Kereső toggle

A megúszások éve

2018 a világpolitikában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Legyen szó a homlokon csókolt Sargentiniről, a határon kezet rázó koreai elnökökről, vagy a barlangban rekedt thai kisgyerekekről – az idei esztendő is számtalan emlékezetes pillanatot adott. Ezekből szemezgetünk az év utolsó lapszámában.

 

Ha egy közös pontot kellene találnunk a világhatalmak vezetőinek idei évében, akkor talán azt lehetne kiemelni, hogy mindannyian megúsztak valamit. Vagy a felelősségre vonást, vagy a választók haragjának betetőzését, vagy a pozíciójukból történő eltávolítást.

Donald Trumpról már a megválasztását követő naptól kezdve hangoztatják, hogy nem fogja tudni kitölteni még az első elnöki ciklusát sem az őt érintő (vagy körülötte gerjesztett) sorozatos botrányok miatt. Kritikusainak csalódnia kellett, a kínosnak tűnő bírósági ügyek ellenére úgy tűnik, az amerikai elnök nemhogy kitölti ciklusát, de még jó eséllyel pályázhat a 2020-as választások megnyerésére is. De említhetnénk Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnököt is, aki a sokadik rendőrségi vádemelési javaslat és a közelmúltban történt kormányválság ellenére is töretlenül népszerű az országban.

Sőt ide vehetjük az európai nagyokat: Theresa Mayt, Angela Merkelt és Emmanuel Macront is. A brit kormányfő a szakadék szélén táncolva sikerrel úszta meg az ellene indított párton belüli bizalmatlansági szavazást, míg a német kancellár pártjának tisztújító kongresszusán mindössze 35 szavazattal sikerült elkerülnie, hogy régi ellenfele megválasztásával búcsút kelljen intenie kancellári székének. Emmanuel Macron pedig a népszerűségi indexeket tekintve történelmi mélyponton van, de a sárgamellényes tüntetők akarata előtt történt meghajlással el tudta kerülni a csúfos végzetét.

Hogy mi lesz jövőre ezekkel az ingatag „trónokkal”, az még kérdés, de addig is álljon itt néhány igazán emlékezetes pillanat a 2018-as esztendőből.

Az év távozója: Billy Graham

Mindig megrendíti az embert, hogyha végignézi, hogy egy adott esztendőben hány nagyszerű ember hunyt el. Sajnos a 2018-as év sem volt kivétel ez alól, s nem csak olyan idős nagy kaliberek távoztak az élők sorából, mint a néhai amerikai elnök George H. Bush, vagy éppen a neves fizikus és csillagász Stephen Hawking, hanem olyan ifjú sztárok is, mint például Tim Bergling, vagy ahogyan a legtöbben ismerik: Avicii.

Az „év távozója” miatt mégsem szorul görcsbe az ember gyomra, hiszen Billy Graham életének 100. évében egy nagyszerű pályafutást lezárva költözhetett az Úrhoz. Ahogyan ő fogalmazott: „Egy nap majd azt olvassák vagy hallják, hogy Billy Graham halott. Egy szót se higgyenek belőle. Sokkal elevenebb leszek, mint most vagyok. Csak a lakcímemet változtattam meg. Isten jelenlétébe léptem.” A baptista prédikátor emberek millióinak, köztük amerikai elnökök sorának hirdette az evangéliumot Harry Trumantől egészen Donald Trumpig.

Az év érkezője: Lajos herceg

Ha már megemlékeztünk a távozókról, ünnepeljük az érkezőket is. Különösen ezekben az években, amikor minden gyermek születése tulajdonképpen harc az abortusz-párti mozgalommal szemben. Ebben is kiváló példát mutat Vilmos és Katalin hercegi pár, akik idén már a harmadik csöppséget hozták a világra Lajos személyében. Bár a megfoganásakor és születésekor több olyan abszurd vélemény is körbejárta a sajtót, mely szerint rossz példa a nagycsalád ebben a túlnépesedéstől szenvedő világban, de Vilmos és Katalin ebben a magából kifordult világban méltó képviselői a családbarát klasszikus értékrendnek.

Az év veresége: Az ír népszavazás az abortuszról

Konzervatív-keresztény szempontból igazi vereségnek lehet elkönyvelni azt a májusi népszavazást, amit Írországban tartottak. A katolikus identitására egykor büszke ország szekularizációjának újabb mérföldköve, hogy a társadalom kétharmados többséggel feloldotta az abortusz tilalmát. A mozgalom több évtizedes szisztematikus munkája ért célba a referendummal. A gyalázatos döntésben vitathatatlan felelőssége van a civil szervezeteken túl nem csak a politikai vezetőknek, hanem az írországi katolikus klérusnak is, akik nem kívántak egységes markáns álláspontot megfogalmazni ebben a szó szerint élet-halál kérdésben.

Az év boszorkány-pere: Brett Kavanaugh

Donald Trump megválasztásának egyik nagy előnye abban állt, hogy az Egyesült Államok társadalmának világnézeti irányát hosszú évtizedekre meghatározó Legfelsőbb Bíróság megüresedett székeire konzervatív bírákat jelölt. Az egyik ilyen jelölt volt Brett Kavanaugh, akit az első pillanattól kezdve módszeresen karaktergyilkolt az amerikai baloldal. A háborúskodás odáig fajult, hogy azzal a váddal illették a jelöltet, hogy annak idején több tinédzser lánnyal is erőszakoskodott. Végül a szenátusi meghallgatás és az FBI-nyomozás sem mutatott fel semmilyen értékelhető bizonyítékot (sőt inkább csak ellentmondásokat), így – ha csak egy hajszállal is, de – a szenátus elfogadta a jelölését. Az már a következő évek nagy kérdése lesz, hogy mennyire volt jó döntés Kavanaugh kinevezése, hiszen az eredetileg keményvonalas konzervatívnak gondolt bíró az első jelentősebb döntésével pont az abortusz kérdésében nem az életpártiak oldalára állt.

Az év gyilkossága: Dzsamál Hasogdzsi

Sajnos az idei év sem múlt el szörnyű tragédiák nélkül, az egyik legnagyobb vihart kavart és legfelháborítóbb haláleset az isztambuli szaúdi konzulátuson történt, ahol brutális módon kivégezték Dzsamál Hasogzsi szaúdi újságírót. A rémtett a maga pőreségében mutatta meg a Nyugat első számú arab szövetségesének valódi arcát. Nem véletlenül választotta a TIME magazin Hasogdzsit és a hozzá hasonlóan üldözött újságírókat az Év emberének.

Az év meg nem adott Nobel-békedíja: Kim, Trump és Mun

Bár egy pillanatra sem vitatnánk az idei díjazottak (Denis Mukwege kongói nőgyógyász és Nadia Murad, jazidi emberi jogi aktivista) páratlan életművét, a világ békéjének előremozdításában Donald Trump amerikai, Kim Dzsongun észak-koreai és Mun Dzse In dél-koreai vezető talán még többet tett a távol-keleti félsziget nyugalmának megteremtésével. A két koreai vezető történelmi találkozója és kézfogása egy olyan sokévtizedes atom-világháborús fenyegetésnek vetett látszólag véget, ami egy igazságos világban Nobel-békedíjat érne. Az állandó fenyegetés úgy tűnik, megszűnt, a két ország közeledett egymáshoz, a világ pedig fellélegezhet. Persze az már más kérdés, hogy az érintettek közül Trump és Mun vajon akar-e csatlakozni az olyan díjazottak sorához, mint például a háborús terjeszkedéseket tétlenül szemlélő Barack Obama, vagy a saját népét nyomorban tartó, Izraelre két intifádát szabadító Jasszer Arafat.

Az év szülinapi ajándéka: amerikai nagykövetség Jeruzsálemben

Bár az amerikai elnök tavaly év végi bejelentése már önmagában történelminek bizonyult a nagykövetség áthelyezésének ígéretével, Izrael számára mégis az jelentette a legnagyobb ajándékot, hogy a külképviselet kialakításával az amerikai fél nem várt éveket, hanem azt éppen idén májusra, az ország modern kori fennállásának 70. évfordulójára időzítették. Habár a nemzetközi közvélemény egy része a döntést elítélte, regionális konfliktustól tartván, a rettegett „világégés” nem következett be, és az Egyesült Államok példáját azóta több ország is követte.

Az év Trumpja: Jair Bolsonaro

Amióta 2016-ban Trump meglepetésszerű sikert aratott, úgy tűnik minden konzervatív populistának mondott politikai vezetőre rásütik a „Trump” elnevezést. Idén megkapta ezt a plecsnit a holland Szabadságpárt vezetője, a cseh miniszterelnök és a brazil választások győztese: Jair Bolsonaro is. Személyében az ország egy olyan Izrael-, és keresztény-barát kormányfőt kapott, aki az egész kontinensen változást hozhat. Győzelmét Trumphoz hasonlóan ő is annak köszönheti, hogy a hatalmas létszámú brazil evangéliumi kereszténység döntő többsége őt támogatta. Reméljük, beváltja a hozzá fűzött reményeket.

Az év elmaradt bosszúja: Friedrich Merz

Ahogyan már a bevezetőben is említettük, Angela Merkel német kancellár szokásához híven idén is megúszta a bukást. Pedig nem állíthatjuk, hogy messze volt a csúfos vereségtől, sőt talán még most sem dőlhet hátra igazán. Miután a tartományi választásokon sorra bukdácsoltak a német kormánypártok, Merkel bejelentette, decemberrel távozik a CDU (Kereszténydemokrata Unió) éléről. Utódjának Anegret Kramp-Karrenbauert szemelte ki, aki végül csak egy hajszállal, 35 szavazattal tudta megelőzni a nagy ellenlábast, a jóval konzervatívabb irányt képviselő Friedrich Merz-et. Merz már bő 16-17 éve várja a revansot, annak idején éppen Merkel túrta ki a biztosnak hitt vezető pozíciójából. A meccs persze még nincs lefutva, a kettészakadt párt még hozhat a jövőben meglepetéseket, különösen a jövő évi Európai Palramenti választásokat követően.

Az év színvallása: Sargentini-jelentés

Ha már az Európai Parlament, akkor érdemes megemlítenünk a Sargentini-jelentés szeptemberi szavazását is, ahol szintén csak egy hajszállal, de sikerült elfogadni (némelyek szerint jogtalanul) a magyar kormánnyal szembeni állásfoglalást. A hazánkat több pontban kritizáló jelentést még a Fidesz-pártcsaládjában is többen megszavazták, köztük a később Európai Bizottság néppárti elnökjelöltjévé választott Manfred Weber is. A jelentés meglehetősen elfogult, és többnyire inkább részigazságokat tartalmaz, ám arra tökéletesen alkalmas volt, hogy az alapvetően nemzetállam-ellenes, globalizmus-párti és föderalista erők eszközként használják azt Magyarországgal és amúgy a többi „rebellis” szuverenista kormánnyal szemben.

Az év évfordulója: Erdély elcsatolása 100

Ami nekünk nemzeti tragédia, az a románoknak nemzeti ünnep és úgy látszik az európai csúcsvezetőknek is. Erdély első világháborút követő 100 évvel ezelőtti elcsatolása magyar családok százezreit szakította el az anyaországtól, ám Jean-Claude Juncker és a már emlegetett Manfred Weber szerint a román centenáriumi ünnep annak ellenére európai ünnep is, hogy az uniónak éppúgy tagja Magyarország is. Nem gyakran történik ilyesmi, de a kijelentéseket követően a magyar kormány és ellenzék egyként fejezte ki felháborodását. Az uniós vezetők vélhetően azt a központi narratívát kívánták erősíteni, mely szerint az EU-ban Románia a jófiú, Magyarország pedig a rosszfiú.

Az év Juncker-bakija: kíméletlen „isiász”

Vajmi csekély politikai súlya van, de a móka kedvéért érdemes végigvenni azt is, hogy az Európai Unió csúcsvezetőjének számító Jean-Claude Juncker idén bakit bakira halmozott. Azt már korábban is tudtuk, hogy az Európai Bizottság elnöke szeret közvetlenkedni a tagállamok vezetőivel (Orbán pofozgatása, a belga miniszterelnök fejen puszilása csak egy a sok közül). Ám az idei brüsszeli NATO-csúcson a láthatóan jókedélyű Juncker alig volt képes megállni a lábán. Később előfordult, hogy véletlenül felemás cipőt húzott a lábára, egy másik csúcsértekezleten pedig csak Orbán segítségével tudott kijutni egy amúgy nyitott ajtón. Az egyik legabszurdabb jelenete mégis az volt, amikor egy decemberi uniós csúcson az egyik munkatársának a kamerák kereszttüzében túrt bele a hajába és kócolta az össze. Már csak májusig kell várni, hogy véget érjen a Juncker-éra, addig talán kibírják az érintettek.

 

Olvasson tovább: