Kereső toggle

Euróvízió

Ki lesz első az egyenlők közt?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kétsebességes Európa, monetáris unió, Európai Egyesült Államok – Számtalanszor hallott kifejezések, amelyek teljes Mértékben megfordíthatják Európa, és benne Magyarország jövőjét. Angela Merkel Németországának erőteljes befolyását egyre inkább gyengíti Emmanuel Macron ideológiája.

Nagy változások jöhetnek az európai uniós politikában, amelyek tavaly ilyenkor részben már körvonalazódtak, ám egyértelműen a szeptemberi németországi választások és a kormányalakítást megelőző kudarcsorozat pecsételt meg. Trump elnök megválasztásakor a baloldali angolszász média Angela Merkelt „a szabad világ első számú vezetőjévé” kiáltotta ki, ám ezt a szeptemberi események egyértelműen megváltoztatták. Úgy tűnik, hogy erre a szerepre most európai oldalról Emmanuel Macron pályázik a legnagyobb eséllyel. Erre utal az unió jövőjéről szóló víziójának felvázolása az Európai Parlament előtt, majd a washingtoni kongresszus előtt elmondott beszéde (lásd keretes írásunkat). A francia elnök már most úgy lép fel, mint aki egyértelmű és dinamikus tervekkel, kemény kézzel tudná irányítani akár egész Európát is, Trump „tegyük újra naggyá Amerikát” szlogenjének európai ellenpólusaként.

A Time magazin már tavaly év végén azt állította Emmanuel Macronról, hogy ő „Európa következő vezetője”, aki nagyjából igyekezett is megfelelni ennek a képnek. Megválasztása után több „problémás” világvezetővel is találkozott, köztük Vlagyimir Putyinnal, Recep Tayyip Erdogannal és Donald Trumppal is. Míg Merkel az elmúlt hónapokban szinte csak arra tudott koncentrálni, hogy valahogy végre összejöjjön a kormányalakítás, Macronnak sikerült a világ közvéleménye előtt is azt az érzetet keltenie, hogy Merkel fölött eljárt az idő, ő viszont még csak most kezd igazán lendületbe jönni.

Kétsebességes Európa

Az elmúlt kormányzati ciklusban Angela Merkel és Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter programja határozta meg az eurózóna és az Európai Unió gazdaságpolitikai irányvonalát, amelynek egyik legmeghatározóbb eleme volt az euróövezet „rendbetétele”. A közös valuta bevezetéséhez fűződő kritériumok és a megtartásához kapcsolódó szigorú gazdaságpolitika hiánya megroppantották a dél-európai térség, illetve Görögország gazdaságát is, ami egyértelműen megmutatta, hogy az euró stabilitásának árát a „gazdagabb” tagországok fogják megfizetni. Ennek ellensúlyozására a vezető tagállamok (Franciaország és Németország) igyekeznek egy olyan gazdasági együttműködést megvalósítani, melynek segítségével ők diktálhatják a gazdasági reformokat az eurózóna tagállamaiban, és ezért cserébe hajlandók nagyobb hozzájárulást tenni a billegő országok költségvetésének kiegyensúlyozására. Erre jött létre az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) is, amely lényegében az eurózóna segélyalapja, ebből finanszírozták ugyanis azokat a plusz juttatásokat, amelyekkel sikerült például a görög államcsődöt egy időre megakadályozni. 

Merkel és pénzügyminisztere, Schäuble a juttatások fejében valódi reformokat várt el, miközben megindultak a tervek a kétsebességes Európa létrehozására. Ennek lényege, hogy azok a tagállamok, amelyek úgymond gyorsabban fejlődnek (értsd alatta: az eurózóna tagállamok) külön uniós költségvetést dolgoznának ki maguknak, és azok, akiknek még nem sikerült megugrani az euró bevezetéséhez szükséges feltételeket, egy másik költségvetésből kapnák tovább a juttatásokat. Ezzel a kritikusok szerint garantálva lenne, hogy a jelenlegi „második vonal”, azaz Magyarország, Horvátország, Csehország, Lengyelország, Románia és Bulgária végleg leszakadnának az „élbolytól”. Dániát és Svédországot valószínűleg nem lehet ebbe a körbe sorolni, bár ezek az országok sem tagjai még az eurózónának.

A német gazdaságpolitikai irány visszafogottan állt ehhez, ugyanis Merkelék meglátása szerint a problémát pontosan az jelenti, hogy az egyes tagállamok túlságosan is rátámaszkodnak a központi megoldásokra ahelyett, hogy egyéni, országspecifikus reformokkal igyekeznének stabilizálni a költségvetéseiket. Így aztán annak ellenére, hogy Merkelék is belátták az igényt egy külön eurózóna-költségvetésre, ahhoz mégis azt szabták volna feltételként, hogy valódi reformtörekvések induljanak meg a „problémás” tagállamokban, hogy a német költségvetésből ide irányított források ne folyjanak el következmények nélkül, illetve ne legyen szükség arra, hogy a segélycsomagokban átadott kölcsönöket újabb segélycsomagokból kelljen finanszírozni (ahogy most lenne, ha újabb pénzügyi válsághelyzet alakulna ki). A német választók ugyanis már régen nem támogatják a külföldi országok költségvetési hiányának német adóbevételekből történő finanszírozását, ami ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy Merkel pozíciója ilyen mértékben megrendült, és az euroszkeptikus Alternative für Deutschland egyre jobban erősödik pusztán azért, mert szilárdan állást foglal ezzel a gyakorlattal szemben.

Ezek alapján úgy tűnik, hogy az eddig képviselt, központosításra igyekvő, mégis józansággal kivitelezett német gazdaságpolitika dominanciája megszűnik az unión belül, a centralizációs folyamat azonban kevesebb józansággal és sokkal nagyobb sebességgel fog beindulni a jelenlegi ciklusban. Ennek „megpecsételése” lehet a 2021-ben következő újabb uniós költségvetési időszak, amely hét évre határozza meg az EU tagállamainak juttatásait és kötelezettségeit. 

Merkel legitimációjának megingásával egyidejűleg Macron lehet Európa új vezetője.

Francia terv: transzferunió

Emmanuel Macron francia miniszterelnök már most létrehozná a „transzferuniót”, ami lényegében egy közös nagy „kalapot” jelent, amelyből a tagok előre meghatározott módon részesülnének. A terv szépen hangzik, ám nem véletlen, hogy a németek ódzkodnak tőle, ugyanis ennek az alapnak a bevételi oldalát szinte kizárólag ők tudnák rendelkezésre bocsátani – ezt osztaná aztán szét nagylelkűen a francia miniszterelnök például a még mindig könnyelműen gazdálkodó görög, olasz és spanyol kormányok számára, ám számottevő reformkövetelések nélkül. A központi költségvetés kezelésére pedig Macron javaslata szerint létre kellene hozni a már meglévő külügyi poszt mellé egy pénzügyi posztot is az unióban, ahol az egységes politikát egyetlen (a külügyi- és biztonságpolitikai megbízotthoz hasonlóan nem választott) tisztségviselő képviselné.

Akármennyire is igyekszik átvenni Emmanuel Macron Európa első számú vezetőjének szerepét, egyelőre nem tud mozdulni Németország nélkül. Pontosan ezért próbálja kihasználni jelen pillanatban a német kancellár meggyengült pozícióját arra, hogy rábírja, támogassa az általa felvázolt terveket, amelyekkel egyébként a korábbi kormányzati ciklusban regnáló CDU/CSU és SPD nagykoalíción belül a szociáldemokrata vonal már az előző négy évben is egyetértett, viszont nem sikerült teret nyerniük a Merkel–Schäuble tengely európai és német kormányzati túlsúlya miatt. Most azonban fordulhat a kocka. Merkel nem számíthat a továbbiakban Wolfgang Schäuble támogatására a visszafogott lépések hangsúlyozásában, ugyanis az új német pénzügyminiszter, a szociáldemokrata Olaf Scholz inkább Macron irányvonalával ért egyet, és valószínűleg ellenpólusként ezt is fogja képviselni a német kormányon belül. Így aztán Merkel „hattyúdala”, utolsó kancellári ciklusa Európa teljes átalakulásába kerülhet, ugyanis az eddig kereszténydemokrata pénzügyminiszteri kormányzati kulcspozíció volt az ára annak, hogy az SPD hajlandó volt belemenni az új nagykoalícióba.

Így arra lehet számítani, hogy az eddig visszafogott központosítás Merkel legitimációjának gyengülése és a német kormány jelentősen szociáldemokrata irányba való elmozdulása miatt új lendületet vesz majd. Ennek valószínűleg csak az szabhat határt, hogy sikerül-e megegyezni a német gazdaság szerepvállalásának mértékében, amivel ezekhez a központilag kezelt gazdasági költségvetési (vagy inkább segély-) alapokhoz hajlandó lesz hozzájárulni.

Reformtervek

Merkel és Macron már tavaly megegyeztek abban, hogy idén márciusig létrehoznak egy időrendet a reformok kereteinek meghatározására, amibe az eurózóna tagállamait is bevonják majd, viszont a németországi kormányalakítás elhúzódása miatt ezt a határidőt júniusig kitolták. Közben azért szép csendben az Európai Bizottság is elkezdte azokat a reformterveket kidolgozni, amelyeket Macron képvisel elsősorban – egy közös európai uniós pénzügyminiszter kijelölését, illetve egy úgynevezett „nehéz idők” költségvetést azoknak a tagállamoknak a megsegítésére, akik gazdasági nehézségekkel küzdenek. 

Trumppal való találkozás is Macron vezetői törekvéseit támasztja alá.

A központosítás felgyorsulása Magyarország szempontjából is problémás, ugyanis jelenleg a mi költségvetésünk is nagymértékben függ azoktól a pénzektől, amelyek az uniós költségvetésből különböző célprogramokra hozzánk befolynak. Az új költségvetési ciklusban ezért nem mindegy, hogy két külön büdzsé jön-e létre, illetve hogy a célprojektek kiválasztásakor a központosítást egyébként ellenző visegrádi országok az álláspontjuk miatt esetleg háttérbe szorulnak-e. Sőt, a költségvetési elosztást akár arra is fel tudja majd használni az Európai Unió, hogy a menekültkvóta elfogadását kikényszerítse, ami még tovább gerjeszti a központosítási irányt. Német és francia külügyminiszterek már tettek is javaslatot arra, hogy közös uniós titkosszolgálat, illetve egy olyan menekültügyi szervezet jöjjön létre, amely központilag döntene arról, hogy kiket kell Európának befogadnia, illetve el is osztaná a befogadott migránsokat a tagállamok között.

 

Új világrend

Macron hadüzenete kongresszusi beszéd

A kongresszus két háza előtt elmondott beszédében Emmanuel Macron a kötelező történelmi idézetek és a napi politikai témák mellett beszélt arról, milyennek képzeli a 21. századi új világrendet. A francia elnök elismerte, hogy különböző elképzelések vannak arról, milyen legyen a közös jövőnk: „Két lehetséges út áll előttünk. Választhatjuk az izolációt, a kivonulást és a nacionalizmust. Ez az egyik lehetőség. Csábító lehet számunkra, hogy gyors és átmeneti gyógyszert találjunk a félelmeinkre” – mondta, de világossá tette, hogy ez az út számára elfogadhatatlan. „Ha bezárjuk az ajtót a világ előtt, azzal nem állítjuk meg a világ evolúcióját. Ezzel nem kioltjuk, hanem éppen ellenkezőleg, csak felszítjuk polgárainkban a félelmeket.”
Macron szerint „szélesebbre kell nyitnunk a szemünket”, hogy ne csak az előttünk álló kihívásokat és veszélyeket lássuk, hanem a lehetőségeket is: „Le fogjuk győzni a veszélyeket. Nem engedjük meg, hogy a dühöngő szélsőséges nacionalizmus megrázza a nagyobb bőség reményével teljes világot.” A francia elnök a „dühöngő nacionalizmus” legfőbb veszélyének azt nevezte, hogy ellehetetleníti a globális intézményrendszert és a liberális demokráciákon alapuló világrendet. „Ez egy kritikus pillanat. Ha nem látunk munkához sürgősen és együtt, mint a globális közösség tagjai, akkor meggyőződésem, hogy a nemzetközi szervezetek, beleértve az ENSZ-et és a NATO-t, nem lesznek többé képesek betölteni feladatukat, és elvesztik stabilizáló hatásukat. Ezzel elkerülhetetlenül és súlyos mértékben aláássuk azt a liberális rendet, amit a második világháború után építettünk fel.”
Macron ezt követően nyílt hadüzenetet intézett a globalizmus ellenségeihez, akik „a saját mintájuk szerint akarják formálni a világot”.  Azt üzente a meg nem nevezett országoknak, hogy „nem osztom az új, erős hatalmak kialakítása iránti lelkesedést, a szabadság feladását és a nacionalizmus illúzióját”. A francia elnök felszólította a kongresszus tagjait, hogy csatlakozzanak hozzá: „Söpörjük el együtt őket, írjuk meg magunk a saját történelmünket és szüljük meg azt a jövőt, amit mi akarunk.” A kommentárok többsége szerint ezzel a résszel Macron vendéglátóját, Donald Trumpot bírálta, ám a fenyegetés még inkább értelmezhető a globalizmus és föderalizmus európai kritikusainak szóló üzenetként, akik új kontinentális ellensúlyt kívánnak kialakítani a Párizs–Berlin szuperállami tengellyel szemben. (Morvay Péter)

 

Olvasson tovább: