Kereső toggle

A szabad szó halála

Veszélyben a szólásszabadság a 21. században?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Hetekben is olvashattuk néhány héttel ezelőtt (Behódolás a bíróságon; 2018. október 29.), hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) szerint sértő Mohamedet pedofilként jellemezni. A 21. századra elérkeztünk a cenzúra korába?

 

A strasbourgi bíróság szerint nem sérült annak az osztrák nőnek a szólásszabadsághoz való joga, akit hazájában elítéltek azért, mert Mohamedet pedofilnak nevezte. Az iratokban E.S.-ként szereplő hölgy az akkor még ellenzéki Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) szervezésében szemináriumsorozatot tartott Alapinformációk az iszlámról címmel, itt hangzott el a sérelmesnek tartott állítás.  

A strasbourgi bíróság úgy döntött, hogy az osztrák bíróságok „körültekintően vetették össze a nő véleménynyilvánításhoz való jogát másoknak azzal a jogával, hogy megvédjék a vallási érzéseiket”. A bíróság érvelése szerint a vitatott ügyben a szólás- és vallásszabadság feszül egymásnak, és mivel egyik sem élvez abszolút védelmet, a tagállamnak szélesebb mérlegelési jogköre van abban, melyiknek enged.

Előzmények

A strasbourgi székhelyű bíróság vallás- és szólásszabadság ütközése esetében hozott döntéseinek ismeretében nem meglepő az osztrák bíróság döntését helyben hagyó ítélet. Ennek megértéséhez fontos figyelembe venni az EJEB önmeghatározását, ami nem egy nemzetek feletti alkotmánybíróságot, hanem egy kiegészítő védelmet jelent az államok alapjogvédelmi rendszerében. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) számos kritika éri a nemzetközi bíróságot mind hatáskör-túlterjeszkedés, mind feladathárítás körében. A konzervatív narratíva szerint az EJEB egyfajta államok feletti törvényhozóként akar beleszólni a nemzetállamok jogalkotásába pilot határozataival (mindenkire kötelező erejű döntések, például börtöntúlzsúfoltságos ítéletek Magyarországon), amire nincs semmilyen felhatalmazása.

Ezzel szemben a bíróság aktivista oldalról érkező kritikája pont azt mondja, hogy az EJEB túl nagy teret hagy a tagállamoknak. Ezért bizonyos, az egyezmény (Emberi Jogok Európai Egyezménye – a szerk.) által lefedett területekről kivonult, ezzel pedig tagadja az emberi jogok univerzalitását, hiszen azt erősíti, hogy ahány állam, annyi értelmezés van.

Az EJEB korábbi döntései alapján világosan látszik állásfoglalása: a különösen érzékeny, még Európában is nehezen harmonizálható területeket szinte teljesen tagállami kompetenciaként kezeli. Ezért a bíróság eddig valamennyi olyan esetben a bepanaszolt államnak adott igazat, amelyben a vita a vallási érzület, érzések megsértéséről szólt. Blaszfémia eseteiben különösen tágan értelmezi az állami mérlegelés elvét, és óvakodik bármilyen egységes, általános európai mérce felállításától. Ezzel pedig saját, alapvető céljával megy szembe több esetben.

Esetek

Az EJEB gyakorlatából szemlézve egyértelműen látható a fent említett elv. Az egyik legismertebb ügy színhelye szintén Ausztria (itt még mindig törvényi szinten büntetendő a blaszfémia). A jogvita középpontjában egy filmszatíra állt, amit a panaszos fél, az Otto Preminger Institut für audiovisuelle Mediengestaltung (OPI) szeretett volna bemutatni az általa üzemeltetett innsbrucki művész moziban. A film tartalma alapján a keresztény vallásúak érzékenységét sértette. A katolikus egyház kérelmére az illetékes ügyészség büntetőeljárást indított az OPI vezetője ellen. Ennek hatására a vetítések elmaradtak, sőt, a film másolatait is elkobozták, majd megsemmisítették.

Az OPI úgy gondolta, hogy a döntés sérti a véleménynyilvánításhoz és a művészet szabadságához való jogát, ezért az EJEB-hez fordult. A bíróság ebben a döntésében szögezte le először, hogy a vallá́sszabadság megvalósulá́sa a demokratikus társadalmi működés alapfeltétele, a hívők számára pedig a hitbéli meggyőződés a személyiségük és az élet értelméről alkotott képük alapköve. Az adott vallás követői nem várhatják el, hogy semmilyen kritika ne érje őket, viszont ez nem lehet olyan mértékű, hogy ellehetetlenítse őket a vallásszabadság békés gyakorlásában. Ezért a lelkiismereti meggyőződést kritizáló megnyilvánulások módja a vallási érzület nyugalma érdekében szükségessé teheti az állami beavatkozást. Ami a szólásszabadságot illeti, a testület szerint a véleményszabadság gyakorlása felelősséggel jár, amely magában foglalja a súlyosan sértő megnyilvánulások használatának mellőzését. Végül a bíróság úgy határozott, hogy az osztrák szervek által alkalmazott beavatkozás szükséges volt, és nem sértő a szólásszabadságra nézve.

A következő vallásszabadság kontra szólásszabadság ügy az Egyesült Királyságban zajlott, ahol egy ismert művészfilm kapcsán kellett döntést hoznia az EJEB-nek. Ezúttal a Visions of Ecstasy című rövidfilm keltett felháborodást az anglikán egyházban és angol hatóságokban, így annak terjesztéséhez az illetékes szervek nem járultak hozzá. A testület érvelésében visszautalt az OPI esetében kifejtett érveire, valamint hangsúlyozta, hogy a blaszfémiával összefüggő esetekben a nemzetállamok európai konszenzus híján nagyobb mérlegelési szabadságot élveznek.

A következő, nagyobb port kavaró hasonló jogvita I. A. panaszos Törökország elleni ügye, melynek középpontjában egy könyvkiadó felelősségre vonása állt. A probléma abból adódott, hogy a kiadó vezetőjének hozzájárulásával 2000 példányban megjelentettek egy olyan kötetet, amely az iszlám alaptételeit tagadta. Az Isztambulban lezajlott b́üntetőeljárás eredményeként a panaszosnak szimbolikus összegű pénzbüntetést kellett fizetnie. A török döntést szólásszabadságra nézve sérelmesnek tartó panaszos Strasbourghoz fordult. A testület azt állapította meg, hogy a vitatott kötetben megjelent vélemények az iszlám próféta elleni erőteljes támadást valósítanak meg, ezért alkalmasak a vallási béke megzavarására. Ennek megfelelően helyben hagyta a török állam ítéletét, és nem állapította meg a szólásszabadság sérelmét.

Kritika

Ilyen előzmények tükrében felmerül, hogy lehet-e egyáltalán kritizálni az EJEB döntését Mohamed pedofilsága kérdésében? A válasz röviden az, hogy nemcsak lehet, hanem kell is. De nem pusztán ezt a határozatot, hanem a strasbourgi bíróságnak azon gyakorlatát, amivel a szólásszabadság kiüresítését végzi a vallási érzület védelme érdekében. Az EJEB blaszfémia kérdésében – legyen szó bármilyen vallásról – azt erősíti, hogy az adott vallást kritizáló vagy akár gyalázó vélemények sértik a hívők lelkiismereti szabadságát. De valóban fennáll a jogsérelem? 

Jeroen Temperman, a rotterdami egyetem vallásszabadsággal foglalkozó professzora szerint nem, és a strasbourgi bíróságnak ezen érvelésre alapozott gyakorlata helytelen: „A vallással szembeni kritika vagy gúny nem érinti automatikusan az egyénnek a vallás vagy meggyőződés szabadságához fűződő jogát. Az, hogy valakit érzéseiben megsért vagy megbánt egy bíráló hangvételű kiadvány vagy becsmérlő jellegű cselekmény, nem jelenti az illető vallás- vagy meggyőződésbeli szabadságához fűződő alapvető jogának megtagadását.”

A blaszfémia a vallásszabadsághoz való jog egyetlen elemét (a meggyőződés szabad megválasztása, megváltoztatása, vallási szertartás szabad gyakorlása, vallási alapú vélemények szabad kifejtése) sem érinti közvetlenül.

A vallásgyalázó vélemények sokkal inkább az egyénnek okoznak sérelmet, mint a lelkiismereti szabadságot korlátozzák. Tehát egy Mohamedet pedofilnak nevező kijelentés nem vonja kétségbe a muszlimok azon jogát, hogy vallásukat szabadon gyakorolhassák. De egy katolikus egyházat kritizáló művészfilm sem a keresztényekét. (Lapunk alapító-főszerkesztője, Németh Sándor a Charlie Hebdo elleni terrortámadást követően a Hetek hasábjain adott hangot annak a véleményének, hogy elfogadhatatlan a terrortámadás nyomán jogszabályokkal kikényszeríteni a vallások iránti tiszteletet – lásd: Szükség van-e tisztelet törvényre? Hetek, 2015. január 23.)

Mi is a szabadság?

Egy ilyen döntés után felmerül, hogy mi is az a szabadság? Mi az, amit joggal követelünk, és aminek a megsértése esetén igazságszolgáltatásért kiáltunk?

A jogállam természetes állapota a szabadság. A szabadság viszont nem azonos a korlátlansággal. Könnyedén belátható, ha mindenki azt csinálna, amit akar, akkor a legjobban szervezett társadalmak is hamar anarchiába süllyednének. Ha pedig csak egy ember vagy egy szűk réteg csinálhatja azt, amit akar, akkor diktatúrába. Éppen ezért a jogállamiság egyik alapelve, hogy az ember személyes szabadsága addig tart, amíg azzal másokét nem korlátozza.

Nincs ez másképp a szólásszabadság esetén sem, ennek is vannak határai (ilyen a becsületsértés, gyűlöletre uszítás vagy akár a holokauszt-tagadás törvényi tilalma). Viszont a példák is alátámasztják, hogy valami objektív mércéről van szó, nem pedig egyéni érzésekről. Ha szubjektívek lennének a korlátok, akkor az élet minden területén durva öncenzúrát kellene alkalmazni. Ezzel teljesen lehetetlenné válna az „ami a szívemen az a számon” típusú véleménynyilvánítás.

A szólásszabadság kiemelt védelmére és biztosítására napjainkban sokkal nagyobb szükség van, mint gondoljuk. Világszerte egyre több törvény születik antidiszkrimáció és gyűlölet-bűncselekmények megfékezése címen (például Kanadában törvényt hoztak a gendersemleges névmások kötelező használatára), melynek eredménye a szólásszabadság korlátozása, sőt, végső soron a gondolkozás befolyásolása. Nem lehet ideológiákról, eszmékről, vallásokról vagy akár az ember biológiai adottságairól szóló vitákat lefolytatni, mert az sérti mások érzéseit.

A politikai korrektség könnyedén öncenzúrába csaphat át – itt már félelemből nem meri az ember azt mondani, amit gondol. Egy demokrácia viszont nem tud működni anélkül, hogy különböző véleményeket ne ütköztetne egymással. Ahogyan a szólásszabadság klasszikusa, John Stuart Mill írja: a „saját véleményünkbe vetett jogos bizalom egyedüli alapja csak az lehet, ha hozzászoktunk, hogy véleményünket mindig a másokéval való egybevetés útján helyesbítsük, és így szilárdítsuk meg annyira, hogy ne habozzunk a gyakorlatban alkalmazni.”

 

Olvasson tovább: