Kereső toggle

Felébredt az alvó óriás

Toxikus álmok Nagy-Törökországról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Javában zajlik az Olajág hadművelet az észak-szíriai Afrinban. Bár Törökország a nehéztüzérséget és a légierejét is bevetette, a kurd védelmi egységek elszántan tartják magukat. A török elnök elárulta, hogy ami zajlik, valójában hódítás. Lesznek itt gondok a szomszédokkal.

 

A napokban Recep Tayyip Erdoğan török elnök és pártja, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) egy nagy rendezvényt tartott Isztambulban, ahol mind az elnök, mind a vezető pártfunkcionáriusok beszédet mondtak. Ezekre a beszédekre, melyek felfedik a törökországi politika befordulását a nemzeti szocializmus felé, majd később visszatérünk.

Foglalkozzunk inkább egy pillanatra azzal a jelenettel, ami körbejárta a teljes világsajtót. Harcias beszédének a végén Erdoğan elnök egy terepszínű ruhába öltöztetett, vörös barettsapkás kislányt vett észre a tömegben, aki összeszorított ajkakkal tisztelgett. Több sem kellett, hogy a kislányt a színpadra tuszkolják, ahol a gyerek a nyomás alatt elsírta magát. Erdoğan a török belpolitikai közbeszéd általános szintjén vigasztalta a gyereket.

„A török zászló ott van a zsebében. Ha isten is úgy akarja, és mártír lesz, azzal takarják majd le. Mindenre készen áll, nem igaz?” – mondta az elnök, majd amikor a gyerek nem fejezte be a sírást, hozzátette: „Ne sírj, a vörössapkások nem sírnak. Vigyél minket Afrinba, főnök.”

A török elitalakulatnak, a vörössapkásoknak az emlegetése persze nem volt véletlen a török elnök részéről. A rendezvény alatt már kivezényelték az elitalakulatot az észak-szíriai Afrinba, hogy „tegye a dolgát”: zúzzák szét a kurd ellenállást, és készítsék elő a területet, hogy a polgárháború pokla elől Törökországba menekült szírek visszatérhessenek Szíriába. Ne legyenek kétségeink afelől, hogy ezt milyen módszerekkel fogják előkészíteni: etnikai tisztogatással. Az, hogy a Törökországban lévő szíriai menekülteknek csak egy egészen jelentéktelen része származik eredetileg Afrinból, a kutyát sem érdekli.

A jelenet nem nagyon verte ki a biztosítékot Törökországban, egyedül a nyugati lapokban jelent meg általános felháborodás, hogy egy hatéves gyerek hősi haláláért fohászkodik a török elnök, a NATO Egyesült Államok utáni legnagyobb hadereje felett rendelkező főparancsnoka. Többre nem nagyon futja – legyen bármilyen szalonképtelen is, senki sem kockáztat meg egy erőteljesebb fellépést a robbanásra kész török nacionalizmus ellen, mindenki csak elhűlve hallgatja a belpolitikai frázisokat, melyek hódító háborúkat készítenek elő.

A legrosszabb az egészben, hogy ezek a toxikus nacionalista frázisok működnek is: Erdoğan népszerűsége töretlen az országban. Olyan magas, hogy az AKP már előrébb is hozná a választásokat.

A legutóbbi közvélemény-kutatások szerint a törökök 90 százaléka támogatja az elnök szíriai hadjáratait. Mind az Eufrátesz pajzsa, mind az Olajág hadművelet nagy népszerűségnek örvend az országban, a politikai retorika szerint „felébredt az alvó óriás”, és a hadműveletekkel megmutatja valódi erejét.

A török rendezés

Erdoğan már az Eufrátesz pajzsa hadműveletnél egyértelművé tette, hogy pontosan hogyan is képzeli el annak a hárommillió szíriai menekültnek a sorsát, akik a polgárháború elől menekültek az országába. 

„Törökország addig marad Szíriában, amíg Afrin és Mánbidzs vissza nem kerül a jogos tulajdonosához” – mondta, és arra az 1920-as török dokumentumra hivatkozott, amely Törökország igényét jelentette be területekre Irakban, Szíriában és Görögországban (Ciprus). Azt, hogy 1923-ban a lausanne-i egyezmény meghatározta Törökország határait, a török elnök elfogadhatatlannak nevezte, és az egyezmény újratárgyalását pedzegette tavaly decemberi görögországi látogatása alatt.

Az Eufrátesz pajzsa hadművelet az Eufrátesz folyó keleti oldalát „tisztította meg” az Iszlám Államtól és fiókirodáitól, na meg persze a kurdoktól, míg az Olajág hadművelet célja Afrin városának és a körülötte lévő területeknek a „felszabadítása”. Afrinban azonban már nincsenek iszlamisták, ez a hadművelet kizárólag a kurdok ellen irányul.

Ha hinni lehet a török politikai retorikának, valószínűleg lesz egy harmadik hadjárat is: ez szintén a kurdok által ellenőrzött Mánbidzs ellen fog indulni. Ezt a területet ugyanis a kurd védelmi erőkből (YPG) alakult Szíriai Védelmi Erők (ebben már arabok is vannak) szabadította fel az Iszlám Állam ellenőrzése alól, ők foglalták vissza a halálszekta fővárosát is, Rakkát.

A mánbidzsi Szíriai Védelmi Erőket azonban az Egyesült Államok támogatja – nem lehet tudni, hogy Erdoğan meg mer-e kockáztatni egy frontális konfrontációt a szuperhatalommal szemben. Egyelőre azonban nagyon úgy tűnik, hogy a török elnök addig megy előre, amíg falba nem ütközik.

Ezeknek a területeknek a „felszabadítása” két célt szolgál: egyrészt visszaszerezni az iráni és orosz beavatkozás után a török dominanciát Szírián belül, ellenőrizve a közvetlenül a határ mellett lévő területeket, másrészt visszaállítva az utánpótlási vonalakat Asszad iszlamista ellenzéke felé Idlib tartományban. Ha ezt sikerül elérni, Törökország meghatározó alakítója lesz a szíriai belpolitikának úgy, hogy kvázi növelte is saját területeit.

A másik célja a hadműveleteknek, a szíriai menekültektől való megszabadulás. Az Eufrátesz pajzsa hadművelet után 135 ezer szíriai menekült már „visszatért”. Erdoğan felesége pedig egy beszédében azt mondta, ha az afrini hadművelet sikerrel jár, úgy 500 ezer szíriai menekültet fognak visszatelepíteni a területre. Ezzel persze borulni fog az eredeti etnikai térkép, de ez nem zavarja a török politikai vezetést. 

A halott kurd a jó kurd

Törökország ugyanis évek óta etnikai tisztogatásokat végez az országon belül. Ezeknek az etnikai tisztogatásoknak a legnagyobb áldozatai a kurdok. Bár a szíriai válság kirobbanása előtt úgy tűnt, hogy elkezdődött valamifajta párbeszéd a törökök és a kurdok között, de a remények egy esetleges kiegyezésre – és persze egy kurd autonómiára – hamar semmivé foszlottak.

Hiába kerültek be a kurdok a török parlamentbe a Népi Demokratikus Párttal (HDP), a képviselőiket a puccs után letartóztatták. De Erdoğan már ezt megelőzően brutális kegyetlenséggel állt neki a dél-törökországi kurd városok „megrendszabályozásának”.

Ennek keretén belül több ezer kurd halt meg, bár értelemszerűen az áldozatok számáról nincs semmiféle hivatalos adat.

Mindent elmondanak azonban a rommá lőtt városok. E sorok írója járt Diyarbakirban a puccs alatt, és látta a megsemmisült történelmi belvárost. Egészen pontosan a köré felhúzott török ellenőrzőpontokat, a civileket vegzáló török katonákat és a pusztítást, amit a hadsereg végzett.

Az etnikai tisztogatás elől Szíriába menekült kurdokat és persze a helyieket most szintén támadja a török hadsereg. Nemzetközi beavatkozás nélkül a kurdok természetesen veszíteni fognak, nagyon nem úgy tűnik, hogy bárki is szívesen konfrontálódna a törökökkel.

Ez a politika persze hosszú távon meg fogja bosszulni magát: várható, hogy a kurdok az elkövetkező években brutális mértékben fognak radikalizálódni, és átértékelik az eddigi szövetségeseikkel a viszonyukat, a török–kurd kiegyezés és a békés együttélés lehetősége pedig teljesen eltűnik. Nyilvánvaló, hogy Törökország nem fogja tudni megoldani a kurd „problémáját” fegyveres erővel, ez pedig vissza fog ütni a jövőben.

A török lakosság azonban, dacára annak, hogy Erdoğan a 2016-os sikertelen puccskísérlet óta felszámolta a sajtó- és szólásszabadságot az országban, és bebetonozta a hatalmát, valamint, hogy a török gazdaság eddig sosem látott mértékű mélyrepülésben van, úgy tűnik, hogy mindenben támogatja az elnököt. Elegendő az Oszmán Birodalom történelmi nagyságának és a Nagy-Törökország kérdésének a napirenden tartása, hogy irányítsák az országot. A nagyság álma elhallgattat minden belső ellenzékit is.

A kérdés persze az, hogy hol húzódnak meg ennek a retorikának a határai, és hogy végignézi-e a világ, hogy esetleg Törökország újabb területszerző háborúkat indít.

Olvasson tovább: