztak.
Bár más folyamatok is közreműködtek, a Rushdie-ügy kezdőlökést adott a ma jellemző akceptált intoleranciának, és általában véve az alapvető szabadságjogoktól való elfordulásnak. Rushdie, úgy tűnik, megértette ennek a tétjét, és rendszeresen felszólal a szólásszabadság védelmében. „Ha nem szabad a másikat megsérteni, a szólásszabadság megszűnik létezni” – vallja.

 

Olvasson tovább: