Kereső toggle

Stockholm- szindróma

A svéd demokraták harca a múlttal a jövőért

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Habár a főáramú média igyekszik xenofóbnak, rasszistának és helyenként nácinak beállítani, a bevándorlásellenes svéd párt történetének legjobb eredményét elérve királycsináló is lehet a szeptember eleji választáson.

A Brexit váratlan győzelmét és Donald Trump meglepetésszerű megválasztását követően mindenki arra számított, hogy az úgynevezett „populista tavasz” majd Európába is begyűrűzik. A várt földcsuszamlásszerű győzelmek azonban elmaradtak, sem a holland Szabadságpártnak, sem a francia Nemzeti Frontnak nem sikerült olyan átütő sikert elérnie, ami átrajzolta volna a kontinens politikai térképét. Mégis a tömeges bevándorlás okozta társadalmi elégedetlenség Ausztriában és Olaszországban is kormánypozícióhoz juttatott olyan politikai közösségeket, amelyeket korábban a tradicionális pártok eredményesen zártak karanténba. Hogy Svédországban az egyik legnépszerűbb populista párt mikor tudja elérni ezt a fordulópontot, még kérdés.

Túlerőben

A tőlünk nyugatra fekvő társadalmakban alapvető politikai módszer az, hogy a hagyományos baloldali és jobboldali pártok egymással is hajlandók összefogni annak érdekében, hogy az általuk rasszistának, antiszemitának vagy éppen csak szélsőjobboldalinak tartott ellenzéki formációkat mindenképp távoltartsák a hatalomtól. Ennek egyik példája Franciaország, ahol a kétfordulós választási rendszert kihasználva a mindent eldöntő küzdelemben a Marine Le Pen nevével fémjelzett Nemzeti Frontot rendre leszavazták a jobb- és baloldali voksolók. Éppen ezért fordulhatott elő, hogy a nagyszámú jobboldali szavazótábor a megosztottságból adódóan végül közvetve vagy közvetlenül azt az Emmanuel Macront juttatta hatalomhoz.

De hasonló karantént lehetett tapasztalni Hollandiában is, ahol a Geert Wilders nevével fémjelzett Szabadságpárt már évek óta széllel szemben vitorlázik, miután rajtuk kívül az összes politikai erő kijelentette, hogy semmiképpen sem hajlandóak koalícióra lépni az iszlámellenes formációval. A koalíció viszont megkerülhetetlen az országban, hiszen az agyondarabolt politikai paletta nem teszi lehetővé az önálló kormányzást.

Olaszországban azonban sikerült áttörést elérni, miután a Liga Matteo Salvini vezetésével lepipálta Silvio Berlusconi pártját, és második erőként végzett a legutóbbi választáson. Miután hosszas tárgyalásokat követően sikerült kiegyezni az 5 Csillag Mozgalom vezetésével, rövid kormányzati munka után támogatottságuk a választási eredményük duplájára nőtt. (Több közvélemény-kutató az akkori 17 százalékos eredményhez képest most 32-34 százalékot mér.)

Talán éppen az olasz példa rázta gatyába azokat a tradicionális baloldali és jobboldali pártokat, amelyek Európaszerte most válságban vannak. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a széles körű társadalmi felháborodás, hogyha átlép egy küszöböt, akkor képes hatalomra juttatni a sok éven keresztül szamárpadba ültetett ellenfeleket.

Szamárpad

Ahhoz, hogy a Svéd Demokratákhoz hasonló szélsőjobboldalinak és populistának tartott pártok valós politikai hatalomhoz jussanak, az kell elsősorban, hogy leszámoljanak a saját vállalhatatlan előéletükkel, gyökereikkel és vadhajtásaikkal. A Nemzeti Frontban Marine Le Pen egészen odáig ment, hogy ő maga zárta ki a pártból saját apját antiszemita kijelentései miatt. Hasonló erőfeszítéseket lehetett tapasztalni az osztrák Szabadságpárt vagy éppen a német AfD (Alternatíva Németországért) részéről is, de valami ilyesmit próbált végrehajtani itthon a Jobbik is (utóbbi anélkül azonban, hogy kizárta volna soraiból a neonáci múlt emblematikus szereplőit).

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: