Kereső toggle

Indul a verseny

Kik lesznek Donald Trump kihívói 2020-ban?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Amerika legközelebb 2020. november 3-án választ elnököt, de a kampány máris elkezdődött. Bár két év alatt sok minden történhet, az nagyjából körvonalazható, hogy jelenlegi állás szerint kik lennének versenyben, és kik lennének a legesélyesebbek.

 

A félidős választások, ha lehet, még jobban kiemelték a Demokrata Párt válságát. Amelynek egyik tünetét éppen a félidős választások eredménye produkálta: most, hogy képviselőházi elnököt kell választaniuk, a különböző frakciók egymásnak feszültek. A posztra pályázó jelenlegi kongresszusi frakcióvezető, Nancy Pelosi ellen először a Bernie Sanders-féle kör lázadt fel, majd több mérsékelt képviselő jelentette be, hogy nem támogatják.

 

Demokraták a nevezőpultnál

Most, hogy a félidős választások lezárultával elindult a 2020-as elnökválasztásra felvezető kampányidőszak, az is látszik, hogy mindeddig nem emelkedett ki a párton belül egy olyan vezető, aki a sokféle tábort nagyjából egyesíteni tudná, és igazán ütőképes kampányt várhatnának tőle.

Jelenleg úgy tűnik, legalább olyan sok demokrata induló áll majd rajthoz, mint 2016-ban republikánus (soha korábban nem volt olyan széles az előválasztási mezőny). Az elmúlt évek tendenciái alapján talán érdemes aszerint számba venni őket, hogy kik lesznek várhatóan az elit favoritjai, kik alapozzák a népszerűségüket a „kívülállóságuk” hangsúlyozására, és kik helyezkednek el valahol a kettő között. A közelmúltban (például a Washington Postban) megjelent listákból azokat emeljük ki, akik aktuális állás szerint a legesélyesebbek lehetnek, figyelembe véve, hogy a legtöbb felsorolás legfeljebb csak említés szintjén közöl az olyan nagy neveket, mint Michelle Obama, Oprah Winfrey, John Kerry vagy Mark Zuckerberg.

 

Az elit jelöltjei

Azok közül, akik a pártelit áldására számíthatnak, Joe Biden hozzák ki a mérések biztos befutónak. Obama volt alelnökének tinédzserkora óta dédelgetett álma a Fehér Ház; először 1988-ban próbálkozott. Valószínűleg nem volt fajsúlyos jelölt, mert a kampánya nem bírta ki az ellene mindjárt az elején felmerült plagizációs vádakat (többek között Neil Kinnock-től, a brit Munkáspárt vezetőjétől, valamint Robert és John Kennedy-től kölcsönzött sorokat a beszédeiben). 2008-ban Obama és Hillary Clinton ellenében szintén nem sok esélye volt.

Indulni vagy nem indulni mindig nagy kérdés Biden számára; a tépelődés hosszú időszakai alatt kétértelmű nyilatkozatokkal pattintja le a kíváncsiskodókat („Nem döntöttem el, hogy indulok, de eldöntöttem, hogy nem döntöm el, hogy nem indulok” – mondta a Vanity Fairnek). Az optimista előrejelzések ellenére a megütközést keltő, bizarr megjegyzései mellett valószínűleg óriási hátrányt fog jelenteni a kora (76 éves), sőt még az is, hogy fehér és férfi.

Elizabeth Warrent szintén az establishment „kegyeltjének” tekintik egy ideje; Hillary Clinton alelnökjelölti listáján is erős esélyesként szerepelt 2016-ban. A massachusettsi szenátor elnöki ambícióinak azonban betehet, hogy hamis identitással próbált előnyökhöz jutni. Jogprofesszorként, hogy bejusson valamelyik menő egyetemre, bennszülött indiánok leszármazottjának ikszelte be magát azokban az adatbázisokban, amelyeket dékánok és toborzó bizottságok figyeltek. Miután a Harvardon állást kapott, az intézmény az „első színes bőrű női” oktatóként büszkélkedett vele.

A Pocahontas gúnynevet Donald Trump ragasztotta a szőke, kék szemű szenátorra, és addig provokálta, míg Warren, nem sokkal a félidős választások előtt előrukkolt egy DNS-vizsgálat eredményével, mely szerint 1/1024-ed részben csörgedezhet egy feltehetően indián ősnek a vére az ereiben (ennyi „kisebbségi származást” bármelyik átlag amerikai magéának mondhat). Warren nemcsak köznevetség tárgya lett, de a bennszülött közösségeket, sőt saját pártját is magára haragította.

Ám nem csak ez a kínos ügy rontja az esélyeit. Néhány éve úgy tűnt, hogy Warren, aki gyakran üt meg populista hangot, hidat képezhet a pártelit és a progresszív szavazóbázis között. Csakhogy ma már nem számít elég radikálisnak, és Bernie Sanders tábora az ideológiai hasonlóságok ellenére ki nem állhatja: árulónak tartják, amiért politikai számításból Clintont támogatta 2016-ban. (Talán nem a véletlenek összjátéka okozta, hogy a legtöbb demokrata jelölt, aki mellett a félidős választások során kampányolt, veszített.)

A DNS-teszt mindenesetre bizonyította: nem Warren lesz Amerika első őshonos amerikai női elnöke.

Joe Biden eddig egyetlen politikust említett, akit lehetséges jelöltnek tart: Kamala Harrist – elképzelhető, hogy a párt donorjai, akik 2016-ban Hillary Clintont támogatták, kezdenek felsorakozni a kaliforniai szenátor mögött?

Harris mindenféleképpen a pártvezetés ízlése szerint való jelölt lenne. Háromszorosan is kisebbséghez tartozik: félig fekete, félig indiai származású, és nő. A sokszor szocialista utópiaként működő állama, Kalifornia képviselőjeként a baloldalon is inkább a radikálisabb dogmák felé hajlik, különösen olyan kérdésekben, mit a fegyverviselés és a migráció, ugyanakkor mindezt nem a pártelit elleni lázadás jegyében teszi, sőt ellenkezőleg: kifejezetten jó a kapcsolat. Sokan éppen ezért Obama és Hillary „kereszteződésének” tartják, és ezzel együtt benne látják a lehetséges választ a vezetőség és a szélsőbalos bázis közötti kapocs megteremtésére.

A pártelit támogatását bizonyíthatja egyébként az is, hogy Jerry Brown kormányzó tavaly előrehozta a kaliforniai előválasztás időpontját júniusról márciusra. A hazai pályán szerzett előny Harrist akár már a verseny kezdetén az élbolyba repíthetné.

Néhány éve Cory Bookert széles körben Obama lehetséges utódjaként tartották számon: egy kék állam (New Jersey) fiatal, afroamerikai szenátora, aki talán képes imponálni ugyanazoknak a szavazói rétegeknek, akiknek Obama. Ma már inkább a republikánus Marco Rubióhoz lehetne hasonlítani, ha indulna: egykori feltörekvő csillag, aki késik beváltani a hozzá fűzött reményeket.

 

Kívülállók

Bernie Sanders Joe Bidennel együtt az élen szerepel a 2020-as prognózisokban. Támogatói szerint a vermonti szenátor azért maradt alul 2016-ban, mert a pártelit Hillary Clintont favorizálta. Ez annál fájóbb a baloldal számára, mivel a legtöbb felmérés azt mutatta, legyőzte volna Donald Trumpot. Bár szavazóbázisa hűséges maradt hozzá, elképzelhető, hogy az elsősorban Alexandria Ocazio-Cortez által képviselt új generáció egyre inkább magának követeli a stafétabotot, és csak az első, igazi nagy „forradalom” gyengébb remake-jét tudná nyújtani a 77 éves politikus.

Michael Avenatti neve minden, az esélyeseket felsoroló listán felbukkan. Pedig nem tűnik győztes tippnek. Elveszítette például azt az ügyet, amivel a „pornóügyvéd” állandó jelzőt kiérdemelte: ügyfelét, a Trumppal a 2000-es évek elején viszonyt folytató Stormy Daniels pornószínésznőt a bíró Trump jogi költségeinek kifizetésére ítélte. Közben a Brett Kavanaugh-t lejárató valótlan állításait a szenátusi bizottság elnöke az FBI elé terjesztette, a közelmúltban pedig barátnője feljelentése nyomán letartóztatták párkapcsolati erőszak vádjával. Mivel hónapók óta nem fizette a Csendes-óceánra néző elegáns ügyvédi irodája bérleti díját, bírósági döntés értelmében ki kell ürítenie az épületet, végül pert vesztett egy korábbi üzlettárssal szemben, akinek 4,85 millió dollárral tartozott.

Trump mintájára esetleg a demokraták is próbálkozhatnának milliárdosokkal. Michael Bloomberg neve például 2008 óta minden elnökválasztáskor felmerül. Még nem tudni, ezúttal NewYork volt polgármestere tényleg a tettek mezejére lép-e, de sokan árulkodó tényként kezelik, hogy a volt republikánus, majd független politikus nemrégiben igazolt át a demokratákhoz, és a félidős választások során 110 millió dollárt áldozott demokrata jelöltek kampányára. Nehéz ugyanakkor elképzelni, hogy meg tudná szólítani a szélesebb tömegeket, különösen az egyre inkább balra tolódó szavazórétegeket.

Erre Tom Steyer tűnik alkalmasabbnak. A kaliforniai kockázati tőkebefektető évek óta környezetvédelmi ügyeket támogat a vagyonából, a közelmúltban viszont a Trump elleni alkotmányos vádemelési eljárás szükségességének az üzenetével kezdte az országot járni.

Államában, amely a #TheResistance mozgalom bölcsője, megbízható támogatói bázissal rendelkezik.

Már hivatalosan bejelentette indulását, ugyanis „Amerika lelkének a meggyógyítására” vállalkozna Marianne Williamson népszerű New Age guru, számos önsegítő bestseller szerzője. Bár zsidó származásáról gyakran beszél, üzeneteiben pszichológiával kevert vallási szinkretizmust képvisel. Kéthetente a manhattani Marble Collegiate gyülekezetben, havonta egyszer pedig a Los Angelesi Saban Színházban hallhatják az érdeklődők. A végén személyes tanácsot lehet tőle kérni, sőt előfordul, hogy ébredési összejövetelekre emlékeztető imákat tart. Különös hatása van fiataloknak arra a növekvő táborára, akik „spirituálisnak, de nem vallásosnak” mondják magukat.

 

Valahol a kettő között

A félidős választások talán egyetlen felfedezettje Beto O’Rourke. Annak ellenére, hogy végül alulmaradt Ted Cruzzal szemben a texasi szenátorválasztáson, az egyetemi évek alatt punk együttesben gitározó, jóvágású, trendi képviselő igazi sztárstátuszra tett szert. Egy friss felmérésben harmadik helyen végzett Joe Biden volt alelnök és Bernie Sanders mögött. Beto 46 éves, vagyis nagyjából hasonló korú, mint Barack Obama volt, amikor indult az elnökségért. A kettejüket övező rajongás is hasonló. Akárcsak Obama, O’Rourke is kiválóan hozza a Sarah Palin, a Tea Party mozgalomból ismert volt alaszkai kormányzó által „olyan reménykeltős-változtatós”-nak nevezett fílinget.

Larry Sabato, a Virginiai Egyetem választási előrejelzési projektjének (Crystal Ball) vezetője szerint a demokrata mezőnyben senki nincs, „aki csak megközelítené O’Rourke „tömegekre gyakorolt vonzerejét”. Sabato sokat sejtetően mindezt azzal egészítette ki, hogy „Más is volt már, aki elveszített egy szenátusi választást, két év múlva pedig elnök lett – úgy hívták, Abraham Lincoln”. A tény pedig, hogy Barack Obama nemrégiben „audienciára” hívta Betót, azt jelentheti, hogy végül az establishment első számú választottja lehet belőle.

Mások felfújt lufinak látják a „Betomániát”. Felhívják a figyelmet, hogy Texas republikánus elkötelezettségén sokat lazított a hispán bevándorlás, ezért a demokrata jelöltek ma már sokkal nagyobb eséllyel versenyeznek hivatalokért. Ennek fényében nem is feltétlenül olyan nagy teljesítmény, hogy O’Rourke szorosan, mindössze három ponttal lemaradva Cruz nyomában végzett. Különösen, ha még azt is hozzátesszük, hogy kiugróan tömött kampánykasszából (70 millió) gazdálkodhatott, és ellenfele köztudottan nem egy könnyen kedvelhető személyiség, és pártján belül sem népszerű politikus.

 

És Hillary Clinton?

Hillary Clinton folyamatosan nyitva hagyja a lehetőséget, hogy harmadjára is nekifut az elnökválasztásnak. Legutóbb egy interjúban ecsetelte, mennyire alkalmasnak érzi magát a kormányzásra. A Wall Street Journal pedig egy cikket közölt róla korábbi tanácsadója, Mark Penn és Andrew Stein politikus tollából. A szerzők szerint a volt külügyminiszter és First Lady progresszív programmal szándékozik indulni 2020-ban.

            Az indulási szándékot látják többen a Guradiannek nemrégiben adott interjújában is kifejeződni. Clinton arról beszélt, hogy az európai politikusoknak meg kellene fékezniük a migrációt, mert ez az a téma, amely belobbantotta a Trump megválasztásához és a Brexithez vezető populizmust.

A kampányát mindenképpen jelentősen hátráltatnák a láthatóan teljesítményrontó egészségi állapotával kapcsolatos találgatások, a Trumppal szemben elszenvedett vereség bélyege, és az a fejlemény, hogy a DNC azóta csökkentette a szuperdelegátusok befolyását, amely annak idején célba segítette őt az előválasztásokon.

 

Republikánus hadigépezet

Eddig tizenhat amerikai elnöknek sikerült két cikluson keresztül kormányozni. A modern kori tendencia nagyjából az volt, hogy akik kemény előválasztási küzdelmet vívtak, azok vereséget szenvedtek az általános választáson (Gerald Ford, Jimmy Carter és George H. W. Bush), akik viszont másodjára könnyen jutottak el a jelöltségig (Ronald Reagan, Bill Clinton, George W. Bush és Barack Obama), azoknak országosan is újabb négy évre bizalmat szavaztak.

Bár a Republikánus Párton belül sokan letették a csatabárdot Trumppal szemben, maradt egy kemény mag, amely továbbra is kitart, és igyekszik gondoskodni róla, hogy az elnök számára ne legyen sima ügy az előválasztás.

2016-ban Donald Trump legerősebb ellenfele Ted Cruz volt, a legelszántabb pedig John Kasich ohiói kormányzó, aki abszolút esélytelensége ellenére csak májusban, vagyis nem sokkal a jelöltállító konvenció előtt szállt ki a versenyből (hátha megakadályozhatja, hogy Trump megszerezze a kellő számú elektori szavazatot). Kettejük közül most úgy tűnik, az utóbbi készülődik komolyabban egy újabb nekifutásra, és több opcióban is gondolkodik.  

Mint az ABC egyik műsorában kifejtette, valószínűnek tartja, hogy Trump és Elizabeth Warren szerezné meg pártjuk jelölését, ami „óceánnyi embert” hagyna két szék közt a pad alatt. Úgy érzi, ő alkalmas lenne ennek a tömegnek a képviselésére. S hogy ezúttal miért győzhetné le Trumpot, így magyarázta: „Senki sem gondolta, hogy egy olyan fickót, mint Donald Trump, megválasztanak elnöknek. Azt se gondolta senki, hogy lesznek elektromos autók. Olyan korban élünk, amikor a dolgok nagyon dinamikusan változnak. Az alapján, ami tegnap történt, nem mondhatjuk meg, mi lesz holnap”.

Az egyik lehetőség, amit fontolgat, hogy kétpárti politikusként száll ringbe. A másik az a „politikai hadigépezet”, amelynek a kiépítésén a CNBC hírei szerint Bill Kristol (neokonzervatív politikai elemző, a Weekly Standard alapító-főszerkesztője) fáradozik. Kristol állítólag már tárgyalni kezdett politikusokkal, akik szerinte állnák a sarat Trumppal szemben. Kasich nevén kívül Ben Sasse nebraskai és Jeff Flake arizonai szenátoré merült fel eddig. Kristol egy super PAC-ot (politikai akcióbizottságot) is össze akar hozni, amely beszállna Trump republikánus kihívóinak a kampányfinanszírozásába.

Egyelőre egyedül Ben Sasse ismerte el, hogy már beszélt Kristollal az ügyben. A szenátor, akinek csak 2022-ben kell újraindulnia jelenlegi posztjáért, 2016-ban egyike volt azoknak a republikánus képviselőknek, akik nem szavaztak Donald Trumpra.

Annak ellenére, hogy szavazataiban Sasse az egyik legkövetkezetesebben konzervatív szenátornak mondható, a nagyközönség leginkább az elnökkel és a konzervatív médiával szembeni kritikáiról ismeri. Sean Hannity-t, a Fox News műsorvezetőjét például idén októberben megjelent könyvében (Them: Why We Hate Each Other—and How to Heal) „haraggal házalónak” nevezte, a műsoráról pedig azt állította, hogy a konzervativizmust elárulva, csak azt hangsúlyozza, hogy „a liberálisok gonoszok, áldozatok vagyunk, és dühösnek kell lennünk”. Sokan ellentmondásosnak tartják, hogy szinte soha nem áll ki ilyen határozottan baloldali közszereplők ellenében, vagy éppen valamilyen konzervatív ügy előmozdítása érdekében.

Az egyik legnagyobb problémának Jeff Flake is – a szerinte Trump által generált – haragot tartja. „Remélem, hogy valaki fog indulni [az előválasztásokon], hogy a republikánusok végre észbe kapjanak, hogy mit jelent konzervatívnak lenni, mit jelent tisztességesnek lenni – nyilatkozta. – A harag és sértődöttség nem kormányzási filozófia”.  Neki tavaly jelent meg az elnököt és a mögötte felsorakozott Republikánus Pártot élesen bíráló könyve (Conscience of a Conservative: A Rejection of Destructive Politics and a Return to Principle).

Flake, ha úgy dönt is, hogy indul 2020-ban, számolnia kell azzal, hogy a washingtoni körökön kívül nem túl népszerű. Állítólag azért jelentette be tavaly, hogy nem indul újra a mandátuma lejárta után, mert tudja, hogy úgyis veszítene. Merész vállalkozás, ha nemzeti szinten mégis vállalja a megmérettetést.

 

Olvasson tovább: