Kereső toggle

A politikusok már az öltözőben vannak

Politika és világbajnokság

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Amióta megrendezésre kerül négyévente a labdarúgó-világbajnokság, az éppen regnáló politikai hatalmak igyekeznek mindent megtenni azért, hogy a sporteseményt a saját céljaikra használják fel.

Ez minden idők leginkább átpolitizált világbajnoksága – írta pár napja az Independent újságírója az oroszországi sporteseménnyel kapcsolatban, utalva azokra az ellentmondásokra, amelyek már évek óta keringenek a világsajtóban a putyini Oroszországgal kapcsolatban. Az elmúlt 88 év világbajnokságainak történetét látva vitatható a fenti kijelentés valóságtartalma, az viszont nem kérdés, hogy a politika az elmúlt évtizedekben mindent megtett annak érdekében, hogy a világ legnagyobb sporteseményét a saját céljaira használja fel.

Putyin nyeregben

Amióta az azóta eltiltott Sepp Blatter FIFA-elnök 2010-ben bejelentette, hogy Oroszország rendezi a 2018-as világbajnokságot, rengeteg kritika fogalmazódott meg a gigantikus sporteseménnyel kapcsolatban. A Putyin-ellenes hangok közül a legharsányabb talán Boris Johnson brit külügyminiszteré volt, aki Szergej Szkripal kettős ügynök megmérgezését követően fenyegetőzött azzal, hogy Anglia bojkottálhatja a vébét. A miniszter szerint Putyin a saját politikai céljaira fogja felhasználni a rendezvényt, ahogy előtte „sok diktátor tette”. Johnson példaként Hitler 1936-os berlini olimpiáját hozta fel. Bár a párhuzam meghökkentő, az nem kérdéses, hogy Oroszország számára jól jön a milliárdok által figyelemmel követett labdarúgó torna.

A Krím annektálása, a maláj gép lelövése, a szíriai intervenció, az amerikai választásokba történő „beavatkozás” és az orosz atléták doppingügye mind olyan tényezők voltak, amelyek alkalmat adtak Oroszország elszigetelésére. Nem véletlen, hogy Putyin számára kiemelten fontos volt a 2014-es téli olimpia mellett a 2018-as labdarúgó-világbajnokság rendezésének elnyerése is. Habár egy sor európai parlamenti képviselő kezdeményezte a világkupa bojkottját, a nagy ellenállásból nem igazán lett semmi, mindössze a nyugati országok politikai vezetői demonstráltak a nyitóünnepségről történő távolmaradásukkal.

Az oroszországi vébé ennek ellenére úgy tűnik, abszolút PR-siker, hiszen a mérkőzésekre szinte maradéktalanul elkeltek a jegyek, ráadásul a világranglistán leghátrébb sorolt orosz válogatott sorra szerzi nagyarányú győzelmeit a csoportkörben. Ráadásul a Nyugat sem teljesen egységes a Putyinnal szembeni kiállásban, ami részben Donald Trumpnak és az újonnan felállt olasz kormánynak is köszönhető. Nem kétséges, hogy Oroszországnak kiváló lehetőség a világbajnokság arra, hogy megmutassa, országa nem olyan, mint amilyennek a nyugati sajtó lefesti, s a kormány képes méltó házigazdája lenni egy ilyen szintű sporteseménynek is.

Argentin blama

Nagy vihart kavart a világbajnokságot megelőző napokban az Argentin Labdarúgó Szövetségnek a bejelentése, mely szerint a palesztinok részéről érkező fenyegetések miatt lemondják az Izrael elleni felkészülési mérkőzésüket. A döntés már csak azért is volt felháborító, mert Messiék esete tulajdonképpen óriási muníciót adott az Izrael ellen már évtizedek óta küzdő BDS-mozgalomnak és egyben a Gázai övezetet uraló terrorszervezeteknek is. Úgy tűnhet ugyanis számukra, hogy a halálos fenyegetések, módszeres zaklatások vagy éppen a véres argentin mezekkel történő közvetlen riogatások végső soron kifizetődőek.

Persze a szervezés is hagyott maga után kívánnivalót, tekintve, hogy eredetileg a jóval semlegesebbnek tűnő haifai stadionban került volna megrendezésre a mérkőzés, ám később az izraeli sportminiszter kezdeményezésére áthelyezték azt Jeruzsálembe. Nyilván politikai üzenete is lett volna, hogyha az amerikai nagykövetség áthelyezését követően az argentin válogatott szupersztárjai is jelenlétükkel „támogatták volna meg” a jeruzsálemi ügyet. Ehelyett viszont most a palesztin lobbi ünnepli őket hősként, holott palesztinbarát aktivisták pár napja még a halálukat kívánták.

Az Izland ellen „elszenvedett” kínos argentin döntetlen után nem is mulasztotta el megjegyezni Avigdor Lieberman védelmi miniszter, hogy „mennyire kellett volna Messinek az a felkészülési meccs”.

Az izraeli válogatott egyébként nem most először szembesül azzal, hogy az Izrael-ellenes politika megfosztja őket a nemzetközi megmérettetésektől. Izrael területén először 1934-ben próbálkoztak meg a világbajnoki kvalifikációval, akkor még Palesztina néven a brit mandátum zászlaja alatt. Az első komolyabb esélyük a kijutásra 1958-ban volt, amikor majdnem lejátszott selejtező nélkül kerültek volna ki a világbajnokságra. Történt ugyanis, hogy az ’56-os szuezi válságot követően előbb Törökország, majd Indonézia és Szudán is elállt attól, hogy összemérje futballtudását az izraeli gárdával. Végül a FIFA szabályai miatt egy extra meccset szerveztek (olyan csapattal, ami amúgy a selejtezők során alulmaradt). A belgák visszautasították a lehetőséget, míg Wales élt vele és Izraelt két meccsen legyőzve, kvázi „ázsiai-afrikai csapatként” jutott ki története első világbajnokságára.

Az egyetlen vébé, amin Izrael részt vett, 1970-ben volt. Azóta viszont nagyon nem megy a közel-keleti országnak, az elmúlt években odáig jutott a válogatott, hogy csak pár hellyel előzik a palesztinokat a FIFA-világranglistán.

A multikulturális válogatott

Recep Tayyip Erdoğan török államfő három török származású labdarúgóval (Gündogan, Özil, Tosun). Jól jöttek a kampányhoz.
Van persze, hogy nem a politikusok avatkoznak be a labdarúgásba, hanem a játékosok a politikába. Ez okozott óriási felháborodást két török származású német válogatott játékos – Ilłay Gündoğan és Mesut Özil esetében is. A két focista londoni útján találkozott Recep Tayyip Erdoğan török államfővel, akinek klubmezeket adtak ajándékba. Gündoğan a mezére egy rövid szöveget is írt: „Nagy tisztelettel elnökömnek”. Az internetre felkerülő képek kicsapták a biztosítékot a szurkolóknál, akik valósággal lefütyülték a pályáról a Szaúd-Arábia ellen vívott felkészülési mérkőzésen a török játékost. Gündoğan utólag elismerte, hibát követett el, bár nem tagadta, szoros a kapcsolata Törökországgal. Özil esetében már több a megválaszolatlan kérdés, ő ugyanis nem nyilatkozott az ügyben. Erre a Német Labdarúgó Szövetség elnöke úgy reagált, hogy majd a pályán mutatott teljesítményével választ fog adni. (Ha így van, akkor sem áll jól a válogatott játékos szénája, tekintve, hogy a Mexikó elleni vereséggel zárult csoportmeccsen ő volt a csapata egyik legrosszabbja.)

A társadalom felháborodását úgy igyekeztek csillapítani, hogy előbb a játékostársak, majd Frank-Walter Steinmeier államfő, később Angela Merkel német kancellár is kiálltak a sportolók mellett, és igyekeztek bátorítani a szurkolókat, hogy biztassák a két delikvenst (Gündoğan autóját ismeretlen tettesek szétverték). Úgy tűnik, ez nem hatotta meg a volt német válogatott labdarúgókat, köztük az 1990-es világbajnok csapat kapitányát, Lothar Matthäust, aki szerint „Özil nem érzi jól magát a német mezben”, el kell felejteni őt, mert már nem akar a németekért játszani. Több mint valószínű, hogy ez nincs így, mindenesetre feltűnő, hogy a Németországban született két labdarúgó éppen a török választási kampány kellős közepén látogatta meg Erdoğant, aki igyekezett az eseményt nyomban a saját politikai céljaira fel is használni.

Özil és Gündoğan példája jól szemlélteti annak a politikai célkitűzésnek a kudarcát, amely a különböző nemzetiségek békés együttélését és a multikulturális társadalmak működőképességét kívánja szemléltetni a különböző „szivárvány-válogatottak” sikereivel. Ennek egyik eklatáns példája az 1998-as francia válogatott, amely Zidane vezetésével megnyerte a világbajnokságot. Már az akkori csapatot is érték bírálatok Franciaországból, mondván, az „mesterséges válogatott”, de a siker egy időre elhallgattatta a kritikus hangokat. A szövetség akkor igyekezett teljes elánnal képviselni a „sokszínűségben az erő” elvét, ám az 1998-as vb- és 2000-es Eb-győzelmet követő győzelmi mámor nem tartott soká. A Zidane-féle nagy generáció szétszéledésével lassan az eredmények is elmaradtak, a válogatott szétesett. Ezt követően többen már azt is felfedezni vélték, hogy több játékos a meccsek előtt nem énekli a Marseillaise-t. Emlékezetes eset például Karim Benzemáé, aki a Charlie Hebdora való megemlékezésen látványosan elfordult és köpött egyet az áldozatok emlékére lejátszott himnusz alatt. Marine Le Pen, a Nemzeti Front elnöke fogalmazott egy ízben úgy, hogy „ha a nemzeti tizenegyre néz, nem ismeri fel Franciaországot”. Persze más megközelítésből pont hogy felismerhető, tekintve, hogy az országban közel 5 millió muzulmán él például.

De nem csak Németországot és Franciaországot érinti ez a kérdés. A svájci keretben például a legsikeresebb góllövők mind az egykori Jugoszlávia területéről érkeztek az országba. Xherdan Shaqiri például koszovói albán származású, így a cípőjébe rendszerint bele van varrva a svájci kereszt mellett a koszovói és az albán zászló is.

Érdekes lesz négy év múlva Katar válogatottja, tekintve, hogy a 2022-es világbajnokság rendező országaként ott lesznek a megmérettetésen és még nincs épkézláb keretük. Azért kell hangsúlyozni, hogy „még”, mert a kézilabda-válogatott esetében ezt a problémát úgy orvosolták, hogy európai játékosok honosításával töltötték fel a keretet. A FIFA ezt elkerülendő, az erre vonatkozó szabályzásokkal igyekszik elejét venni a játékosok összevásárlása iránti törekvéseknek.

Vereségért börtön jár

Nem minden közel-keleti ország nyúl ilyen eszközökhöz, van, ahol kőkemény fenyegetésekkel és büntetésekkel igyekeznek jobb teljesítményre „ösztönözni” a válogatottak tagjait. Persze ezt a FIFA rendkívül szigorúan – teljes joggal – szabályozza, éppen ezért lett visszhangja annak is, hogy a világbajnokság nyitómérkőzésén elszenvedett 5–0-s vereség után a szaúdi vezetés állítólag kilátásba helyezte három játékos megbüntetését is. A magyarázat szerint félreértették a labdarúgó-szövetség vezetőjének a szavait, szó sincs regulázásról.

Persze nem lenne példátlan, ha egy ország megbüntetné játékosait a csúfos leszereplés miatt. Amióta megrendezésre kerülnek a világbajnokságok, azóta minden regnáló hatalom úgy tekint a válogatottakra, mint akik teljesítményükkel egész nemzeteknek szerezhetnek dicsőséget vagy szégyeníthetnek meg. Az egyik legismertebb példa erre a távol-keleti diktatúra, Észak-Korea esete. Az ázsiai ország összesen két alkalommal jutott ki a világversenyre, először 1966-ban. Izraelhez hasonlóan, ellenük sem volt hajlandó kiállni először Dél-Afrika, majd Dél-Korea nemzeti tizenegye, így az ausztrálok elleni magabiztos kettős győzelemmel kvalifikálták magukat. Hatalmas meglepetésre a csoportjukból egyből továbbjutottak a chileiek elleni döntetlennel, és az olaszok elleni váratlan győzelemmel. Sőt, a negyeddöntőben az Eusebio nevével fémjelzett Portugália ellen is vezettek három góllal, ám ellenfelüknek sikerült 5–3-ra megfordítani a mérkőzés állását.

A 2010-es világbajnoki szereplés már nem sikerült ennyire jól. Akkor a papírformának megfelelően 1–12-es gólaránnyal távoztak a dél-afrikai tornáról. Odahaza ezt a Kim-rezsim nem nézte jó szemmel, a válogatott játékosait 6 órás megszégyenítésben részesítették, 400 sportoló és a sportminiszter jelenlétében kellett elszenvedniük a verbális megaláztatást. S még mondhatni „olcsón megúszták”, hiszen az első dél-koreai jelentések szerint akár munkatáborral is „jutalmazhatták” volna a vébés teljesítményt. Korábban előfordult ugyanis, hogy a nem megfelelő eredményt elérő észak-koreai sportolókat kényszermunkára ítélték a nemzet „megszégyenítése” miatt.

A politika részéről tapasztalható brutalitást Szaddám Huszein fia, Udaj fejlesztette „tökélyre”. Az Iraki Labdarúgó Szövetség élére kinevezett vezető hírhedt volt azokról a módszerekről, amelyekkel megpróbálta kipréselni a sikereket a válogatottból. Volt olyan selejtezőmérkőzés, ahol alig merték elvégezni a megítélt büntetőt az iraki játékosok, félve a következményektől. Végül a Jordánia elleni 11-est Rahim Zair végezte el, sikertelenül. Pár nappal később már az Iraki Olimpiai Bizottság főhadiszállásán találta magát, ahonnan három hét munkatáborra ítélték. Irak 2003-as amerikai inváziója során egyre több részlet derült ki arról, hogyan kegyetlenkedett a játékosokkal Szaddám Huszein fia. Egy belső szabályzat szerint egy-egy kihagyott edzésért (még akkor is, ha az illető a tragikus módon elhunyt gyereke temetésére ment el) börtön járt, míg a vereségért vagy döntetlenért korbácsolás és szennyvízben fürdés volt a büntetés. Így járt például az évezredfordulón Jasszer Abdul-Latif korábbi válogatott-kapitány is, aki egy piros lapot követően került egy két négyzetméteres cellába. Miután a fejét és szemöldökeit leborotválták, bizonyos időközönként két órán keresztül húzódzkodásra kényszerítették, miközben rendszeresen megkorbácsolták. A drámai eseteket követően a FIFA többször is ellenőröket küldött az országba, ám őket szinte minden alkalommal félrevezették.

Naivitás lenne azt mondani, hogy a FIFA igyekszik mindent megtenni azért, hogy távol tartsa a politikát a futballtól, különösen annak fényében, hogy az elmúlt években óriási korrupciós botrány rázta meg a szövetséget. Ennek folyamán tiltották el több vezetővel együtt Sepp Blatter egykori elnököt is a sporteseményektől hat évre. Úgy tűnik, nekünk, szurkolóknak hozzá kell szoknunk, hogy az, amit a képernyőn látunk a napokban, jóval több, mint harminckét nemzet sportolóinak küzdelme.

Olvasson tovább: