Kereső toggle

Muszlim zarándokhely a Rózsadombon

Török álom: a budai nagymecset

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hiába telt el fél évezred, a török kormány a mai napig nem tett le arról, hogy iszlám központot építsen Gül baba csontjai fölött. Öngyilkos zarándokok, parlamenti iszlámbarát felszólalások és a palesztin Hitler sem hozta el azt az áttörést, aminek talán éppen most leszünk tanúi Budán.

 

Mintegy 470 éve fekszik a Gül Baba néven ismertté vált muszlim dervis (szerzetes) holtteste a Rózsadombon fekvő türbében, s körülbelül ugyanennyi ideje vált az épület népszerű zarándokhellyé az iszlám hívei körében. Nem sokkal Buda csellel történő elfoglalása után, Jahjapasazáde Mehmed budai beglerbég adott utasítást arra, hogy építsenek türbét Gül Baba számára, ami igen nagy tisztességnek számított az oszmán világban, hiszen a szultánok mellett csak a legnagyobb rangú katonai és spirituális vezetők számára épülhetett ilyen sírhely. A türbe mellé épült egy derviskolostor is, amelyben a bektasi rend közel hatvan dervise lakott.

A nagy becsben tartott komplexum már a török uralom alatt is nagy zarándokhely lett; a birodalom legtávolabbi zugából is útra kelő vándorokat Budán nemcsak a szentnek tartott Gül Baba koporsója, hanem a kolostorban ingyen koszt is várta. A 16. századi török világutazó, Evlia Cselebi arról számolt be, hogy a türbén belül egy zöld posztóval letakart koporsó nyugodott, amelynek lábrésze Mekka felé nézett, a fejénél pedig egy dervissüveg volt látható. A bektasi dervisek a korabeli összeírások szerint számtalan ingatlant és földterületet birtokoltak a környéken.

Spirituális központ a Rózsadombon

A sírhely kultuszának Buda 1686-ban történő visszafoglalása vetett véget, amikor a Rózsadomb telkeinek egy része a jezsuiták kezelésébe került, köztük Gül Baba türbéje is, amit egy Szent Józsefnek szentelt, zsindelytetős kápolnává alakítottak át. Maga az épület túlélte tehát az ostromot, szemben a mellé épített derviskolostorral, amelyet földig romboltak a felszabadító seregek. 1773-ban aztán a rend feloszlatásakor a jezsuita fennhatóságnak is vége szakadt, aminek a hírére ismét iszlámhívők indultak útnak a világ minden tájáról.

Az 1800-as évek vándorai a budai magisztrátustól rendszerint kaptak kulcsot a türbéhez, hogy tiszteletüket tegyék Gül Baba sírjánál. 1842-ben J. G. Kohl német földrajztudós számolt be részletesen arról, hogy miként zajlott az élet a budai domboldalon abban az időben. A helybéliek azt mesélték, hogy eleinte csak 3-4 zarándok érkezett évente Budára, ám a számuk egyre emelkedett az idő múlásával. A türbe körül gondnoki szolgálatot ellátó szomszédság leírása szerint a vándorok egy teljesen pontos szertartás szerint jártak el az épületnél. Levették a cipőjüket, gondosan kimérték, hogy hol fekszik az azóta föld alá került dervis, és ott leborulva imádkozásba kezdtek. „Itt aztán leborulnak, homlokukkal verik a földet és imádkoznak. Némelyikük olyan buzgó, és az ájtatosságtól, meg a feje földhöz verésétől úgy őrjöng, hogy már nem egyet vittünk ki innen holt gyanánt. Amelyiknek kísérője van, kenőcsökkel kenegetik, úgy keltik életre” – mesélte a földrajztudósnak a türbe egyik kezelője a leiratok szerint.

A zarándokok többnyire a szegény emberek közül kerültek ki, akik képesek voltak esetenként egészen Perzsiából felgyalogolni Budáig, hogy ellátogassanak az iszlám világ legészakabbra fekvő szent helyére. Időnként ez komoly terhet rótt a budai magisztrátusra is, akik sokszor saját pénzükből kellett visszajuttatniuk Törökországba a nincstelenné vált világjárókat. Útra keltek az azóta is fennálló bektasi dervisrend tagjai is; egyikükről fennmaradt egy olyan beszámoló, mely szerint különböző, földet simogató kézmozdulatokkal meggyógyította egy budai lakos fejfájását. Megint mások pedig a sír környékén található homokból vittek haza maguknak egy marékkal, mert a hiedelem szerint jó volt az minden gyomorbajra.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: