Bár sokan egyértelmű „kék hullámot” vizionáltak a képviselőházi és szenátusi helyekről szóló választáson, az elmúlt hetek, hónapok eseményei a vártnál is intenzívebb kampányt eredményeztek. Az úgynevezett „midterms” (félidei választások) tétje akkora, hogy maga Donald Trump sem bízta a véletlenre a dolgokat, példa nélküli kampányüzemmódba kapcsolt az elmúlt időszakban.
Bár jelenleg a Kongresszus mindkét házában a republikánusok vannak többségben, a korábbi választások bizakodásra adnak okot demokrata szempontból, hiszen a múltban többször is előfordult, hogy egy megnyert elnökválasztás után a regnáló párt az egyik, vagy mindkét házat elvesztette. 1994-ben, a demokrata Bill Clintonnak az elnöksége alatt a republikánusoknak a Képviselőházban és a Szenátusban is sikerült átvenniük az „uralmat”. Ez azt jelentette, hogy Clinton, akit két évvel később újraválasztottak, hat évig viaskodhatott a Kongresszussal. A demokraták 2006-ban szerezték meg a Kongresszus két házát, ami jó indulási alapul szolgált a két év múlva elnökké választott Barack Obamának. 2010-ben viszont újra a republikánusok kerültek többségbe a Képviselőházban, négy évvel később pedig a Szenátust is megszerezték, az alsóházban pedig olyan fölényre tettek szert, amilyenre 1929 óta nem volt példa.
Jól láthatóan a demokrata tábort az általános Trump-ellenesség többnyire egységbe kovácsolta, ám ennek a mértéke már vita tárgyát képezi az ellenzék körében is. Sokan például nem örülnek annak, hogy az elnökválasztáson alulmaradó Hillary Clinton aktívan részt vesz a kampányban, ahogy az sem élvez osztatlan támogatást, hogy több demokrata jelölt (például a Texas állam 9. kerületében induló Al Green) a Trump elleni eljárás megindításának ígéretével toboroz magának szavazókat.
2018. 10.31. (XXII /44)
