Kereső toggle

Halálraítéltek és halálra szántak

Török offenzíva a kurdok ellen

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Múlt vasárnap Törökország katonai offenzívát indított a kurd kantonok ellen Észak-Szíriában. A halottak száma erősen kozmetikázott, a törökországi nyilatkozatok cinikusak. A nyugat és Oroszország csendben asszisztál.

Észak-Szíria, vagy Rozsává, ahogyan a kurdok mondják, már akkor is készült a török offenzívára, amikor 2015-ben ott voltam. Nemcsak a dél-törökországi etnikai tisztogatások, a diyarbakiri történelmi óváros elpusztítása miatt, de politikai szükségszerűségből is. A szíriai PYD (Demokratikus Egyesülés Pártja) a testvérszervezete a törökországi PKK-nak (Kurd Munkáspárt), amely szeparatista törekvései miatt terrorszervezetként van nyilvántartva Törökországban, Erdogan elnök pedig abszolutista hatalmát előszeretettel támasztja alá a „kurd fenyegetés” ütőkártyájával, ami általában etnikai tisztogatásokban és a kurd városok konkrét katonai megszállásában csúcsosodik ki.

A szíriai polgárháborúban gyakorlatilag teljes függetlenséget szerzett északi kurd területek már régóta szúrják a török vezérkar szemét, konkrétan például ők akadályozták meg (elvágva az északi utánpótlási utakat), hogy Törökország fegyverrel, pénzzel és egyéb forrásokkal lássa el szélsőséges iszlamista szövetségeseit (például az An-Nuszra frontot), akik Aszad elnök megdöntésén ügyködtek. Az egyesült kurd kantonok emellett menedéket és utánpótlást biztosítottak a törökországi PKK-s kurd gerillák számára, akikre igencsak rájárt a rúd, mert a szíriai konfliktus kirobbanása óta gyakorlatilag akármi történt is Törökországban, az biztos, hogy válaszként a török hadsereg megbombázott néhány kurd települést, offenzívát indított ellenük.

Egyetlen politikai elemzőnek sem lehet meglepő, hogy a törökök által „Olajfaág”-nak nevezett hadművelet elkövetkezett. Mégis, a török cinizmus, ami az egész eljárást jellemzi, és a nagyhatalmak cinkos hallgatása azért elgondolkodtatja az embert, hogy mi, a „haladó Nyugat” nevezhetjük-e haladónak magunkat, beszélhetünk-e igazságosságról és tisztességről egyáltalán.

Személy szerint úgy gondolom, hogy nem. Hogy hallgatólagosan éppen most áruljuk el a Közel-Keleten az egyik legfontosabb szövetségesünket, és nézzük végig, hogyan hajt végre etnikai tisztogatást a NATO második legnagyobb hadserege, az egyértelmű. Hogy Törökországgal már évek óta komoly problémák vannak, az ismert. Elég csak arra utalni, hogy hogyan zsarolják a törökök a szír menekültekkel Európát, kvázi EU-tagságot és vízummentességet követelve.

Lassan azonban a háború ködébe vész Törökország dicstelen szereplése a szíriai válság elmélyítésében; hogy minden eszközt bevetve támogatták az ilyen-olyan szunnita felkelőcsapatokat Aszaddal szemben. Nem számított, hogy ezzel gyakorlatilag a valaha létezett legbrutálisabb szunnita terrorszervezet (Iszlám Állam) felemelkedését hozták el, az egyetlen szempontjuk az érdekszférájuk kiterjesztése volt azzal, hogy egy szunnita, törökbarát kormányt juttassanak hatalomra. Köztudott volt, hogy az önjelölt kalifátus megszállt szír és iraki területeinek kőolaját a törökök vásárolták fel a határon átfutó rögtönzött vezetékeken, és hogy a magát An-Nuszra Frontnak nevező szíriai al-Kaida-fiók is aktív török közreműködéssel tudta megtartani Idlib tartományt egészen az orosz beavatkozásig.

Ha azzal szeretnénk mentegetni a török külpolitikát, hogy ellenben befogadták a háború elől menekülő szíreket – ezt az elmúlt évek tükrében jobb, ha átgondoljuk. Láthatjuk, hogyan kovácsolt az Erdogan-kormányzat zsarolási potenciált a befogadott menekültekből, és azt sem érdemes elfelejteni, hogy a török–szír határon a mai napig tűzparancs van érvényben a katonák számára bárki ellen, aki illegálisan próbálja átlépni a határt. Másképpen pedig nem nagyon lehet.

Ezzel szemben ott vannak a kurdok, akiknek az egyetlen törekvése az elmúlt évszázadokban az volt, hogy saját államuk legyen. Ez a húszmilliós nép az egész szír–iraki konfliktus alatt nem tett mást, mint hogy amikor a felettük rendelkező államok megbuktak, megszervezték a saját védelmüket, ezt pedig kiterjesztették a kurdok lakta települések összes etnikumára. Így volt ez Szíriában és Irakban is. A kurdok voltak az Iszlám Állammal szembeni ellenállás utolsó bástyái, világító gyertyák a sötétségben. Európai eszméink természetes szövetségesei és védelmezői.               u

Amíg az Iszlám Állam valódi fenyegetést jelentett, addig a kurdok támogatást kaptak tőlünk és ígéretet az önrendelkezésre. A vérükkel fizettek cserébe. Amikor azonban az Iszlám Állam elbukott, már nem volt szükség rájuk. A mór megtette kötelességét, a mór mehet. Cinikus hallgatással hagytuk, hogy az Irakban tartott győztes függetlenségi referendumot eltérítse Törökország és Irán, akiknek a legkevésbé sem hiányzik egy független kurd állam a térségben, és ugyanezzel a cinizmussal hagyjuk, hogy a törökök most szétzúzzák az észak-szíriai független kurd kantonokat is.

Vasárnap óta zajlik a török hadjárat. Nemzetközi alapítványi forrásaim szerint (lapzártánkig nem kaptak engedélyt, hogy hivatalosan nyilatkozzanak) azonban nemcsak Afrint támadja a török hadsereg, hanem az összes kurd kantonra hullanak az aknagránátok. A külföldi humanitárius munkások levonultak a pincékbe Amudától Kobániig. Afrinban és környékén a kurd Népvédelmi Erők (YPG) hevesen ellenállnak, több török harckocsit is kilőttek, a veszteségek állítólag mindkét oldalon magasak.

A kurdok hét civil halálát is jelentették, a török külügyminisztérium erre úgy fogalmazott, hogy a megölt civilek egyszerűen milicisták voltak, különben is a kurd „terroristák” élő pajzsként használják fel a civil lakosságot.

A nem csak kurdokból álló, az Iszlám Állam fellegváránál, Rakkánál állomásozó és amerikai fegyverzettel felszerelt Szíriai Demokratikus Erők helyi forrásunk szerint parancsot kaptak, hogy nem fordulhatnak vissza, hogy segítsenek a kantonoknak, és fegyvereket sem küldhetnek a modern török hadsereg ellen ötvenes évekbeli fegyverzettel harcoló, férfiakból és nőkből álló önvédelmi erőknek, akik inkább meghalnak, mintsem egy talpalatnyi földet is átengedjenek a törököknek. Az ellenállás tehát komoly, a kurdok a végletekig elszántak.

Ne legyenek kételyeink azonban azzal kapcsolatban, hogy el fognak bukni. Eddigi szövetségeseiknek cinikus hallgatása, az a tény, hogy egyedül maradtak a világ egyik legmodernebb és legnagyobb hadseregével szemben, garantálja a totális vereséget. A kérdés az, hogy ez milyen véráldozatok árán fog megtörténni.

Ha a török hadsereg le is darálja a kurd önvédelmi erőket, nagy kérdés, hogy mit tesz a többségében kurd lakossággal. A civil áldozatok számának drasztikus emelkedése elkerülhetetlen: egyrészt a törökök nem érdekeltek abban, hogy etnikailag homogénnek tartsák meg az afrini régiót, és inkább a türkmén lakosság lélekszámának növekedését segítenék elő, másrészt mert jelen pillanatban a kurd civileknek az égvilágon nincs hová menekülnie. Az oroszok és az Aszad-rezsim által ellenőrzött területeken nem látnák őket szívesen (és most a legenyhébben fogalmaztunk a saját népe ellen vegyi fegyvereket bevető Aszad-rezsimről), Idlib tartomány még működő dzsihádistái ellen pedig ők is fegyvert fogtak. Maradnának az iraki kurd területek, ahová a konfliktus során amúgy is tömegével menekültek a szíriaiak. A probléma ezzel csak az, hogy bár az iraki–szír határ nyitva van, azt nem az iraki kurd autonómia, hanem Bagdad ellenőrzi.

Bárkinek, aki át akar lépni, Bagdadnál kell vízumért folyamodnia, annak az esélye pedig, hogy ezt a szíriai kurdok megkapnák, igen csekély. Iraki Kurdisztán ugyanis folyamatosan a fegyveres konfliktus szélén táncol az iraki kormányzattal, amely éppen most törte le elszakadási törekvéseiket, és vette át minden határuk ellenőrzését.

A lakosságnak tehát nincs más választása, mint maradni a zuhogó bombák között, ellenállni egy fegyveres megszállásnak, amelynek valódi céljai azon kívül, hogy egy nép önrendelkezését felszámolja, eléggé homályosak.

Várható, hogy néhány európai kormányzat majd diplomáciailag elítéli a török offenzívát, de hogy a NATO-tagállamok, beleértve az Egyesült Államokat is, fegyveres konfliktusba keveredjenek egy másik NATO-tagállammal, egészen biztosan elképzelhetetlen.

Maradnak a kurd önvédelmi erők, esélytelenül. Mind halálraítéltek, de el is szánták magukat, hogy halálig harcoljanak a földjükért.

Olvasson tovább: