Kereső toggle

Emberrabló rezsim

Bizarr sztori a világ egyik legelzártabb társadalmából

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az 1970-es évek végétől titokzatos eltűnések szakítottak szét japán tengerparti kisvárosokban élő családokat. Csak évtizedekkel később kezdett kirajzolódni, hogy az esetek összefüggenek, de a szálak nem holmi bűnszervezethez, hanem Észak-Koreába vezettek.

Megumi Yokota 1977. november 15-én tűnt el Niigatából. Az akkor tizenhárom éves kislány nem ment haza a délutáni tollaslabda-edzésről. Hiába tették tűvé érte az egész várost, mintha a föld nyelte volna el. Senki nem látott, nem hallott semmit, nem voltak nyomok, bizonyítékok, az elkövetkező napokban pedig nem érkezett váltságdíj követelés. Családja negyven év elteltével sem adta fel a reményt, hogy egyszer még viszontlátja.

Merénylet a Közel-keleten

1987. november 29-én két terrorista felrobbantott egy dél-koreai járatot a Közel-keleten. A fedélzeten tartózkodók mind meghaltak.

Amikor a merénylőket Bahrein repterén lekapcsolták, egyikük öngyilkos lett; a másiknak nem volt ideje lenyelni a ciánkapszulát. Kim Hyon-huit, a japán útlevéllel utazó észak-koreai ügynököt Dél-Koreába vitték. Kihallgatása során azt vallotta, hogy társával az 1988-as szöuli olimpia lejáratásának céljából kapott utasítást az akcióra.

Bármilyen furcsa, ez az ügy szolgáltatta az első kulcsot Megumi eltűnésének rejtélyéhez. A merénylők simán el tudták magukat adni japánként, íme, miért: Kim, mialatt a 115 ártatlan életet követelő küldetésére készült, Phenjanban egy lakásban lakott egy Yeoko Taguchi nevű nővel, akit Japánból raboltak el, hogy hasznát vegyék az észak-koreai kémek kiképzésében.

Kim azt is elárulta, hogy találkozott Megumi Yokotával Phenjanban. Állítása szerint Oh Ki-nek hívták, férjhez ment egy Dél-Koreából elrabolt férfihez, született egy lánya, és Észak-Korea második generációs vezetőjét, Kim Dzsongilt kellett tanítania.

Válasz húsz év után

A japán kormány csak 1997-ben hívta fel Megumi szüleit, hogy a Kim Hyon-hui által tíz évvel korábban felfedett információkat megossza velük. Nem tudni, miért vártak ilyen sokáig. Mindenesetre a Yokota család nem is kaphatott volna felkavaróbb hírt, mint hogy lányuk életben van, csak épp a világ legkegyetlenebb diktatúrájának a foglya. A hír, miszerint Észak-Korea japán állampolgárokat rabolt el, egyúttal a japán politikai körökben is hullámokat vert. Megoldatlan eltűnések aktáit újra nyitották, immár azzal az eshetőséggel is számolva, hogy a szomszédos diktatúra állhat a háttérben.

Úgy tűnt, hogy az 1970-es évektől nyilván tartott, a Japán-tenger partján történt emberrablásokat észak-koreai hajókon érkező kétéltű kommandós csapatok követték el. Az éj leple alatt, elhagyatott helyekről begyűjtöttek bárkit, aki hasznos lehetett a rezsim egyre bővülő terrorhálózata számára.

Pontosabban, a mai napig nem világos, mire. Egy elmélet szerint fiatal párok például azért estek áldozatul, mert idővel gyerekeket vállalhattak, akik tökéletes japántudásukkal, ugyanakkor a rendszerhez való lojalitásukkal ideális kémekké formálhatók. Ennek ugyanakkor ellent mond, hogy a később hazatértek szerint még az elején ki kellett találniuk egy fedősztorit, származásukat el kellett titkolniuk, és otthon sem használhatták az anyanyelvüket.

Grandiózus célok és bosszúvágy?

Robert S. Boynton újságíró szakértőkkel, újságírókkal, kémekkel beszélt a kérdéssel kapcsolatban, de egyikük magyarázatait sem találta meggyőzőnek. Így arra jutott, hogy valószínűleg nem volt egyetlen, minden eltűnésre passzoló motiváció. A legvalószínűbb, hogy az emberrablások egy nagyobb, a két Korea egyesítését, Kim Ilszung, az alapító ideológiájának elterjesztését és Japán megalázását célzó terv részei lehettek.

Boynton az észak-koreai emberrablásokkal foglalkozó, Invitation-Only Zone:  The True Story of North Korea's Abduction Project című könyvében ennek alátámasztására idézi, amit Kaoru Hasuikének mondott egyik fogvatartója. A fiúnak, akit a barátnőjével raboltak el 1978-ban, amikor a tengerparton randiztak, ilyen jövőt festett le a koreai tiszt: „Amikor a félsziget újra egyesül Kim Ilszung vezetésével, egy szép új korszak kezdődik el. A kommunizmus egész Ázsiában elterjed, beleértve Japánt. És amikor ez a csodálatos nap eljön, mi, koreaiak végre békében élhetünk. Te visszatérhetsz Japánba, ahol az itteni tapasztalataid segítségével magas pozícióhoz juthatsz az új japán rezsimben”.

Különös módon, észak-koreai szemmel ez akkor nem is tűnt annyira lehetetlennek. Annak ellenére, hogy a koreai háború alatt az amerikaiak szétbombázták, az ipari észak jelentős előnyökkel rendelkezett a mezőgazdasági déllel szemben (a félsziget szén-, foszfát- és vasbányáinak 75 százaléka került hozzá). A következő évtizedben ennek köszönhetően gazdaság évi 25 százalékos növekedéssel hasított, míg déli katonai rezsim messze mögötte kullogott. (1978-ban ugyanakkor már elindult az a folyamat, melynek köszönhetően fordult a kocka – a déliek gazdasági nagyhatalommá váltak, az északiak pedig nyomorba és éhezésbe süllyedtek.)

Kaoru többször hallott olyan érveket is, hogy azért van Észak-Koreában, hogy helyrehozza a gyarmatosító elődei által elkövetett gonoszságokat.

Egy identitását kereső ország

Japánt 200 éves elzártságából 1853. július 8-án az amerikai elnöktől, Millard Fillmore-tól érkezett ultimátum rángatta ki: ha nem nyitja meg kikötőit az amerikai kereskedőhajók előtt, egy év múlva visszatérnek, de sokkal nagyobb erőkkel. Nem volt más választás, a széllel szemben is haladni képes gőzhajóktól megrettent sógunátus engedett a követelésnek.

A nyitási folyamat jó tíz évvel később, 1868-ban szélesedett ki igazán, amikor a Meidzsi-dinasztia új, tizenötéves uralkodója meghirdette a korábbi izolációs politikával való szakítást. „Az egész világon keresni kell a tudást” – hangzott a császári instrukció, és Japán elkezdte tanulmányozni, utolérni, sőt sok tekintetben meghaladni a földkerekség vezető országait.

A feudalizmus zártságából a Meidzsi-reformoknak köszönhető kilépés maga után vonta a gyarmatosító ambíciók éledését is, melyeket Koreával kapcsolatban Japán a „közös eredet” elmélettel támasztott alá, mondván a két nép azonos ősöktől származik. Terjeszkedését emellett azzal a szándékkal igazolta, hogy csak meg akarja védeni Ázsia többi részét a nyugatiaktól.

Koreát 1910. augusztus 29-én annektálta. A japán uralomnak volt pozitív hozadéka (az ország modern, kapitalista gazdasággá fejlődött; a halálozási ráta csökkent; az írni, olvasni tudás terjedt), de a koreai nyelv és ábécé használata tilos volt,a koreaiaknak japán nevet kellett felvenniük és a hivatalos érintkezésben kötelező volt a japán nyelv használata. A lázadásokat kegyetlenül leverték, és az 1930-as évektől felpörgették az asszimilációs törekvéseket. Koreai nők ezreit adták el családtagjaik vagy koreai kerítők „vigasznőként” (szexrabszolgaként) Japánba vagy a Koreát megszálló japán csapatok számára. A vérlázító gyakorlat Korea mindkét felén máig felkorbácsolja a Japán-ellenes érzelmeket. A II. világháború után a Dél-Koreában állomásozó amerikai csapatok is tömegesen vásároltak maguknak koreai szexrabszolgákat, ami komolyan rontotta az amerikai csapatok ázsióját a dél-koreai lakosság körében.

Ugyanakkor a japán megszállás idején kialakult egy asszimilált koreai elit, akik a háborúra készülődő Birodalom adminisztrációjának minden szintjén nagy számban töltöttek be pozíciókat. (Kim Ir Szen testvére például a birodalmi hadsereg fordítójaként dolgozott a Kínában, Pak Csong Hi, Dél-Korea későbbi diktátora pedig saját bevallása szerint készen állt, hogy katonaként az életét adja a császárért.)A (fénykorában hárommillió négyzetmérföldet – Koreát, Burmát, Szingapúrt, Tajvant, a Fülöp-szigeteket, Indonéziát és Kína egy részét – magába foglaló) birodalom összeomlása után Japán és az immár kettészakadt Korea mindkét fele is saját identitásának újraértelmezésére kényszerült. Japánban kiment a divatból a „közös eredet” elmélete, a koreaiak pedig igyekeztek szabadulni a japán befolyás minden nyomától.

Történelmi csúcstalálkozó

Az emberrablások, miután lelepleződtek, központi kérdéssé váltak Phenjan ésTokió kapcsolatában. 2002 szeptemberében Koizumi Dzsunicsiró, az újonnan megválasztott miniszterelnök Phenjanba repült, ahol történelmi csúcsatlálkozóra került sor a japán vezető és Kim Dzsongil (a jelenlegi észak-koreai diktátor apja) között.

Mindkét fél számára nagy volt a tét: a kétoldalú diplomáciai kapcsolatok újranyitása masszív pénzügyi segélyt jelentett volna az éhségtől sújtott Észak-Koreának. Koizuminak pedig (akinek a kíséretében egy Abe Sinzó nevű, ígéretes pályafutás elé néző politikus utazott) az eseményeket feszült várakozással kísérő japán közvélemény előtt kellett vizsgáznia.

Amikor az egyeztetések megfeneklettek, a japánok visszavonultak egy külön szobába. Jól tudva, hogy a helyiség be van poloskázva, arról kezdtek beszélgetni, hogy ha az észak-koreaiak nem engedik haza az elrabolt japánokat, nincs értelme tovább maradniuk.

Miután visszaültek a tárgyalóasztalhoz, Kim elismerte 13 személy elrablását. Nyolcukról azt állította, hogy meghaltak, és ígéretet tett, hogy az életben lévők visszatérhetnek Japánba.

Óriási volt a csalódás. Tekintve, hogy sokkal több (legalább 200) emberrablást tulajdonítanak Észak-Koreának, ez nagyon sovány eredménynek számított.

Öten újra szabadon

Egy hónap múlva öt elraboltnak (köztük két házaspárnak) a rezsim két hét „eltávozást” engedélyezett, a gyermekeik nélkül. Több, mint húsz év múltán szülőföldjükre lépve a kabátjuk hajtókáján vörös Kim Ir Szen-kitűzőket viseltek, és tartótisztjeik kísérték őket. Szeretteik nem értették, miért viselkednek olyan furcsán, és miért akarnak visszamenni Észak-Koreába. A két hét vége felé azonban az egyikük, Kaoru Hasoike úgy döntött, maradnak, de csak azzal a feltétellel, hogy ígéretet kapnak, hogy a gyermekeiket is kiszabadítják. Ez 2004-ben sikerült.

Az elrablások híre bejárta a világot, és más országok is újra nyitottak aktákat. Kiderült, hogy a hetvenes évekig Dél-Koreából raboltak el becslések szerint 84 ezer embert, főleg szakembereket, akikre szükségük volt (listák alapján vitték el őket otthonról), illetve halászokat, a tengerről. Később azonban francia, libanoni, maláj, román és más állampolgárok hasonlóan áldozatul estek – sokukat különleges munkalehetőségek ígéretével csábítottak el.

Megumi, az emberrablások jelképe

Donald Trump, aki elnöksége kezdetén központi témává tette a koreai kérdést, 2017 novemberében Japánba utazott, és Abe miniszterelnökön kvül azokkal a családokkal is találkozott, akiknek nem tértek haza a szeretteik Észak-Koreából.

Ez újabb reményt adott Yokotáéknak – akik korábban George W. Bush-sal, Barack Obamával, az Európai Unió és az ENSZ vezetőivel is beszéltek. 2004-ben Phenjan közölte, hogy a depresszióval kezelt Megumi 1994-ben öngyilkos lett a kórházban, és elküldött egy halotti bizonyítványt meg egy hamvakat tartalmazó urnát. Az okmány azonban hamisítványnak bizonyult, a DNS-tesztek pedig nem voltak meggyőzőek. A Kim Hyon-hui szerint Megumi talán túl értékes ahhoz, hogy a koreaiak megváljanak tőle, hiszen az uralkodó dinasztia magántanáraként alapos ismeretekkel rendelkezhet a legfelsőbb körökről.

Megumi történetéből – amely a legismertebb és legnagyobb port kavart esetként az ügynek szinte szimbólumává vált – anime készült, emellett több dokumentumfilm foglalkozott vele. Bár állítólag azzal hitegették, hogy ha jól tanul, tizennyolc éves korában hazamehet, az észak-koreai diktatúra csak egy jelképes sorsot tartogatott a számára.

 

Olvasson tovább: