Kereső toggle

A tömegpusztításhoz nem kell atomrakéta

Interjú Csoma Mózes Korea-kutatóval

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az észak-koreai rezsim a hidegháborús logikát követi, ám döntésmechanizmusai megértéséhez számításba kell venni a távol-keleti kultúra sajátosságait is – mondja Csoma Mózes Korea-kutató.

Mekkora piros gombja van Észak-Koreának? Milyen pusztítást eredményezne, ha kitörne egy háború a Koreai-félszigeten?

– Bár a politikai üzenetekben és a médiában rendszeres téma az esetleges fegyveres konfliktus, minden szereplő tisztában van azzal, hogy ez a legrosszabb opció. Észak-Korea a koreai háború lezárása óta készül arra, hogy megtámadják őket: a demilitarizált övezet északi részén felsorakoztatott hagyományos fegyverarzenállal – amelynek a derékhadát szovjet gyártmányú tüzérségi eszközök adják – könnyedén elérhetnék a 22 milliós Szöult. Vagyis nem lenne szükség „piros gombokra”, nukleáris fegyverekre, ballisztikus rakétákra – ezek nélkül is néhány órán belül százezres nagyságrendű lenne az áldozatok száma. Mindez nemcsak Dél-Koreát érintené érzékenyen, hiszen az országban él 150 ezer amerikai, 700 ezer japán és egymillió kínai állampolgár.

Természetesen Kim Dzsong Un is tisztában van azzal, hogy ha ők indítanának háborút, akár nukleáris fegyverekkel, a rakétáik még célhoz sem érnének, megérkezne a sokkal súlyosabb ellencsapás. Vagyis a részükről a nukleáris program, a próbarobbantások, rakétatesztek nem szolgálnak mást, mint az elrettentést, annak biztosítékai, hogy katonai beavatkozásra soha ne kerülhessen sor velük szemben. Másként megfogalmazva: az észak-koreai vezetés hidegháborús logika alapján működik. Ez derült ki Kim Dzsong Un újévi üzenetéből is, amely egyébként nem egy harmadik világbeli vallási fundamentalista gondolkozásmódját tükrözte. A bizonyára hatalmas stáb – beszédírók, stylistok, marketingesek – által megalkotott beszéd logikus stratégiai célokat fogalmazott meg, amelyek között az önvédelem mellett szerepelt az USA-val, és legfőképpen Dél-Koreával való viszony rendezése is.

Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az enyhülésnek vannak szűk keresztmetszetei. Phenjan például soha nem fogja felszámolni nukleáris, illetve rakétaprogramját. Ha erről lemondanának, vagy nemzetközi ellenőrzés alá helyeznék, akkor – a hidegháborús logika mentén – úgy éreznék, hogy éppoly sebezhetőek, mint a Szaddám Huszein vezette Irak volt, és ugyanaz megtörténhet velük is.

Ebben a helyzetben mi lehet a megfelelő válasz a Nyugat, illetve Dél-Korea részéről?

– Alapvetően egyetlen megoldás tűnik reálisnak, mégpedig az, amit Oroszország és Kína szorgalmaz, nevezetesen a kölcsönös befagyasztás: Észak-Korea moratóriumot hirdet a további erődemonstrációkra, Dél-Korea és az Egyesült Államok pedig felhagy a menetrend szerinti közös hadgyakorlatozással.

Fontos azt is megérteni, hogy két párhuzamos konfliktus zajlik egymás mellett. A nehezebben kezelhető, nagyobb „turbulenciát” keltő nézeteltérés Washington és Phenjan között van – ennél könnyebben kezelhető az észak és dél közötti feszültség. A leginkább veszélyeztetett helyzetben Dél-Korea van, mégis ők tudják legjobban kezelni a kialakult helyzetet. A két Korea között meglévő etnikai, történelmi, kulturális kapocs adott esetben gyorsan felül tudja írni az ideológiai-politikai szembenállást. Ez persze nagyban függ a déli kormány hozzáállásától: az antikommunista konzervatívoknál kisebb a mozgástér, a tavaly május óta hatalmon lévő balközép kabinet viszont pragmatikusabban kezeli a helyzetet.

Vagyis minimális az esély arra, hogy az USA megelőző vagy célzott csapásokat mérjen Észak-Koreára?

– Nem tartom valószínűnek, hogy ezt Washington megkockáztatja. A távol-keleti kultúrában meghatározó az arcvesztéstől való félelem, ami különösen erős Észak-Koreában: Phenjan a legkisebb, legprecízebben végrehajtott ellenséges katonai beavatkozás esetén is bizonyítási kényszerbe kerülne, nem tehetné meg, hogy ne adjon erre megfelelően kemény választ – ami pedig egyértelműen háborút jelentene.

Az amerikai hadsereg ugyan képes lenne a földfelszíni létesítményeket vagy akár egész városokat visszabombázni a középkorba, ugyanakkor Észak-Koreában az elmúlt évtizedekben országszerte temérdek alagút- és bunkerrendszert építettek ki, sőt hegyek gyomrában komplett gyárak, illetve városok működnek – természetesen illetéktelen szemektől teljesen elzárva. Például azt sem tudjuk, hogy a tavalyi év sorozatos rakétatesztjeihez használt eszközök hol készültek. Mindez egy hosszú évekre elhúzódó gerillaháború képét vetíti előre, nem beszélve a nukleáris fegyverek bevetéséről vagy a Dél-Korea és Kína felé meginduló hatalmas menekültáradatról. A jelenlegi feszült helyzet a világ első számú válsággócává nőné ki magát, nagyobbá, mint a közel-keleti konfliktus – ebben a térség országai, elsősorban Dél-Korea és Kína maximálisan ellenérdekeltek. Tavaly áprilisban a kínai–amerikai csúcson a kínai elnök világosan el is magyarázta mindezt Trumpnak, aki ezt követően kezdett visszafogottabbá válni a témában. Augusztus 15-én, Dél-Korea államalapításának ünnepén pedig Mun Dzsein elnök szintén Washingtonnak üzenve arról beszélt, hogy szó sem lehet arról, hogy a délieken kívül bárki más döntsön béke vagy háború kérdésében a térségben.

Utalt a kulturális-pszichológiai háttérre. Magát Kim Dzsong Unt mi motiválhatja pontosan?

– Az értelmezést nem szabad egyedül az ő személyére leszűkíteni. Az észak-koreai nomenklatúra – ami nagyságrendileg 50 ezer embert jelent – legfőbb érdeke, hogy hatalmát és az ehhez szükséges önálló államiságot megőrizze. Ezen túl Kim Dzsung Un személyes motivációja az, hogy fenntartsa saját dinasztikus-monarchikus uralmát, és megerősítse saját legitimitását elsősorban saját népe körében, továbbá a külföldi közvélemény szemében. Erre azért is van különösen szüksége, mert a konfuciánus kultúrkörben az életkornak jelentős szerepe van, márpedig Kim nem volt 30 éves, amikor átvette az ország irányítását. Tehát nagy tetteket kell végrehajtania, hogy karizmatikus vezetőként tűnjön fel a lakosság előtt – erre szolgálnak a rakétaindítások, illetve a hidrogén- vagy legalábbis fúziós bomba legyártása. A legnagyobb tett azonban az lenne, ha sikerülne neki az amerikaiakkal és a dél-koreaiakkal tárgyalóasztalhoz ülnie, és egy olyan paktumot tető alá hoznia, ami úgy zárná le nemzetközi jogilag a koreai háborút, hogy közben nem kellene beengednie a nemzetközi atomellenőröket az országba. Ha ez sikerülne, akkor a nagypapa, Kim Ir Szen szintjére emelkedne.

A gazdasági-társadalmi viszonyok javításával – praktikusan: ha lenne mit enni – nem nőne a diktátor népszerűsége?

– Ez utóbbira is megvan a törekvés. Amíg a jelenlegi elnök apja, Kim Dzsong Il az úgynevezett szongun politikát képviselte – ami azt jelentette, hogy első a hadsereg –, addig a fia az úgynevezett bjongdzsin politikát követi, aminek a lényege, hogy a katonai és a gazdasági célokat párhuzamosan igyekeznek elérni. A dél felé történt nyitás pontosan azt a célt szolgálja, hogy újrainduljanak azok a közös gazdasági projekteket, amelyek az ezredforduló utáni években működtek és nagy bevételt jelentenek Phenjan számára.

Olvasson tovább: