Kereső toggle

Elmaradt a kékhullám

Mi következik a félidei választás eredményéből?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ki tudnak-e lépni az amerikai demokraták a Clinton-klán árnyékából? Van-e kiút számukra a 2016-os Trump-sokkból? Egyben tudják-e tartani a republikánusok a Donald Trump mögött 2016-ban összeállt választói koalíciót, és mire lehet elég a mostani eredmény a 2020-as elnökválasztás szempontjából?

„Donald Trump csapdát állított, a demokraták pedig belesétáltak” – ezt nem valamelyik republikánus agytröszt elemzője mondta a napokban, hanem David Axelrod, a 2008-as és 2012-es, győztes Obama-kampányok vezető stratégája a Politicónak adott interjújában.

Axelrod szerint a demokraták Trump feltűnése óta nem tudnak mit kezdeni az elnök (Obama egykori vezető stratégája szerint természetesen „gátlástalan”, „amorális” és „érték nélküli”) politikájával, és ez ügyben komoly vita zajlik a demokrata párton belül. A 2016-os vereségébe láthatóan beletörődni képtelen Hillary Clintont személy szerint is bírálva Axelrod azt tanácsolta a demokratáknak, hogy csökkentsék a Trump-adminisztrációval folytatott konfrontáció hevességét és igyekezzenek olyan jelöltet állítani, aki képes megszólítani az elmúlt évek közéleti háborúiban kimerült választópolgárokat. A demokraták utolsó sikeres kampányaiban kulcsszerepet játszó Axelrod szerint óriási hiba lenne azt gondolni, hogy az amerikaiaknak egy „demokrata Trumpra” van szükségük. Szerinte a liberálisoknak nem gúnyolódásban és övön aluli küzdelemben kell legyőzniük Trumpot.

Axelrodnak abban minden bizonnyal igaza van, hogy az amerikai demokraták az elmúlt két évben két értelemben is képtelenek voltak kijönni a Clinton-klán árnyékából. Egyfelől nem tudták feldolgozni a két évvel ezelőtti sokkoló vereség tényét, ehelyett abszurdnál abszurdabb magyarázatokkal álltak elő, hogy ne kelljen saját felelősségükről beszélni. Másfelől magától a Clinton-klántól sem sikerült megszabadulniuk. Pedig ha volt értelme pont a demokraták által sajnálatos módon politikai fegyverré degradált #metoo-mozgalomnak, akkor az éppen a Bill Clintonhoz hasonló gátlástalan szexuális ragadozók közéletből való eltakarítása lehetett volna, hiszen Clinton elképesztő Fehér Ház-beli szexbotrányánál metoo-kompatibilisebb ügyet nehéz lenne találni. Ám mindez nem akadályozta meg a Trumpot a 2016-os kampány során nonstop hímsovinisztaként karaktergyilkoló Hillary Clintont, hogy még idén ősszel is megvédje férje hírhedt Lewinsky-afférját.

Teljesen érthetetlen, hogy az amerikai liberálisok annak ellenére nem tudtak kilépni a Clintonok árnyékából, hogy Hillary Clinton 2016-os bukása előtt már elszenvedett egy, ha lehet, még megalázóbb vereséget, mégpedig saját pártjában, amikor 2008-ban esélyesként maradt alul a demokrata előválasztáson Barack Obamával szemben.

Szocialisták a képviselőházban

Hogy a félidős választási eredmények mennyiben segítik elő, hogy a demokraták végre ne a váratlan 2016-os vereség revansaként tekintsenek 2020-ra, hanem megpróbáljanak a saját (és főleg Hillary Clinton) sebeik helyett Amerika problémáira koncentrálni, egyelőre kérdés. Annyi bizonyos, hogy a demokraták részéről az eddiginél lényegesen színesebb volt a jelöltek és így értelemszerűen a most megválasztott képviselők mezőnye is.

A demokraták új generációját képviseli a New York-i előválasztást júniusban meglepetésre megnyerő, mindössze 29 éves Alexandria Ocasio-Cortez, aki nem csupán életkorával, de kifejezetten baloldali programjával is változást hozott a Clinton-korszak centrista politikájához képest. Ocasio-Cortez „demokratikus szocialistának” vallja magát, jelezve, hogy a demokraták jelentősen balra tolódtak az Obama-korszak és Hillary Clinton veresége óta. Ocasio-Cortez két évvel ezelőtt Bernie Sanders támogatói közé tartozott, mostani győzelme egyben azt is jelzi, hogy a demokrata táborban 2016 óta tovább erősödött a Bernie Sanders nevével fémjelzett baloldali irányzat, amelynek képviselői Clinton veresége óta egyre szervezettebben dolgoznak azon, hogy országszerte „demokratikus szocialista” jelölteket juttassanak pozícióba.

A Sanders-tábor követelései Európában egyáltalán nem szokatlanok, de az Egyesült Államokban sokáig még baloldali jelöltek szájából is egzotikumnak számítottak – ilyenek az ingyenes felsőoktatás és az általános egészségbiztosítás követelése, vagy éppen a halálbüntetés eltörlése.

Ám a demokraták balszárnya sem mentes attól a problémától, amelyet Axelrod a már idézett interjújában főként a clintonista liberálisok szemére vetett. Sanders támogatói ugyanis, bár Clinton híveivel ellentétben nem lettek a két évvel ezelőtti vereség rabjai, és kevésbé szeretik katatón módon ismételgetni a legsúlyosabb összeesküvés-elméleteket Trump győzelmének megmagyarázására, azért szintén szeretnek a teljes amerikai társadalom szempontjából marginális ügyeket a zászlajukra tűzni.

A két demokrata tábor közös felelőssége, hogy az amerikai politika az elmúlt időszakban arról szólt, hogy

• hogyan befolyásolja az Egyesült Államok közéletét egy, Amerikánál lényegesen szegényebb és gyengébb nagyhatalom;

• mit tett Brett Kavanaugh 1982-ben, 17 éves korában (amit biztosan tudunk, az annyi, hogy szeretett sörözni, ami persze nem egészséges szokás 17 évesen, de semmiképpen nem nevezhető visszataszító bűncselekménynek; minden más, vele szemben megfogalmazott vád rágalomnak tűnik)

• bemehetnek-e önmagukat nőnek nevező férfiak a női mosdókba;

• veszélyben van-e az amerikai nők abortuszhoz fűződő „joga”.

A létező legnagyobb jóindulattal (amelynek gyakorlására semmi okunk, de most azért tegyünk egy próbát) ezek a problémák legfeljebb az amerikai felső középosztály vagy éppen a felső tízezer egy meglehetősen marginális rétegét érintik közvetlenül. Mindeközben a demokratáknak egyelőre nincs válaszuk a posztindusztriális társadalommá váló Amerika problémáira (ezzel kapcsolatban a republikánusok is komoly lemaradással küzdenek, de erről később), például a német és kínai ipari termékek inváziója miatt egzisztenciájukat féltő amerikai munkások és más alkalmazottak szorongására (az egyáltalán nem csak a felső tízezer tagjait érintő, valamennyi társadalomban nagyon is valódi problémát jelentő szexuális bántalmazás áldozataihoz való hozzáállásukat pedig jól mutatja Hillary Clinton férje szexbotrányával kapcsolatban előadott, már említett, velejéig cinikus nyilatkozata).

A demokraták számára a szexuális bántalmazások áldozatai puszta eszközök: sem a Clinton-ügyben, sem a Kavanaugh elleni hazug támadássorozatban nem érdekelték őket a valódi abúzusok valódi áldozatai. A #metoo a baloldal kezében puszta eszköz, amelynek a Kavanaugh elleni felhasználása sajnos a valódi erőszak valódi áldozatainak árt a legtöbbet.

A Kavanaugh-ügy volt a fordulópont?

A Brett Kavanaugh elleni fékevesztett – és ma úgy tűnik, hazugságokon alapuló – hajsza arra mindenesetre jó volt, hogy néhány héttel a félidei választások előtt mozgósítsa és egységbe kovácsolja a republikánus szavazótábort. A konzervatív szavazók számára nyilvánvaló volt: Kavanaugh ellen kizárólag azért indított hadjáratot az amerikai baloldal, azért vádolták meg bizonyítékok nélkül szexuális bántalmazással, mert kinevezése legalább egy időre gátat vethet a demokraták hosszú ideje követett stratégiájának, amely arra irányult, hogy a liberális dominanciájú Legfelsőbb Bíróságot használják a választói akarat meghekkelésére. Nem véletlen, hogy vezető republikánus politikusok – köztük Mitch McConnell, a szenátusi republikánus többség vezetője – a választás másnapján úgy nyilatkoztak, hogy a Kavanaugh-ügy a lehető legjobbkor jött segítség volt a konzervatívoknak a kampányban. Egyikük egyenesen a konzervatív választóknak adott adrenalin-fröccsnek nevezte az ügyet, amely homogenizálta és mobilizálta mind a republikánus politikusokat (Trump mögé állítva többek között a vele szemben oroszügyben végig kritikus Lindsey Grahamet), mind a választókat. Ha valami, akkor a Kavanaugh elleni boszorkányüldözés fényesen igazolja David Axelrod fent idézett megállapításait arról, hogy a demokratákat komoly bajba sodorhatja a gyűlöletpolitizálás.

Nem lefutott 2020

Ezzel együtt a képviselőház elvesztése komoly figyelmeztetés a Trump-adminisztrációnak és a republikánus elitnek is. Kiderült, hogy a demokraták Kavanaugh-ügyi öngyilkos agresszivitása mellett az elnök elképesztően intenzív kampányolása a republikánusok másik „csodafegyvere” – így a következő időszakban nincs helye a konzervatívok körében a Trump-ellenes mozgolódásnak.

Komoly fegyvertény, hogy alig 30 ezer szavazattal, de a republikánusok nyertek Floridában a szenátor- és valamivel nagyobb arányban a kormányzóválasztáson is. Ám a kanadai határ és a nagy tavak által határolt ipari övezetben, ahol két éve Donald Trump meglepetésre győzni tudott, most ismét a demokratáké volt a győzelem. Nem tűnik merész megállapításnak, hogy Donald Trump 2020-as győzelme részben azon múlik, hogy azok a 2016-ban őt támogató szavazók, akik annak ellenére voltak elégedetlenek helyzetükkel az Obama-korszak végén, hogy az amerikai gazdaság (főleg az európaival összehasonlítva) viszonylag gyorsan túljutott a 2008-as válságon, 2020-ra a bőrükön és pénztárcájukon érzik-e a stabil gazdasági növekedés jótékony hatását. Enélkül a nagyvárosok elégedetlen választói éppúgy elfordulhatnak Trumptól, ahogy korábban faképnél hagyták a demokratákat is.

Ébredés vagy szekularizáció?

A két párt most is csúcsra járatta kampánygépezetét. Míg a 2014-es félidei választáson 83 millió amerikai szavazott, most 114 millióan (két évvel ezelőtt 136 millióan). Az eredményekből kitűnik, hogy a republikánusok nem engedhetik meg maguknak, hogy komplett társadalmi csoportok érezzék becsapottnak magukat a Trump-kormányzás első négy éve után. Szintén nem mindegy a republikánusok számára, hogy a kereszténység gyengülése vagy erősödése következik-e be az amerikai társadalomban a következő években. A Pew Research szerint a mai demokrata szavazótábor 33 százaléka vallástalan (ez közvetlenül Bill Clinton újraválasztása után, 1997-ben még csupán 9 százalék volt), és  két évvel ezelőtt a vallástalan amerikaiak 68 százaléka Hillary Clintont támogatta Donald Trumppal szemben, míg az újjászületett keresztények 81 százaléka Trumpra voksolt.

Olvasson tovább: