Kereső toggle

Show-biznisz politika

Hollywood közéleti szerepvállalása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A show-biznisz nem csak Kalifornia jelképének számító iparág. Kampányok kimenetelét képes meghatározni, képviselői aktívan részt vállalnak társadalmi, politikai kérdésekben, ahogy erre a Golden Globe-díj-átadón Oprah Winfrey szereplése is rámutatott.

 

Legelőször egy 1934-es kormányzóválasztási kampány mutatta meg, mekkora politikai erőt képviselhet a hollywoodi álomgyár, ha aktívan belép a közéletbe. A versenybe ugyanis teljes mellszélességgel beszálltak a show-biznisz akkori meghatározó figurái, akik tisztában voltak azzal, hogyan hatnak a képernyőn vagy a mozivásznon továbbított üzenetek.

Sinclairt mindenáron megállítani

A szórakoztatóipar pánikszerű mozgósítását a Demokrata Párt jelöltje, Upton Sinclair növekvő népszerűsége váltotta ki. A nemzetközi elismertségnek örvendő író „Vessünk véget Kaliforniában a szegénységnek” (az angol szavak kezdőbetűiből csak EPIC-ként emlegetett) szlogennel felcímkézett szocialista programmal akarta megszólítani a kaliforniai, sőt általában az amerikai munkanélkülieket. Terveit egy vékony könyvben részletezte I, Governor of California, And How I Ended Poverty: A True Story of The Future (Én, Kalifornia kormányzója: Hogyan vetettem véget a szegénységnek: A jövő igaz története) címmel. A profetikus írás országos bestseller lett, a szerző pedig soha nem látott fölénnyel megnyerte a Demokrata Párt előválasztási versenyét.

A hollywoodi stúdióigazgatók megijedtek, hogy Sinclair egyre biztosabbnak látszó kormányzósága és az azzal együtt megvalósuló gazdasági rendszer veszélybe sodorná a filmgyártást, amely épp az előző tizenöt évben települt át a nyugati partra a napfény és a kedvező adók miatt. Ezért egy nagynevű reklámügynökséggel (Lord & Thomas), valamint egy akkor úttörőnek számító politikai tanácsadó céggel, a Whitaker & Baxterrel összehangolt hadjáratot indítottak, hogy a hátralévő két hónap alatt a republikánus jelölt, Frank Merriam javára döntsék el a versenyt. 

Upton Sinclair Pulitzer-díjas regényíró politikai szerepvállalásával elérte, hogy Hollywood összefogjon ellene.

A módszerek, melyeket ekkor kidolgoztak, hozzájárultak a modern polititikai kampány megszületéséhez. A Lord & Thomas legyártott egy rádiós szappanoperát, melyben kipécézték a sinclairizmus középosztályt negatívan érintő következményeit. A Whitaker házaspár napokra bezárkózott Sinclair írásaival, inkrimináló idézetek után kutatva, melyekből a Washington Post egyet-egyet egész oldalas keretben naponta leközölt. Louis B. Mayer, a Metro-Goldwyn-Mayer stúdió vezetője, egyben a kaliforniai Republikánus Párt elnöke pártszimpátiára való tekintet nélkül összehozta a közös cél érdekében filmiparbeli riválisait. Ekkor készültek az első kampányfilmek – a filmhíradókként bemutatott bejátszásokban megszólaló „átlagembereket” valójában színészek alakították.

Mintát adtak

Történészek, újságírók, reklámszakemberek, tanácsadók egyaránt az 1934-es évet jelölik meg fordulópontként, amikor a demokratikus folyamat gyökerestől átalakult, és a pártok irányítását a tömegtájékoztatás dominanciája váltotta fel. A szórakoztatóipar megjelenése a politikában ennek a folyamatnak nem mellékterméke volt, hanem a fő hajtóereje.

A „show-biznisz politikát” Hollywood üzletágként és értékrendszerként azóta is uralja. A következő negyven év során ugyanis a sajtó, a politikusok és a közvélemény is elfogadta a szórakoztatóipar jelenlétét az amerikai közéletben. Eisenhower tévés kampányai vagy John F. Kennedy és Ronald Reagan médiasikerei meggyőzték a politikusokat, hogy a show-biznisz politikának köszönhetően választást lehet nyerni, illetve bizonyos politikai kérdésekben adott irányba lehet terelni a közvéleményt. Kathryn Cramer Brownell: Showbiz Politics: Hollywood in American Political Life (Show-biznisz politika: Hollywood az amerikai politikai életben) című könyvében idézi Bette Davist, aki John F. Kennedy beiktatásán a meghívottakon végignézve megjegyezte, hogy „a szórakoztatóipar a hatodik rend lett”. Ekkorra a hírességek az amerikai politikai élet megszokott alakjaivá váltak mint propagandisták, tanácsadók, választási aktivisták, adománygyűjtők vagy akár maguk is potenciális jelöltek. 

Az álomgyár valósága

Ezektől az előzményektől egyenes út vezetett oda, hogy egy országos népszerűségnek örvendő médiaceleb elmond egy hatásos beszédet a filmipar krémjét felvonultató díjátadón, és egyből elnökké akarják kikiáltani. Amennyiben Oprah Winfrey engedi magát meggyőzni – Meryl Streep szerint nincs is más választása, mint indulni 2020-ban –, várhatóan az élmezőnyből startol a politikai veteránok (Joe Biden volt alelnök, Bernie Sanders vermonti szenátor, Hillary Clinton 2016-os demokrata ellenfele, Elizabeth Warren massachusettsi szenátor), illetve országos szinten még nem bizonyított, de reményteljes újoncok (Kirsten Gillibrand New York-i, Kamala Harris kaliforniai, Cory Booker New Jersey-i szenátor) mellé. Esélyeit növeli a Demokrata Pártban, hogy indulása kiválóan illeszkedne a fehér férfiak „privilegizáltsága” elleni ideológiai küzdelembe, de két olyan kulcsfontosságú választói bázis mobilizálását is megelőlegezné, melyek Obamát mindkétszer győzelemhez segítették.

Mégsem lehet borítékolni, hogy Winfrey útja sima lenne a Fehér Házig. Akadályt jelenthet például az a probléma, amivel a Demokrata Párt hosszú ideje birkózik: a totális elidegenedettség az átlag amerikaiak valós gondjaitól. Oprah beszéde fényévekre volt azoknak a nőknek a tapasztalataitól, akik ténylegesen nehéz körülmények között, nemük miatt megalázó megkülönböztetést szenvednek el (ellentétben például Meryl Streeppel, aki többet kap egy sorozatszerepért, mint Robert De Niro).

 A – mellesleg nemcsak színésznők, hanem gyerekek ellen elkövetett – visszaélések és perverzitások Hollywoodban mindig is nyílt titoknak számítottak, pár hónappal ezelőttig mégsem szólalt meg senki. Fotók tanúsága szerint Oprah-t igen közvetlen barátság fűzte Harvey Weinsteinhez, sőt néhány fiatal színésznő Oprah jelenléte miatt bízott meg a producerben, így még az is felmerült, hogy a műsorvezető csaliként közreműködött. 

Az egyik legkiáltóbb csúsztatás Oprah beszédében Recy Taylor és Rosa Parks polgárjogi harcosok megidézése volt. Az afroamerikai Taylor istentiszteletről tartott hazafelé 1944-ben, amikor fehér férfiak megerőszakolták. Az elkövetők közül egyet sem ítéltek el; a történtek hatására Recy Taylor csatlakozott a polgárjogi harchoz. Részben az ő példájából merített bátorságot Rosa Parks, hogy nem adja át a helyét a buszon egy fehér férfinak. Azzal, hogy Oprah ezt a történelemformáló döntést azokéhoz hasonlította, akik csatlakoztak a #MeToo mozgalomhoz, cinkos hallgatóságát nemcsak felmentette, de a szexuális zaklatás elleni küzdelem áldozatkész aktivistáivá avatta.

Winfrey munkásságában szintén akadnak megkérdőjelezhető momentumok. Műsora gyakran biztosított reklámfelületet bombasztikus eredményekkel kecsegtető, de tudományos alapok nélküli, kétes praktikáknak. Show-jában kétszer is szerepelt például a 2011-ben három ember meggyilkolásáért elítélt James Arthur Ray. Az önjelölt guru Spiritual Warrior (szellemi harcos) nevű tréningjén a résztvevők először 36 órát töltöttek étel és ital nélkül az arizonai sivatagban, majd egy „tisztító rituálé” következett egy 90 fokos sátorban. Az egyik áldozatot kifejezetten Oprah helyeslő magatartása győzte meg, hogy kétségeit feladva részt vegyen a 10 ezer dolláros „újjászületésen”. A sort hosszan lehetne folytatni – akár ellentmondásos kozmetikai eljárásokról, newage-es elveket valló gurukról, sátáni rituálék állítólagos áldozatainak hipnózis segítségével felidézett elnyomott emlékeiről, vagy a tinédzserkori elhízás gyomorgyűrűvel történő kezeléséről volt szó, Oprah nem tett meg mindent nézők millióinak a hiteles és elfogulatlan tájékoztatásáért.

Winfrey egyébként nem először került szóba a Fehér Ház lehetséges lakójaként. Amikor Donald Trump 2000-ben fontolóra vette, hogy indul a választáson, a Mike Pence karakterével homlokegyenest ellentétben álló Oprah-t választotta volna alelnöknek – bár a The America We Deserve (Amerika, amit megérdemlünk) című könyvében összefoglalt akkori „programja” egyéb területeken nagy százalékban fedi a mostanit. „A szavazók egyre inkább az üzleti élet, a szórakoztatóipar, a profi sport, esetleg a katonaság világából – és nem a megélhetési politikusok közül – fogják kiválasztani a következő generáció politikai vezetőit – írta Trump, majd hozzátette: „Ennek az az oka, hogy az amerikaiak az igazságot akarják hallani.” Ha ez így van, elképzelhető, hogy ami Oprah műsoraiban működött, egy esetleges választási részvételnél nem fog: a személye önmagában nem lesz elég garancia a hitelességhez.

Olvasson tovább: