Kereső toggle

Megroppant bizalom

Merkel távozik a CDU éléről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tizennyolc év után távozik a CDU éléről Angela Merkel, aki azt is bejelentette: 2021-ben már nem szeretne pártja kancellárjelöltje lenni. Mi a Merkel-korszak mérlege – már ha megvonható egyáltalán? És mit jelent a kancellár távozása Németország és Európa számára?

A denauer, Kohl, Merkel – korszakalkotó politikai szereplők a második világháború utáni Németországból. Közös bennük, hogy az Adenauer alapította kereszténydemokráciából jöttek, hogy több mint egy évtizeden át álltak a (nyugat-)német kormány élén (Adenauer 14, Kohl 16, Merkel – 2005-ös hatalomra kerülése óta – eddig 13 évig), ám hogy a történelmi emlékezet hogyan őrzi meg a nevüket, az ennél jóval bonyolultabb kérdés.

A weimari Németországban a porosz tartományt irányító, és a nácizmus alatt 11(!) éven át (praktikusan a hitleri időszak egészében) őrizetben tartott Konrad Adenauer történelmi érdeme nem pusztán a szabad világ iránti elkötelezettséggel kialakított szövetségi politikája, a harmincéves háború lezárása, vagyis 1648 óta mérgesedő, tragédiák sorozatát okozó német–francia ellenségeskedés De Gaulle tábornokkal együtt történt felszámolása volt – az idős kereszténydemokrata kancellár történelmi tettei között kitörölhetetlenül ott van a nyugatnémet–izraeli megbékélés érdekében tett erőfeszítése, a David Ben Gurionnal kialakított kiváló kapcsolata is, ami a náci Németország jóvátehetetlen gaztettei után nyitott új korszakot a németek és zsidók kapcsolatában.

 Kohl kancellár életének utolsó évtizedeit beárnyékolta családtagjaival folytatott hidegháborúja – ez azonban mit sem változtat azon, hogy a nyolc évig Nyugat-Németország, majd újabb nyolcig az egyesült Németország kancellári tisztségét betöltő államférfi a szovjet blokk leomlásában rejlő történelmi esélyt olyan eréllyel ragadta meg, és vitte véghez hazája egyesítését, amire a német történelemben csak a száz évvel korábbi, Bismarck-féle egyesítés időszakában láttunk példát. Adenauer kötelezte el Németország nyugati felét a szabad világ, a NATO és az atlanti kapcsolat mellett, és Kohl volt az, aki ebbe a szövetségi rendszerbe a keleti tartományokat is bevonta.

A sikerek ára

Angela Merkel politikáját rengeteget kritizáltuk az elmúlt években itt a Hetek hasábjain, és ez most sem lesz másként. Ám az elmúlt 13 év mérlegének megvonásakor nem lehet elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy Merkel időszakában sikerült a negyven év megosztottság után az újraegyesült Németországnak túljutnia a keleti tartományok integrálása okozta gazdasági sokkon. A siker titka részben a Merkel előtti időszakban keresendő, hiszen a Helmut Kohl bukását követő hat évben Németország élén álló szociáldemokrata Gerhard Schröder 2003-ban olyan gazdasági reformprogramot indított útjára, amely Németországot alkalmassá tette arra, hogy Európa vezető gazdasági hatalmává váljon. Német szempontból Merkel történelmi érdeme, hogy egy percig sem engedett a Schröder által elindított változásokból, amelyek során az ötvenes-hatvanas években kialakult rajnai modellnek köszönhetően felhizlalt nyugatnémet jóléti állam 21. századi kapitalista társadalommá alakult. Ám a sikerért mind a szociáldemokraták, mind a kereszténydemokraták súlyos árat fizettek: konkrétan az identitásukat áldozták fel a gazdasági fellendülés oltárán.

Az Egyesült Államokban Bill Clinton, Nagy-Britanniában Tony Blair, Németországban az említett Gerhard Schröder nevével fémjelzett harmadik út a klasszikus baloldal kivégzését jelentette, míg a Merkel, Cameron, továbbá a skandináv és Benelux-államokbeli jobbközép pártok által meghatározott centrumpolitika pedig az európai kereszténydemokráciát küldte süllyesztőbe. A nyugati világra ráköszöntött a tulajdonságok nélküli műanyag-politikusok kora. Nem véletlen, hogy ebből az amerikai jobboldal Donald Trump harciasságában, az amerikai baloldal Bernie Sanders vérbő populizmusában, a brit baloldal pedig Jeremy Corbyn doktrinerségében talált kiutat a műanyag-politikusok tobzódásából.

A gyarmatosított Dél-Európa

A német gazdasági sikerekben azonban nem csupán a schröderi–merkeli reformok (és az SPD, illetve a CDU identitásának ezzel párhuzamos megszűnése) játszottak komoly szerepet, hanem az euróövezet szerkezeti problémái is. A német márkánál gyengébb, de az egykori dél-európai valutáknál erősebb eurónak köszönhetően az ezredforduló után német exportcikkek árasztották el Dél-Európát, amelynek gazdasága képtelen volt lépést tartani a lehengerlő északi konkurenciával. Az eredmény ismert: a részben az euró meggondolatlan (de a német érdekeket nagyon is jól szolgáló) bevezetése miatt gyengélkedő dél-európai gazdaságokat telibe kapta a 2008-as válság. Kis túlzással: Németország azon az áron lett sikeres, hogy közben a kontinens déli országai tönkrementek. Ez persze semennyire nem menti a 2015 előtt egymást váltó görög kormányokat, amelyek évtizedeken át szolgáltattak hamis adatokat a görög gazdaság állapotáról az Európai Uniónak – ám tény, hogy a görög euró bevezetésekor a hellén államháztartás adatait meghamisító kormányok simlijeinek takargatásában éveken át Brüsszel és Berlin is részes volt. Görögország bedőlése feketén-fehéren megmutatta volna az eurózóna valódi természetét, így aztán elkezdődött az újabb és újabb hitelcsomagok és újabb és újabb megszorítások 2010-től máig tartó Görögországra kényszerítése – ami valójában természetesen Görögország hitelezőinek, elsősorban a Deutsche Banknak a megsegítését jelentette.

A fentiekből következik a Merkel-korszak legnagyobb ellentmondása: a kancellár a német gazdasági és politikai érdekek könyörtelen érdekérvényesítője, bizonyos értelemben ízig-vérig gazdasági nacionalista politikus, ám ezt a könyörtelen nemzeti érdekérvényesítést mindvégig igyekezett a „közös európai értékek” álcája mögé rejteni. A német dominanciájú Európai Unióban a „közös európai érték” ma a pőre német gazdasági érdek fedőneve.

Merkel és Orbán

Éppen ezért nevetséges Orbán Viktor hazai ellenfeleinek minden, Merkelhez és az ő vélt demokratikus elkötelezettségéhez fűződő reménysége. A kancellár mint a német pénzügyi és ipari tőke érdekeinek képviselője természetesen nem konfrontálódik bármiféle vélt vagy valós „demokrácia-deficit” miatt egy olyan állam kormányával, amelynek miniszterelnöke saját hazáját több mint fél évtizede „a délnémet ipari zóna részeként” definiálta (amint arról annak idején a Heti Válasz tájékoztatta a magyar olvasókat), és ahol az adóhatóság és a munkaügyi ellenőrzés teljes kiiktatásával működhetnek a német autóipar nagyvállalatainak gyárai. Ha mégis megteszi, biztosak lehetünk benne, hogy Merkelnek nem Orbán Viktor demokráciafelfogásával, vagy éppen a német politikai rendszerre meglepően hasonlító „centrális erőtérrel” lesz problémája, hanem azzal, hogy a közép-európai államok különutassága (akár migrációügyben, akár a határellenőrzés kérdésében) valamiféle ellenállást jelenthet az Unióban a német dominanciájú birodalmi törekvésekkel szemben.

 

 

Merkel bukása az elemző szemével

Már egy ideje igencsak forró volt a fazék, de most futott csak ki, ami benne volt – mondta Merkel CDU éléről történt lemondásáról a Heteknek Pócza István nemzetközi kapcsolatok elemző, a Századvég Alapítvány vezető kutatója. Hozzátette: eddig csak szivárogtak az információk arról, hogy Merkelnek előbb-utóbb választania kell, nem vezetheti egyszerre a pártját és az országot. A Bajorország utáni második rossz választási eredménnyel pedig felszínre kerültek a párton belüli indulatok: immáron nyíltan beszélnek a Merkel-korszak végéről.
Pócza István szerint a kancellár a távozását láthatóan úgy képzeli el, hogy az egyrészt méltó módon, másrészt az utódját kijelölve történjen meg, ám az immár folyamatos rossz szereplés azonban megváltoztathatja ezt az előre elképzelt menetrendet, sőt az elemző szerint a rossz választási szereplés a pártelnöki székből való méltó távozást, valamint az előre alaposan kigondolt és felépített utódlást már egész biztosan romba döntötte. 
A kancellári poszton Merkel egyelőre kitart, de egyre többen kérdőjelezik meg, hogy ez 2021-ig, vagyis a következő választásig is így lesz–e. Ha idő előtt távozik, olyan utódot kell találni, akit a koalíciós partner SPD is elfogad. Ha nem megy, előrehozott választások jöhetnek, amit a német választók nem igazán szeretnek. Ez teljesen a mélybe ránthatná a nagykoalíció pártjait. Azonban a Merkel-korszak Merkel nélküli folytatása sem kecsegtet több sikerrel. Emiatt csak egyre erősebb lesz a Merkel utáni és nélküli gondolkodás a német politikában.

Olvasson tovább: