Kereső toggle

Muszlim zarándokhely a Rózsadombon

Török álom: a budai nagymecset

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hiába telt el fél évezred, a török kormány a mai napig nem tett le arról, hogy iszlám központot építsen Gül baba csontjai fölött. Öngyilkos zarándokok, parlamenti iszlámbarát felszólalások és a palesztin Hitler sem hozta el azt az áttörést, aminek talán éppen most leszünk tanúi Budán.

 

Mintegy 470 éve fekszik a Gül Baba néven ismertté vált muszlim dervis (szerzetes) holtteste a Rózsadombon fekvő türbében, s körülbelül ugyanennyi ideje vált az épület népszerű zarándokhellyé az iszlám hívei körében. Nem sokkal Buda csellel történő elfoglalása után, Jahjapasazáde Mehmed budai beglerbég adott utasítást arra, hogy építsenek türbét Gül Baba számára, ami igen nagy tisztességnek számított az oszmán világban, hiszen a szultánok mellett csak a legnagyobb rangú katonai és spirituális vezetők számára épülhetett ilyen sírhely. A türbe mellé épült egy derviskolostor is, amelyben a bektasi rend közel hatvan dervise lakott.

A nagy becsben tartott komplexum már a török uralom alatt is nagy zarándokhely lett; a birodalom legtávolabbi zugából is útra kelő vándorokat Budán nemcsak a szentnek tartott Gül Baba koporsója, hanem a kolostorban ingyen koszt is várta. A 16. századi török világutazó, Evlia Cselebi arról számolt be, hogy a türbén belül egy zöld posztóval letakart koporsó nyugodott, amelynek lábrésze Mekka felé nézett, a fejénél pedig egy dervissüveg volt látható. A bektasi dervisek a korabeli összeírások szerint számtalan ingatlant és földterületet birtokoltak a környéken.

Spirituális központ a Rózsadombon

A sírhely kultuszának Buda 1686-ban történő visszafoglalása vetett véget, amikor a Rózsadomb telkeinek egy része a jezsuiták kezelésébe került, köztük Gül Baba türbéje is, amit egy Szent Józsefnek szentelt, zsindelytetős kápolnává alakítottak át. Maga az épület túlélte tehát az ostromot, szemben a mellé épített derviskolostorral, amelyet földig romboltak a felszabadító seregek. 1773-ban aztán a rend feloszlatásakor a jezsuita fennhatóságnak is vége szakadt, aminek a hírére ismét iszlámhívők indultak útnak a világ minden tájáról.

Az 1800-as évek vándorai a budai magisztrátustól rendszerint kaptak kulcsot a türbéhez, hogy tiszteletüket tegyék Gül Baba sírjánál. 1842-ben J. G. Kohl német földrajztudós számolt be részletesen arról, hogy miként zajlott az élet a budai domboldalon abban az időben. A helybéliek azt mesélték, hogy eleinte csak 3-4 zarándok érkezett évente Budára, ám a számuk egyre emelkedett az idő múlásával. A türbe körül gondnoki szolgálatot ellátó szomszédság leírása szerint a vándorok egy teljesen pontos szertartás szerint jártak el az épületnél. Levették a cipőjüket, gondosan kimérték, hogy hol fekszik az azóta föld alá került dervis, és ott leborulva imádkozásba kezdtek. „Itt aztán leborulnak, homlokukkal verik a földet és imádkoznak. Némelyikük olyan buzgó, és az ájtatosságtól, meg a feje földhöz verésétől úgy őrjöng, hogy már nem egyet vittünk ki innen holt gyanánt. Amelyiknek kísérője van, kenőcsökkel kenegetik, úgy keltik életre” – mesélte a földrajztudósnak a türbe egyik kezelője a leiratok szerint.

A zarándokok többnyire a szegény emberek közül kerültek ki, akik képesek voltak esetenként egészen Perzsiából felgyalogolni Budáig, hogy ellátogassanak az iszlám világ legészakabbra fekvő szent helyére. Időnként ez komoly terhet rótt a budai magisztrátusra is, akik sokszor saját pénzükből kellett visszajuttatniuk Törökországba a nincstelenné vált világjárókat. Útra keltek az azóta is fennálló bektasi dervisrend tagjai is; egyikükről fennmaradt egy olyan beszámoló, mely szerint különböző, földet simogató kézmozdulatokkal meggyógyította egy budai lakos fejfájását. Megint mások pedig a sír környékén található homokból vittek haza maguknak egy marékkal, mert a hiedelem szerint jó volt az minden gyomorbajra.

Ellenálló Wagner család

A türbe körüli helyreállítási és rekonstruálási viták körülbelül 150 évvel ezelőttre nyúlnak vissza, amikor a város engedélyt adott a szomszédos telket birtokló Wagner családnak, hogy megvásárolja a Gül Baba sírhelyét is bíró földterületet. Egyetlen kikötést határoztak meg, hogy a tulajdonosnak biztosítania kell a zarándokok számára a szent helyhez való hozzáférést. A türbe mint épület pedig a török állam tulajdonába került. Az Oszmán Birodalom nem is tétlenkedett, 1872-ben már Budára küldtek egy magas rangú török dervist, hogy járjon el az ügyben. Erről a Vasárnapi Újság korabeli száma is megemlékezett, az írásban a „rózsahegyen fekvő mecset kijavítása és csinosítása” szerepel, valamint az, hogy az épület kupoláját és az esetleges minareteket arannyal borítanák be.

Bár utólag sokan tévedésnek ítélik a mecset elnevezést, érdekes módon a budai tanács korabeli beszámolója és A Pallas Nagy Lexikon ezen részét jegyző Kúnos Ignác is mecsetként emlékezik meg az épületről. Vélhetően annak szakrális jellege, és az ott elmondott rendszeres imák miatt. A fejlesztési munkálatok miatt a Wagner család rendszeresen tiltakozott, szerintük magánlaksértésnek minősülnek a munkálatok, ahogyan ellenérzésüket fejezték ki amiatt is, hogy 1914-ben a Török Vallásügyi és Kulturális Minisztérium „fenntartandó műemléknek” nyilvánította Gül Baba sírját annak „történelmi jelentősége” miatt. Wagnerék válasza szerint „alaptalan mendemondákon kívül nincsen semmiféle bizonyíték” erre. A család mindenesetre gondoskodott arról, hogy a türbe eltűnjön a budai panorámáról azzal, hogy a kastélyuk bővítésével teljesen körbeépítették a török műemléket.

Meghajlás a török félhold előtt

A századeleji felfokozott világháborús készülődés szemmel láthatóan közelebb hozta egymáshoz a török és magyar kormányt. Miután a 19. század végén néhány, Hunyadi Mátyás budai könyvtárából megszerzett corvinát visszaajándékoztak Magyarországnak, Isztambul hazaszállította Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona és Thököly Imre hamvait. A magyar kormány cserébe igyekezett gesztusokat tenni, többek között átnevezték a Múzeum körutat Mehmed körúttá (az Oszmán Birodalmat 1909 és 1918 között irányító V. Mehmed szultán után), valamint segédkeztek Gül Baba maradványainak újratemetésében is.

A háború kitörése még szorosabbra fűzte a két fél közötti viszonyt, a török egységek a romániai fronton együtt harcoltak a magyar katonákkal. Közben odahaza aktív politikai kampány kezdődött annak érdekében, hogy megépüljön az első mecset a fővárosban. A Fővárosi Tanácsban Havass Rezső lobbizott aktívan annak érdekében, hogy „emeljünk muzulmán imaházat Budapesten”. A budapesti döntéshozó testület ezt elfogadta, és felállította az úgynevezett „Mecsetépítő Bizottságot”. A parlamentben ezzel egy időben elismerték az iszlám vallást, valamint újfent felmerült a budai mecset terve.

A Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt egyik vezető képviselője, Barabás Béla állt az ügy élére. A kultuszminiszterhez intézett felszólításában arról beszélt, hogy helyre kell állítani Gül Baba türbéjét, segíteni kell a zarándoklatokat, és mecsetet kell építeni a fegyverbarátságra való tekintettel. A Szulejmánra, turáni testvériségre, Bem apóra és az 1848-as emigránsokra kitérő pátoszos felszólalása a következőkkel ért véget: „Az én részemről nincs más hátra, mint a hármas színt: a pirosat, a fehéret, a zöldet meghajtom a török félhold előtt.” Beszédét nagy taps fogadta a baloldalról, a javaslatot egy képviselő kivételével elfogadta az Országgyűlés. A háborús állapotok azonban keresztbe tettek a törekvéseknek.

Mecsetet Budára!

A világháborús kudarc jelei Gül Baba türbéjén és az azt körülölelő Wagner-villán is megmutatkoztak. Az 1930-as évek azonban ismét felélesztették a muzulmán törekvéseket, megalakult a Gül Baba Iszlám Hitközség és az azt elősegítő, részben keresztényekből álló Gül Baba Kulturkomité. A magyarországi iszlám „ébredés” egyik központi alakja Durics Hüszein Hilmi bosnyák származású tábori lelkész lett, aki azt követően nyerte el a magyar állampolgárságot, hogy részt vett a nyugat-magyarországi, végül Sopron visszacsatolásához vezető felkelésben, és bosnyák–albán muszlim „kommandójával” csatlakozott a Prónay-féle Rongyos Gárdához.

A katonai szolgálatot követően immáron budapesti főmuftiként mozgalmat indított azért, hogy Gül Baba sírjánál megépüljön a muszlim világ támogatásával egy közép-európai iszlám központ. A tervek nem álltak meg a sírhely restaurálásánál. Létre akartak hozni egy 700 fős muszlim egyetemi internátust és iskolát, lefordították volna a Koránt magyarra, valamint létesítettek volna egy „Budapest fenséges panorámájához méltó mecsetet” négy minarettel. A nagy beruházások finanszírozása céljából Durics egy propaganda- és pénzgyűjtő körutat szervezett, melynek keretében azt szerette volna elérni, hogy a több százmilliós mohamedán világból muszlim zarándokok sokasága érkezzen Budapestre. Az Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát, Irakot és Indiát érintő út csak látszólag volt sikeres, hazatérve mindössze 3 millió pengőt tudtak felmutatni.

Szóbeli támogatásból viszont nem volt hiány. Az ügy mellé állt például a Népszövetségben a muszlimokat képviselő Shakib Arslan emír, aki a budai mecset tervét egészen a jeruzsálemi muszlim vezetők testületéig vitte, ahol azt elfogadták. Ha már Jeruzsálem, érdemes megemlíteni Hadzs Amin al-Husszeinit is, aki az Iszlám Világkongresszus végrehajtó bizottságának az elnökeként jelezte támogatását a bizottságnak, aminek hatalmas visszhangja lett. A jeruzsálemi főmuftiról érdemes tudni, hogy a második világháború előtt és alatt aktívan lobbizott azért, hogy egyetlen európai országból se engedjék ki a növekvő antiszemitizmus és pogromok elől menekülő zsidókat, mert attól tartott, hogy azok Palesztina felé veszik majd az irányt. A palesztin Hitler néven is emlegetett muszlim vezető állandó kapcsolatban állt a magyar miniszterekkel is, akiknél minden esetben tiltakozott, amikor például zsidó gyermekeknek adtak volna kiutazási engedélyt; egy levelében például azt tanácsolta, hogy azokat inkább küldjék egy lengyel koncentrációs táborba. Husszeini mellett I. Zogu albán király is szorgalmazta a budai mecsetépítést, az Albániában székelő bektasi dervis rend vezetői pedig kitüntetésekkel és ígéretekkel is elhalmozták Duricsékat. A sors fintora, hogy a budapesti mufti által a magyarországi iszlám védnökének is kikiáltott Benito Mussolini volt az, aki végül elmozdította trónjáról az albán királyt, akinek magyar származású feleségével együtt menekülnie kellett, a mecsetépítés pedig a világégés miatt teljesen lekerült a napirendről.

Nem adják fel

A sorozatos kudarcok ellenére a török vezetés nem tett le Gül Baba türbéjének helyreállításáról. Az ’50-es években megkezdődő rekonstrukciós munkálatok során a romokban álló Wagner-villát szép lassan elbontották. 1983-ban ismét előkerült egy esetleges Iszlám Központ építési terve, miután egy nyári nemzetközi építész alkotótáborban több terv is készült a vallási kulturális centrumra. A rendszerváltás után a javuló kétoldalú kapcsolatok eredményeképpen dr. Basil Al-Bayati brit iráni építész is előállt néhány mecsettervvel, végül azonban a Török Kulturális Minisztérium kezdeményezésére csak a türbét és környékét sikerült helyreállítani, amit október elején a török államfő ad át ünnepélyes keretek között.

Jól látható az elmúlt közel fél évezred távlatából, hogy a Rózsadombon fekvő sírhely nem csupán egy katonai emlékmű a törökök és az iszlám számára. Hanem egy olyan spirituális és történelmi jelentőségű pont, ahol egyszerre cél a török megszállás egyik szellemi tekintélyének tiszteletével a máig Buda felett lebegő hatalmi igények jelzése, valamint az, hogy az iszlám legészakibb zarándokhelyénél, Gül Baba sírjánál elmondott imákkal előmozdítsák a vallás terjedését az egész kontinensen.

Olvasson tovább: