Kereső toggle

Elfeledett haza

Első bálozóként Erdélyben

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Csendesen ücsörgünk egy szekéren. Medvelesről tartunk éppen hazafelé. Sebestyén István kollégám időnként majdnem kizuhan egy-egy nagyobb bukkanónál, belém kapaszkodik. Bőrig áztunk, de a félhomályba burkolózó Hargita látványa mindenért kárpótol minket. Ahogy a miniszterelnök-helyettes mondta: ha egy kis esőtől megijedünk, ugyan minek akarunk mi autonómiát.

De hát esik vagy ötven napja, az erdélyi földművelők legnagyobb bánatára. A szekér „volánjánál” ülő Anti bácsi oldja meg a napokig lebegő rejtélyt, vajon miért nem aratták itt még le az aranybarnán tündöklő gabonamezőket. Az öreg azt mondja, ilyen esőben pillanatok alatt berohad az aratás, meg kellene várni, míg jön a szárazabb idő. De hát itt, Erdélyben nem gyakori a hosszú, száraz nyár – tudom meg. Röstellem bevallani, de 26 éves létemre én még csak most vagyok először itt, a másik Magyarországon. 

Merthogy magyar itt minden a rendőrökön kívül. Magyarul vannak az utcanévtáblák, magyarul szolgál ki az eladó, magyarul hallom a fiatalok poénjait, és még a szupermarket rádiójában is magyarul szólnak a jól ismert hazai slágerek. Van is ám ebből bőven probléma. S itt nemcsak a marosvásárhelyi kétnyelvű utcanévtáblákra gondolok, hanem arra, hogy a kedves székely felszolgálólány még vendéglátósként is alig tudja elolvasni az ételek román neveit, a saláta román megfelelőjét bizony betűznie kell, így, száz évnyi elcsatolás után is. Merthogy a székelyek többsége nem tanul meg románul, nincsenek rászorulva igazán. Pedig jó lenne az autonómiatörekvések okán, és egzisztenciális szempontból is, de az oktatással alapvető problémák vannak. Ezt már egy anyaországbeli magyar anyuka meséli, aki férje munkája miatt él itt egy ideje, és fiuk éppen most fogja elkezdeni az iskolát. Azt mondja, volt olyan eset is, hogy a nyelvtanár az iskolában nem is anyanyelven beszélte a románt, olyan akcentussal tanított, hogy többen inkább kivették a gyerekeket az osztályból.

Persze a másik oldalt sem kell félteni. A sokórás autóutunk mintegy jutalmául egy vendéglőbe tértünk be „csorbát” (pacalleves) enni. Gondolván, végre megint magyar földre értünk, fel is tesszük büszkén a kérdést a pincérnek, hogy hova ülhetnénk le. De a román népviseletbe öltözött lány – Erdély ide, Erdély oda – nem beszél egy szót sem magyarul, de még angolul is csak alig. „Paruszki?” – próbálkozik, hátha. De nem, az oroszt meg mi nem szeressük, szóval marad a kéz és láb, és az angol nyelven tudó másik kolléga. De legalább a csorba egészen kiválóan sikerült. 

A Biblia is írja, a bocsait elvesztő medve rendkívül veszélyes. Az erdő vadja amúgy nem támad emberre.

Útban Erdély felé valósággal nyakon öntött minket a rideg román valóság. Alig pár száz métert tettünk csak meg az országban, mire nyomban át is vágott bennünket egy kedves hivatalnok. Az „autópálya–matrica” megvételekor, miközben éppen az aktuális fizetési módról ment a vita – az ár csak úgy kúszott csendben felfelé. Mivel a 3 eurós díjat euró hiányában nem tudtuk kifizetni, az 50 lejből pedig a fehér konténer lakója nem tudott visszaadni (Romániában!), így maradt a forint – ám abból már 1500-at kért az illető. Ami, valljuk be, a legnagyobb forintgyengüléshez képest is brutális árfolyam (500 Ft/euró). No, sebaj, kedvünket ez sem szegte, folytattuk utunkat a kóbor kutyafalkák, keresztbe átvonuló tehéncsordák és a helyenként elviselhetetlenül giccses építészeti „remekművek” között. 

Csíkszeredára igyekeztünk, Éva néni már várt bennünket. Az utasítások világosak voltak, Csiba utca 120, a kis patakon túl. Azt már csak a város túlsó felén vettük észre, hogy két kilométeren belül szinte minden utcát Strada Csibának hívnak, a koromsötétben az ötven napja ciklikusan lezúduló eső mellett pedig ember legyen a talpán, aki kiszúrja, hogy az út alatt csörgedezik-e egy patak, vagy sem. Persze eltévedésünk nem tartott soká, a 74 éves csíki néni nyomban a segítségünkre sietett a késői órán, és hazanavigált bennünket. Az étkezőasztalnál áfonyapálinkának hívott finom likőr várt bennünket. Mi tagadás, jól esett kilenc órányi autóút után. Ahogyan Éva néni főztje is, aki már lassan negyven éve mondhatja magát csíkinek. Alapvetően könyvelőként dolgozik, ennek ellenére mindig ő főz a vendégekre, nem egyszer fordult elő, hogy egyenesen húsz főre. A konyhában egészen profin járt-kelt, azt mesélte, a szilvapálinkájáért kész licitverseny folyt a munkahelyen, holott ő maga sosem fogyasztott alkoholt. 

Másnap fejest ugrottunk a tusványosi tábori létbe. A sajtós karszalagért ugyan közelharcot kellett vívnunk a bejáratnál állomásozó segítőkkel, de cserébe kiváló külön wifit kaptunk. A dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy a TUSVANYOS_SAJTO névre keresztelt wifijel bizony maximum 15 méterig ért el, így maradt a mobilinternet. A tábor területe Tusnádfürdő méretéhez képest (Románia legkisebb városa) hatalmas volt, a tucatnyi előadósátor mellett milliónyi kisebb sátort is felvertek itt-ott a táborozók. A bejárat felé vezető úton az ottlakók a kertjük végében rögtönzött bódékat állítottak fel: a két slágertermék a kürtős kalács és a főtt kukorica volt. Lassan harmincadik éve, hogy először megrendezték a Bálványosi Nyári Szabadegyetemet. Előbb a szomszédos Bálványosfürdőn volt a tábor, majd a helyszűke miatt inkább Tusnádfürdőre esett a választás. A város tipikus üdülőhely wellness-szállodával, gyönyörű környezettel és néhány étteremmel. A helyiek azt mondták, az év többi részében szinte alig van forgalom, ezért nagy látványosság volt mindenki számára, amikor egyik este a Hobo-Deák Bill koncerten az eső ellenére 13 ezren buliztak a völgyben. A város bizonyos épületein tényleg látszott az elhagyatottság – egy turisztikai központnak tűnő épület például betört ablakokkal és növényekkel benőtt betonlapokkal állt üresen a főút mentén. Csak egy román bank hirdetési oszlopa világított makulátlanul, szomorú látvány. Útközben is egymás után sorakoztak a befejezetlen kétemeletes, nagy erkélyes családi házak, valamint a teljesen elhagyatott gigantikus gyárkomplexumok. Mintha csak egy utópisztikus film díszletei között járt volna az ember, ahol az emberi civilizáció romjait szép lassan visszafoglalja a természet.

Ha már természet, az viszont csodálatos a Hargitán. A felhős-esős idő ráadásul nemcsak az óriásfenyőkkel borított hegyeket tette egészen vadregényessé, hanem előcsalogatta az emberektől amúgy inkább félő medvéket is, így aztán csak az nem látott ilyetén vadat, aki nem akart. Így jutott el a Hetek stábja is Máté Bence tusnádfürdői medveleséhez, csak stílusosan – lovakkal és szekéren. Bár ennek volt némi pragmatikus oka is, merthogy kalauzunk, Murányi  Sanyi bizony elkalkulálta magát akkor, amikor elhitte, hogy hét lelkes medveleső befér egy ötszemélyes Mitsubishibe. Sebaj, Anti bácsi még a sötétedés előtt elkészítette a csodajárgányt és a paripákat, így módunkban állt meglesni, mitől is „szerelmes” annyi magyar Erdélybe. Itt minden annyira székely. Székely a falu, székely az erdő, székely a medve, de még a jól megtermett, belőlünk lakmározó szúnyogok is székelynek tűntek, akkora volt bennük a virtus. A leshez vezető utunk körülbelül éppen annyira volt göröngyös, mint a Csíkba vezető autóút, ahol csak az nem hajtott kátyúba, aki a Vissza a jövőbe repülő Deloreanjával érkezett. 

Körülbelül az út felénél derült ki, hogy sem a vadőr, Anti bácsi, sem Sanyi nem hozta magával a les kulcsát, így kicsiny csapatunk különösebb védelem nélkül kényszerült bevárni a bőséges lakoma reményében érkező medvecsapatot. Persze aggodalomra nem volt ok – még annak ellenére sem, hogy a napokban a városban egy bocsait elvesztő medve rátámadt egy táborozóra –, hiszen a vadak mindössze a vacsorájukért jöttek, ami ez esetben nem mi voltunk. A medve amúgy békés állat, nem támadja meg az embert, hacsak nincs valami különös ürügye rá.  Ezt már Szín Janitól tudtuk meg, akiről pár hónapja már írtunk bővebben (Hetek, 2018 május 4. Jézus és az erdélyi medvepásztor). Miután elkészült a kellő mennyiségű medveszelfi, hazafelé vettük az irányt, ugyancsak szekéren, bár ezúttal égi áldásként kisebb zápor is elkapott bennünket. Persze a jókedv így is megmaradt, Sanyi még azzal is poénkodott, hogy az extra kalandok (eső és kulcselhagyás) bizony felárasak. S elsült a jól ismert székely mondás is: a sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játék. Mielőtt még jót mosolyogna a kedves olvasó, Erdélyben egy jó ideig valóban csak a férfiakat hívták embernek, legalábbis Éva néni ezt erősítette meg. Említett konkrét sztorikat is, miszerint a leánycsecsemőket nem hívták gyereknek – hanem bizony az embernek két gyereke volt és egy lánya, nem pedig három gyereke adott esetben.

A tusványosi utunk nemcsak azért volt nagy élmény, mert az ember egy délután alatt találkozhatott a teljes magyar „vezérkarral”, és ha jó helyen állt két sátor között, akkor egyszerre hallhatott Trump külpolitikájának előnyeiről és a hangyászszakszervezetek kihívásairól – hanem azért is, mert a székelyek lélegzetelállító földjén járva, annak egyszerű, de nagyszerű lakóit megismerve az ember rádöbben, hogy Magyarország mellett bizony minden magyarnak van egy második otthona is: Erdély.

Olvasson tovább: