Kereső toggle

Islington Fidel Castrója

Jeremy Corbyn portré

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Több évtizedig parlamenti frakciója hátsó soraiban lázadt a pártvezetés ellen, majd 2015-ben jól megérezte, hogy eljött az ő ideje. A lendület akár a Downing Street 10-ig kitarthat.

Corbyn Islington North-ban lakik, abban a választókörzetben, amelyet harmincöt éve képvisel a parlamentben. Amikor csak teheti, biciklivel vagy metróval jár, kerüli a hivatali kocsi használatát. A házától néhány kilométernyire, egy kis telken gyümölcsöt és zöldséget termeszt, amiből minden évben lekvárt főz. Ennek köszönheti, hogy több westminsterbeli kollégája rosszmájúan az 1979-es Isten hozta, Mr…! című film együgyű kertészéhez hasonlítja, aki a véletlenek összejátszása folytán majdnem az Egyesült Államok elnöke lesz. A hasonlat annyiban helytálló, hogy Jeremy Corbynnak reális esélye van arra, hogy Nagy-Britannia következő miniszterelnöke legyen. A fogadóirodák őt hozzák ki befutónak, de ami ezeknél az előrejelzéseknél mérvadóbb: a Munkáspártnak csak hét parlamenti helyet kellene elnyernie a Toryktól, hogy Corbyn koalíciót alakíthasson, és jelenleg úgy tűnik, ez egy könnyedén megugorható léc.

Középosztálybeli „vörös pelenkás”

Jeremy Bernard Corbyn 1949-ben Wiltshire megyében született, három báty után negyedik fiúként. A család hét év múlva átköltözött egy hét hálószobás udvarházba, Shropshire egy kis falujába. A matematikatanár anya, Naomi, és villamosmérnök apa, David békeaktivisták voltak. A spanyol polgárháború hozta őket össze: 1936-ban Londonban találkoztak, a Franco elleni harc támogatására szervezett egyik megmozduláson.

A családi vacsoráknál gyakran kerültek szóba baloldali ügyek, és bár a három idősebb fiú tudományos pályát választott, az ideológiai légkör mindannyiukra hatott. Piers, aki meteorológus lett, az 1960-as években a londoni önkényes házfoglaló mozgalom egyik vezéralakja volt. Jeremy már tizenöt évesen a nukleáris fegyverek leszerelését sürgető angol civil szervezet, a Campaign for Nuclear Disarmament tagja lett, egy év múlva pedig csatlakozott a Munkáspárthoz. Érettségi után a Voluntary Service Overseas (a Békehadtest brit megfelelője) segítségével Jamaicába ment, ahol földrajzot tanított túlzsúfolt (sokszor hetvenfős) osztályokban. Ezután bejárta Latin-Amerikát; Chilében épp tanúja lehetett Salvador Allende megválasztásának. Teljesen beleszeretett a földrészbe. (A kötődés olyan erős, hogy kétszer is innen választotta élete párját: második felesége, akitől három fia született, chilei származású volt, a mostani, harmadik pedig mexikói.)

Angliába visszatérve szakszervezeti tanulmányokra iratkozott be a North London Egyetemre, de miután többször vitába keveredett a tanáraival, otthagyta az egészet. Úgy tűnt, hogy ígéretes szakszervezeti vezetővé válhat, igazi lelkesedéssel viszont a Munkáspárton belüli politizálásba vetette bele magát. 

Corbynt ironikusan ábrázoló londoni plakát 2016 elejéről.

Első feleségét, Jane Chapmant 1973-ban ismerte meg. Egy sikeres közös kampány után a következő évben London Haringey kerületének önkormányzati képviselőivé választották őket. Ez egy csütörtöki napon történt; arra a vasárnapra még befért a naptárukba egy gyors házasságkötés. A Corbyn motorján megejtett európai körúton kívül az ötéves házasságban minden más a politika körül forgott; olyannyira, hogy az újdonsült férj még a macskáját is a munkáspárti miniszterelnökről, Harold Wilsonról nevezte el.

A parlamentben islingtoni körzetének napi gondjai mellett a nagy baloldali ügyekre is futotta az energiájából. Mint generációjának más szocialista képviselői, Corbyn is Tony Bennt tekintette mintának. Az arisztokrata származású korábbi ipari miniszter lemondott a címeiről, hogy az Alsóházban ülhessen. Idővel egyre radikálisabb lett, és többek között felszólalt az Egyesült Államok pénzügyi és katonai hatalma, az IMF és a NATO ellen, valamint az ipar államosítása, a tervgazdálkodás, az egyoldalú nukleáris leszerelés és Írország egyesítése mellett. Corbyn később ezek mellett más célokat is felkarolt – tulajdonképpen bármit, amiről úgy gondolta, rombolni lehet vele a brit és amerikai „imperializmust”. Kiállt Latin-Amerika szocialista kormányai és mozgalmai mellett; részt vett apartheidellenes megmozdulásokban (1984-ben az egyik tüntetésen le is tartóztatták). Tagja a Palestine Solidarity Campaign (Palesztin Szolidaritási Kampány) szervezetnek, az iraki és afganisztáni háborút ellenző Stop the War (Állítsuk meg a háborút!) befolyásos tagja, és rendszeresen kampányol az LMBT-jogokért is.

A The Sun az év elején egy cikket közölt, mely szerint Corbyn szovjet kémként is tevékenykedett az imperializmus ellen. A pletykalap egy volt csehszlovák titkosügynököt szólaltatott meg, aki azt állította, hogy 1986-ban többször találkozott a brit politikussal, és az információkat adott át neki. Bizonyíthatóan csak annyi derült ki, hogy a találkozásokra valóban sor került.

Csúcsra érő lázadó

Margaret Thatcher és a Konzervatív Párt 1979-es győzelme után a Munkáspárt radikálisan balra tolódott. Az ekkor megfogalmazott programját (például az új kormány által privatizált ipari létesítmények újraállamosítása, kilépés az Európai Közösségekből, nukleáris leszerelés, nemzeti befektetési bank létrehozása) azóta is „a történelem leghosszabb búcsúleveleként” emlegetik. 1983. június 9-én a Labour legsúlyosabb modernkori vereségét szenvedte el.

A harmincnégy éves Corbyn és a néhány évvel fiatalabb Tony Blair pontosan ezen a napon nyertek mandátumot. Utóbbi rövid idő alatt annak a csoportnak az élvonalába került, amely a következő két évtizedben egyre jobban szakított a radikálisan baloldali platformmal. Blair vezetésével, 1994-től az „Új Munkáspárt” még inkább centrista irányba mozdult el. A Munkáspárt 1997-ben, tizennyolc év szünet után szerezte vissza a kormányzást.

Corbyn és szocialista képviselők egy kis csoportja viszont folyamatosan ellentartottak a Labour modernizálásának. A tizenhárom év alatt, amíg a Labour hatalmon volt, Corbyn – csúcstartóként – közel ötszázszor szavazott a vezetés ellenében. A nagy parlamenti többségnek köszönhetően azonban a maroknyi rebellis nem bírt jelentős politikai súllyal. 2010-ben a gazdasági válság aztán magával rántotta a Labourt is. 2015-ben, öt ellenzékben töltött év után ismét elbukott, és a korábbi környezetvédelmi miniszterből lett pártelnök, Ed Miliband lemondott. Corbyn meglátta a lehetőséget ebben a politikai pillanatban a baloldali programhoz való visszakanyarodásra (sokan úgy látták, hogy hiba volt a konzervatívok megszorító intézkedéseit támogatni). Személyes ambíciói számára is eljött az idő, hogy végre kilépjen a háttérellenállásból. 

Az ezután bekövetkezett, mindenkit meglepő fordulathoz az is kellett, hogy éppen ebben az évben új szabályokat vezettek be a pártelnökválasztás lebonyolításában. Korábban a szakszervezetek és a párt képviselői döntöttek, 2015-ben azonban a jelölteknek elég volt 35 képviselő (az összes tizenöt százaléka) támogatását megszerezni ahhoz, hogy a nevük felkerüljön a listára, amelyen a Labour egyéni szavazói leadhatták voksukat. Corbynt a parlamentben mindössze harminchatan támogatták, de a kampánya nagyobb tömegeket vonzott, mint három ellenfeléé együttvéve. Május és szeptember között a Labour szavazói tagsága 200 ezerről 550 ezerre ugrott. Corbyn végül 59,5 százalékkal nyert, míg a 230 munkáspárti képviselőből csak 20 voksolt rá.

A párton belül az EU-referendum után tarthatatlanná vált az ellentmondásos helyzet. A maradáspárti Labour – többség az EU-szkepticizmusát a kampány kedvéért félretevő Corbynt okolta a népszavazás eredményéért. (Corbyn az EU-t szabad piaci, félig-meddig katonai szervezetnek látja, amelyet azzal a céllal hoztak létre, hogy nagyvállalatok érdekeit képviselje. 1993-ban „egy rendkívül igazságtalan világgazdasági rendszer részének” nevezte a blokkot. Ezzel együtt képes volt az EU-tagság megőrzése mellett beszédeket tartani.) Az árnyékkormányból (a brit politikában az ellenzék mindig saját, úgynevezett „árnyékkormányt” alakít) sorra léptek ki a képviselők, végül egy bizalmi szavazás következett, amit Corbyn 172:40 arányban elvesztett. Ekkor már a korábban lojális képviselőtársak is sürgették, hogy mondjon le.

Corbyn viszont a munkáspárti szavazók nagyarányú támogatására hivatkozva maradt, és 2016 szeptemberében ismét nagy többséggel újraválasztották. A megelőző kampányidőszakot egyetlen apró, de Corbynról sokat eláruló botrány, a „traingate” árnyékolta be. Corbyn nyilvánosságra hozott egy felvételt, amelyen egy vonaton, a földön ülve utazik, és közben azt állítja, hogy a szerelvény zsúfolásig meg volt telve, márpedig az ilyen problémákra  a vasút államosítása lenne a megoldás. Az üzemeltető Virgin Trains erre közreadta a helyszíni kamerák rögzítette „verziót”, amelyen jól látszik, ahogy a pártelnök végighalad egy kocsin, ahol kedvére válogathatott volna az ülőhelyek között.

A Labour antiszemita arca

A Jeremy Corbyn-féle Labour kapcsán az egyik legkiugróbb téma az antiszemitizmus.  A 2016. májusi helyi önkormányzati választások előtt néhány nappal kezdtek kirobbanni a botrányok, amelyek azóta is kísérik a pártot. Corbyn, akinek három év alatt nem sikerült felszámolni a problémát, személyét illetően határozottan tagadja az antiszemitizmus vádját. Nézzük tehát a tényeket! 

Corbyn egy mecsetben kampányol. Több kritika is érte radikális muszlim szervezetekkel való kapcsolata miatt.

2009-től 2012-ig 20 ezer fontot kapott az iráni állam tulajdonában lévő Press TV-n való szerepléseiért. Rendszeresen szerepelt egy platformon ismert antiszemitákkal, holokauszt-tagadókkal; a Hamász és Hezbollah terrorszervezeteket a barátainak nevezte. 2010-ben házigazdája volt az International Jewish Anti-Zionist Network nevű csoport a holokauszt-revizionizmus jegyében megrendezett egyik programjának. Egy másik, 2012-es londoni eseményen felvételek tanúsága szerint lelkesen megtapsolta a Love Letters To Gaza című, Izraelt nácizmussal vádoló költeményt, melynek zárósora:

„Áldozatokból kínzók lettek”. A közelmúltban előkerültek az előadásokhoz használt diák is – ezek központi mondanivalója, hogy a judaizmusból mára holokauszt-vallás lett, amely – miközben Izrael közben új holokausztot folytat – monopolizálni akarja a szenvedést, főpapja pedig a holokauszttúlélő, Nobel-díjas író, Elie Wiesel. Jonathan Goldstein, a brit zsidó szervezeteket tömörítő Jewish Leadership Council elnöke elképzelhetetlennek tartja, hogy „ha valaki őszintén gondolja az antiszemitizmus elleni harcot, ne háborodott volna fel ezeken a diákon”.

A Munkáspárt vezetőségében szinte általánosak az olyan „klasszikus” antiszemita vélekedések, mint például, hogy a zsidók idézik elő a gazdasági válságokat, ők tartják a kezükben a nagy bankokat és a médiát az egész világon. Az Izraellel szembeni ellenszenv kötelező velejárója nyugatellenes, antiimperialista világnézetüknek.

Naz Shah, a Labour bradfordi muzulmán képviselője egy Facebook bejegyzésben azzal a „briliáns” ötlettel állt elő, hogy az izraeli zsidókat telepítsék át az Egyesült Államokba, amivel mindenki jól járna, az átszállításuk költsége pedig alacsonyabb lenne, mint amennyivel Washington három év alatt Izrael védelmi kiadásait támogatja. Ken Livingstone, London volt polgármestere, azzal kelt a pártból kizárt képviselőnő védelmére, hogy tulajdonképpen Hitler is nagy cionista volt, hiszen hatalomra jutásakor a zsidókat Izraelbe akarta telepíteni. 

Nemrégiben pedig egy felvétel kavart újabb botrányt, amelyen a párt egyik megbeszélésén Peter Willsman (a vezetőség tagja, aki korábban részt vett a párt antiszemitizmussal is foglalkozó bizottságában is), azt mondta, hogy a Labour antiszemitizmusáról szóló vádakat „zsidó Trump – fanatikusok” találták ki, akik „könnyedén manipulálták és hamisították meg a közösségi médián az információkat”. Corbyn a teremben volt, amikor Willsman beszélt – és hallgatott. Willsman bocsánatkérésével le is zárult az ügy, sőt az újraválasztás előtt álló politikusnak továbbra is minden esélye megvan a győzelemre. 

A párt zsidó támogatói közül sokaknál az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy amikor a párt egyenlőségért felelős bizottsága elfogadta az International Holocaust Remembrance Alliance (IHRA) antiszemitizmus-definícióját, egy sor fontos pontot (zsidó állampolgárok megvádolása, hogy lojálisabbak Izraelhez, mint nemzetükhöz; Izraellel szembeni diszkriminatív normák alkalmazása; Izrael tetteinek a nácizmushoz hasonlítása) kihagytak belőle. A Jewish Labour Movement (JLM) különösen az úgynevezett Macpherson-elv (rasszista incidensnek tekinthető, amit az áldozat rasszistának minősít) kimaradását nehezményezte, hiszen ez más kisebbségi csoportokkal szemben hátrányosabb helyzetbe hozza a zsidókat, akiknek nem lehet szava abban, hogy mit tartanak saját magukkal szemben támadó fellépésnek. 

A Munkáspárt vezetősége közben az egész ügyben magát állítja be áldozatnak, mintha alaptalanul igyekeznének pártbeli és „külsős” politikai ellenfeleik besározni őket. A Twittert minden újabb botrány kapcsán elárasztják a pártelnököt támogató #WeAreCorbyn bejegyzések. 

Theresa May és Jeremy Corbyn

A párton belül nagyon is valósan jelen lévő antiszemitizmusról árulkodó újabb és újabb bizonyítékok felszínre kerülése ugyanakkor egyre jobban veszélyezteti a párt és a zsidó közösségek közti, korábban erős kapcsolatokat. Sőt, több jel utal arra, hogy a párton belül is törésponthoz közeledik a keménybalos mag és a centrista többség viszonya.

A Nagy „JC”

Az, hogy a Labour eddig egyben maradt, részben Corbyn autokrati-kus vezetési stílusának köszönhető. A legtöbben inkább csendben maradnak, minthogy lecseréljék, vagy kizárják őket a pártból. A 2015-ös elnökválasztás után a Times of London leközölt egy kiszivárogtatott listát, amely Corbynhoz való lojalitásuk foka alapján öt kategóriába osztotta a párttagokat (az azóta London polgármesterévé választott Sadiq Khan például az „ellenséges” csoportban szerepelt). A 2017-ben Brightonban rendezett pártkonferencián a Corbynnal egyet nem értő képviselőket pedig nem engedték beszédet tartani.

Ugyanezen az eseményen egyúttal feltűnt egy olyan kép, amely a pártelnököt glóriával a fején mutatta. Corbyn azt nyilatkozta, hogy „gyakran nagyon zavarba jön” az ilyen gesztusoktól. Mégsem tesz ellenük semmit – például bizonyára elég lenne megkérnie stábjának tagjait, hogy ne nevezzék nyilvánosan JC-nek, különös ízléstelenséggel vegyítve a cinikus blaszfémiát a Corbynt övező kultuszba. (A „JC” monogramm Jézus Krisztus angol megfelelőjének betűiből tevődik össze – Jesus Christ.)

Amennyiben Corbyn miniszterelnök lenne, és megvalósítaná radikális programját, Nagy-Britannia igazi szocialista paradicsommá válhatna. Mondjuk olyanná, mint Kuba – ha már a Telegraph egyik újságírója „Islington Fidel Castrójának” nevezte a pártelnököt. A Corbyn-érában a britek maximál- és minimálbért kaphatnának, a független Bank of England közberuházások finanszírozására pénzt bocsáthatna ki; a gazdagabb rétegek emelt adót fizethetnének, elképzelhető, hogy a Lordok Háza helyett választott testület működne, a jelenleg privatizált szektorokat szövetkezetek vagy kormányzati szabályozás formájában államosítanák, és a nemzetvédelem leépülne. Az egyetemi oktatás mindemellett persze ingyenes lenne.

A nagy elődről, Tony Bennről sokáig szerettek a Munkáspártban úgy beszélni mint „a legjobb miniszterelnökről, aki sosem lett az”. Valójában inkább azt lehetett volna mondani, „a miniszterelnök, akiben a legjobb, hogy sosem lett az”. Jeremy Corbyn az aszkétizmusba hajlóan mértéktartó, szerény, nem a pozícióra hajtó politikus képe mögött valójában nagyon is céltudatosan építi útját a Downing Street 10-be. Ma már annyira nincs messze a céltól, hogy 2022-ben – vagy hamarabb, ha Theresa May kormánya idő előtt összeomlik – az Egyesült Királyság megkaphatja a maga új Tony Bennjét, egy sokkal sokkolóbb kiadásban.

Olvasson tovább: