Kereső toggle

Piszkos tizenkettő

Titkos szervezet okozhatja Merkel vesztét

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tizennyolc évet vártak a párton belüli ellenfelei arra, hogy végre elégtételt vehessenek Angela Merkelen. December elején nemcsak a CDU elnökségéről, hanem Németország és Európa jövőjéről is döntenek majd a német kormánypárt kongresszusi küldöttei. Egy több évtizedes kíméletlen és briliáns politikai játszma háttere.

Annegret Kramp-Karrenbauer, Jens Spahn és Friedrich Merz. Három név, amelyek a magyaroknak valószínűleg semmit sem mondanak. Most azonban érdemes megjegyezni őket, mivel minden valószínűség szerint közülük kerül ki majd Európa legbefolyásosabb vezetője, Németország következő kancellárja is.

Repülőút az Andok felett

1979-et írunk. Július 25-én a Junge Union (a Kereszténydemokrata Unió ifjúsági tagozata) 12 tagja egy dél-amerikai utazáson vett részt. A Caracasból Santiago de Chilé-be tartó éjszakai járaton az Andok felett a tucatnyi fiatal paktumot kötött, mely szerint mindent megtesznek azért, hogy minél nagyobb hatalomra tegyenek szert a német politikában, és ezen törekvésükben egymást minden lehetséges módon segítik.

A titokban alakult nem hivatalos érdekcsoportról elsőként csak 24 évvel később, 2003-ban szerzett tudomást a Der Spiegel nevű német lap, amely A Férfikötelék címmel írt cikkében írja le a híres andoki paktum hátterét. E szerint a nagyívű politikai ambíciókat dédelgető fiatalok abban egyeztek meg egymás között íratlan szabályként, hogy egymás ellen sosem indulnak majd párton belüli pozíciókért, valamint nyilvánosan sosem fogják felszólítani egymást lemondásra. Legfőbb céljuk, hogy alapjaiban határozzák meg az anyapárt, a CDU politikai és személyi döntéseit.

A paktum egészen a ’90-es évek végéig elképesztő sikereket könyvelhetett el. A tagok közül Roland Kochból Hessen tartomány miniszterelnöke, Christian Wulffból Alsó-Szászország miniszterelnöke (majd német elnök), Friedrich Merzből pedig a CDU frakcióvezetője lett. De az andoki fiúklubból olyan politikai nagymesterek is kikerültek, mint például az Európai Néppárt nagyágyúja, Elmar Brok, aki már 38 éve tagja az Európai Parlamentnek, vagy például Günther Oettinger, aki Baden-Württemberg tartományi miniszterelnöke lett, jelenleg pedig uniós biztosként dolgozik az Európai Bizottságban. Mindannyian a CDU tagjai, és az elmúlt évek során szinte végig töretlenül támogatták egymást a karrierjük egyengetésében.

A kizárólag férfiakból álló párton belüli hatalmi hálózat hosszan dédelgetett álmainak azonban teljesen váratlanul az ezredfordulón Angela Merkel vetett véget.

Történelmi lecke

Több politikai elemző egyetért abban, hogy a jelenlegi német kancellár kezdeti politikai sikereihez vitathatatlanul hozzájárult, hogy a párton belüli régi motorosok – főként a férfiak – nem vették kellően komolyan a feltörekvő csillag politikai ambícióit. Talán utólag maga Wolfgang Schäuble, a CDU keresztapjának tartott egykori belügy- és pénzügyminiszter is bánja, hogy annak idején 1998-ban Merkelt tette meg a párt főtitkárának.

A Der Spiegel idén novemberben megjelent számának exkluzív mellékletében azt is írják a német kollégák, hogy Schäuble csak az újságból értesült mentoráltja „árulásáról”. Merkel ugyanis 1999 decemberében mindenki megdöbbenésére a Frankfurter Allgemeine Zeitungban publikált nyílt levelében szólította fel saját pártját, hogy határolódjon el Helmut Kohl volt kancellártól. Az akkoriban kirobbant pártfinanszírozási botrány (egy fegyverlobbistától fogadtak el szabálytalan módon támogatást a párt vezetői) több kulcsfigura bukását is előidézte, többek között Schäublét és Kohlét. Az akkoriban frakcióvezetőként tevékenykedő „keresztapa” persze tudta, hogyan vegyen revansot a nagyobb babérokra pályázó Merkelen. 2002-ben szakítva az addigi hagyománnyal nem a CDU elnökét (azaz Merkelt) támogatták a kancellári megmérettetésen, hanem Edmund Stoiber bajor miniszterelnököt. Vele azonban kudarcot vallottak, mivel a választásokon ugyancsak egy hajszállal, de alulmaradtak a Gerhard Schröder vezette szociáldemokratákkal szemben.

Ez végül kikövezte Angela Merkel előtt az utat, aki a főtitkári és a pártelnöki poszt után már főbb vetélytársak hiányában simán pályázott a 2005-ös kancellárságra is. A többi pedig már történelem, a német kancellár már a negyedik ciklusát tölti, és az október végi lemondásáig összesen már 18. éve vezette pártját, a CDU-t is.

Nem felejtették el a sérelmeket

A hatékony kormányzás érdekében az elmúlt két évtizedben Merkel szinte teljesen felszámolta a párton belüli demokráciát és a lényegi vita lehetőségét. Szép sorjában leszámolt a CDU-n belüli ellenfeleivel, vagy ahogy a kereszténydemokrata források a német lapoknak lefestik, „elásta őket a Kancellária mögötti temetőben”. Ennek legutóbbi áldozata például Hans-Georg Maaßen titkosszolgálati csúcsvezető, akit a felfelé buktatást követően most a napokban azonnali hatállyal nyugdíjaztak. Bűne mindössze annyi volt, hogy a chemnitzi eseményekkel kapcsolatban ellentmondott a merkeli narratívának. Nem húzta sokáig.

Ahogyan az évezredforduló után az andoki paktum tagjai sem, akiknek legfőbb céljuk Merkel előretöréséig az volt, hogy megszerezzék a párton belüli vezetést, majd a kancellári posztot is. Ehelyett Roland Koch jó néhány párton belüli csata után (azt sérelmezte, hogy a vezetés liberalizálja a pártot, és elkezdte baloldalra tolni) kiszorult az országos politikából, végül a privát szektorban helyezkedett el. Ugyanígy járt a nyugatnémet katolikus családból származó Friedrich Merz, aki 5 éves európai politizálás és 15 éves Bundestag-képviselőség után kényszerült elhagyni 2009-ben a politikai pályát. Pedig 2002 után neki is esélye lett volna Merkelhez hasonló karriert befutni, ám az ellenzéki frakcióvezető pozíciójából „Kohl kicsi lánya” ügyes politikai manőverrel kitúrta, így csak a helyettesi poszt maradt számára, amit nem viselt el sokáig.

Nem úgy Wolfgang Schäuble, aki látszólag kompromisszumot kötött; előbb belügyminiszterként, majd pénzügyminiszterként szolgált Merkel alatt, de közben sosem felejtette el, miként futott bele a falba annak idején, amikor éppen mentoráltja döntötte romba kancellári álmait.

Csúcstalálkozó egy temetésen

Az andoki paktum könnyen tűnhet egy egyszerű összeesküvés-elméletnek, ám az elmúlt 20 év több eseménye is azt támasztja alá, hogy a Der Spiegel egykori értesülései igazak voltak. Szintén a német lap írta meg, hogy 2018 márciusában Karl Lehmann mainzi bíboros temetése apropóján a paktum egykori résztvevői ismét összeültek, hogy megbeszéljék sérelmeiket, és egyeztessék terveiket. Az alapvető témát az adta, hogy a befuccsolt Jamaica-koalíció és a kínkeservesen nyélbe ütött nagykoalíció körüli mizéria sem okozott elég nagy válságot ahhoz, hogy Merkel hatalma meginogjon. Már akkor felmerült Schäubléban, hogy a hagyományos decemberi tisztújító kongresszuson kellene egy erős jelöltet állítani a német kancellárral szemben, hátha most megtörik a jég.

A résztvevőkben potenciális jelöltként egyértelműen Friedrich Merz neve merült fel, aki a politikából való távozását követően a magánszektorban egy sor gigacégnek dolgozott vállalati jogászként, köztük a BlackRock nevezetű befektetési korporációnak. Merzet nem csak Schäuble ösztönözte a kandidálásra, egy októberi brüsszeli út során a régi paktumtárs Oettinger német uniós biztos is arra bátorította, hogy szálljon versenybe a CDU elnökségéért. Számára azért is tűnt Merz optimális választásnak, mert nemzeti-konzervatív irányultsága mellett a volt EP-képviselő Európa-párti is. Merz akkor leszögezte, hogy döntésével mindenképpen megvárja a bajor és hesseni tartományi választásokat.

Schäuble mindenesetre nem tétlenkedett, a kancellár brüsszeli vizitjén már fel is kereste az Európai Néppárt francia elnökét, Joseph Dault, akivel egyeztetett az esetleges poszt-merkeli időszak kérdéseiről. A Spiegel úgy tudja, Daul egyből leadta a drótot a német vezetőnek, aki látszólag nem vette komolyan a figyelmeztetést, mondván, Schäuble minden héten egy újabb jelölttel hozakodik elő. Persze a német kancellárt se kellett félteni, bár regnálása elején még vonakodott attól, hogy kinevelje utódját, most mindennél fontosabbá vált, hogy kegyeltjét, Annegret Kramp-Karrenbauert felkészítse egy esetleges stafétaátvételre.

Az AKK néven becézett „mini-Merkelt” még így is váratlanul érte Merkel október végi bejelentése, mely szerint nem kíván ismét indulni a CDU elnöki posztjáért. Ehhez azonban kellett egy katasztrofális bajor és hesseni választási eredmény.

A vég kezdete

Nem véletlen, hogy Merz a végső elhatározása előtt megvárta az október 28-ai hesseni tartományi választásokat. A közvélemény-kutatások alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a CDU és a CSU csillaga leáldozóban van, a kérdés csak az volt a CDU konzervatív szárnya számára, hogy elég nagy lesz-e a bukás ahhoz, hogy Merkelt távozásra kényszerítse. A bajor választáson leszerepelő bajor testvérpárt meggyengülése kevésbé szólt bele a játszmájukba, a hesseni eredmény annál inkább. Úgy kalkuláltak a fejesek, hogyha a kereszténydemokraták 29 százalékot érnek el, az még nem elegendő a megbuktatáshoz, ha 28 alá esik ez a szám, akkor minden esély megvan a pártelnökváltáshoz. Október 28-án a számok 27 százalékon álltak meg.

Thomas Strobl, a CDU elnökhelyettese (s egyben Schäuble veje) az első eredmények után azonnal felszállt egy berlini repülőre, hogy adott esetben kivegye a részét Merkel félreállításából. Kicsit azért maga Schäuble is hozzájárult ahhoz, hogy Merkel végül a visszalépés mellett döntött. Stílusosan éppen egy újságcikkben üzente meg a kancellárnak, hogy a még nagyobb bukás megelőzése érdekében ideje félreállni. A Bundestag-elnök a Welt am Sonntag német lapnak írt publikációjában értekezett arról, miként idézte elő 1918 őszén, az első világháború elvesztésekor a novemberi forradalmat Miksa badeni herceg és II. Vilmos császár tétlenkedése. „A hezitálás növelte a nyomást, ami végül a novemberi forradalomhoz vezetett” – írta burkolt ultimátumában Schäuble. A CDU keresztapja azután váltott hangnemet, miután a 2017 választási „győzelmet” követően visszalépett miniszteri posztjáról, így kikerült a pártfegyelem alól is.

Merkel aznap még nem mutatott készséget a visszalépésre, ám 24 órán belül megszületett a döntés, amely szerint a kancellár a decemberi tisztújító kongresszuson már nem kívánja megmérettetni magát, ahogyan 2021 után már a választáson sem.

A jó, a rossz és a csúf

A bejelentést követően szinte azonnal színre lépett a három pártelnökjelölt. Friedrich Merz számára már nem volt kérdés a kandidálás, a CDU-n belül a konzervatív szárny szinte egyként a támogatásáról biztosította az egykori frakcióvezetőt. A bázis mégsem teljesen egységes, mivel szintén a konzervatív táborból lépett elő az alig 38 éves Jens Spahn is, aki harcos retorikájával az elmúlt években szinte az egyetlen „haragos ember” volt a pártban, aki többször is élesen kritizálta Merkelt, főként katasztrofális migránspolitikája miatt. Merz látszólag váratlan indulása azonban keresztbe tett neki, a három jelölt közül neki van a legkevesebb esélye a győzelemre.

A leginkább AKK-t lepte meg Merkel bejelentése. Karrenbauer úgy kalkulált, hogy körülbelül 2020-ra építi fel úgy a párton belül bázisát és kapcsolati tőkéjét, hogy Merkel visszavonulásakor (vagyis az akkori tervek szerint legkorábban 2021-ben) teljesen készen álljon a kancellárságra. Az elmúlt hét eseményei azonban átírták a terveit, ami közel sem jelenti azt, hogy esélytelen lenne az elnöki poszt megszerzésére. Sőt.

A „mini-Merkel” malmára hajtja a vizet, hogy Merzcel szemben ő az elmúlt 27 évét töretlenül a tűzközelben harcolta végig. Többek között neki tulajdonítják azt is, hogy 2017-ben a Saar-vidéki választáson tulajdonképpen egymaga állította meg az addig töretlenül robogó Schulz-vonatot. Martin Schulz sokévnyi Európa Parlamenti elnökség után tért vissza a német belpolitikába, egyből a szocdemek listavezetőjeként. A körülötte kialakult hype egy ideig a Merkel-éra végét vetítette előre, ám a 2017-es eredmények után kidurrant a lufi. Amíg AKK a CDU-aktivistákkal karöltve tolta végig a választási kampányt, Merz gigacégek csúcsrendezvényein építgette kapcsolatait az elittel.

Szintén Karrenbauer mellett szólhat, hogy bár elkötelezett híve a merkeli politikának még menekültügyben is, mégis egy konzervatívabb irányt képvisel a kancellárnál. Nyugatnémet háromgyermekes katolikus anyaként egyaránt elutasítja a melegházasságot és az abortuszt. Előbbivel kapcsolatban nagy vihart is kavart 2015-ös kijelentésével, amikor az azonos neműek élettársi kapcsolatának a házassággal való egyenértékűvé tétele ellen azzal érvelt, hogy ez megnyithatja a kaput akár a családon belüli vagy poligám kapcsolatok előtt is. Később finomította mondatait, mindenesetre nyilvánvalóvá vált, hogy integráló szerepet kíván betölteni a CDU liberális és konzervatív szárnyai között, Merkel teljes támogatásával. Nem véletlenül a jelöltségének bejelentését a párton belül hatalmas tapsvihar fogadta.

Éppen a fentiek tükrében tűnik kissé abszurdnak, hogy a konzervatív szárny egyik jelöltje éppen az a Jens Spahn, aki nyíltan homoszexuális irányultságú újságíró partnerével 2017-ben házasodott össze. A mindössze 38 éves jelölt mindenesetre Merkel egyik legnagyobb kritikusának számít, így az esetleges visszalépése mindenképp a nála jóval esélyesebb Merz malmára hajtaná a vizet.

Amennyiben december 7-én a CDU hamburgi tisztújító kongresszusán a megjelenő 1001 képviselő több mint a fele úgy dönt, hogy őt tartja a legalkalmasabbnak a párt vezetésére, az végérvényesen a Merkel-korszak végét jelentheti. Szakértők szerint komoly esély nyílna arra, hogy az eddig is gyenge lábakon álló nagykoalíció az SPD-vel széthulljon, és előrehozott választásokat írjanak ki.

A 18 évvel ezelőtt elszenvedett sérelmek után pedig nem lehet kérdés, hogy ha Merz lenne a befutó, akkor Merkel nem töltené ki negyedik ciklusát, ami könnyen jelentheti, hogy Németország következő csúcsvezetőjét és Európa egyik legbefolyásosabb emberét Friedrich Merznek fogják hívni.

Olvasson tovább: