Kereső toggle

Milyen székely lobbi az, amelynek nincs washingtoni irodája?

Stefano Bottoni történész a székely autonómiatörekvésekről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nemzetiségi alapú, területi autonómia saját intézményrendszerrel, részben állami forrásokból finanszírozva, hivatalos magyar nyelvvel – nagy vonalakban így foglalható össze a Székelyföldi Autonómia nagy álma. Az elképzelés realitásáról Stefano Bottoni történészt, a téma kutatóját kérdeztük.  

 

– Végignézve az erdélyi autonómiatörekvések kronológiáját, leginkább akkor nyílt esély ennek magvalósulására, amikor valami külső körülmény a román felet arra késztette, hogy enyhüljön az ezzel kapcsolatos álláspontja. Annak idején szovjet nyomásra jött létre a Magyar Autonóm Tartomány, aztán a kilencvenes évek végén a Nyugat felé kellett bizonyítani, hogy a román kisebbségpolitika megfelel az elvárásoknak. Most viszont nem érzékelhető külső nyomás. Reális egyáltalán középtávon székely autonómiáról beszélni?

– Szerintem egyáltalán nem, de ennek több oka van. Van egy külső ok, amit ön említett. A harmincas évek végén a magyar kormány és a revíziók nyomása kényszerített ki apró engedményeket a román nemzetiségi politikában. Az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig Moszkva temperálni tudta Ceausescuék magyar kisebbséghez való viszonyát. A kilencvenes évek közepén-végén, a NATO-csatlakozás előtt pedig amerikai ösztönzésre történt enyhülés. Ez az engedménypolitika azonban soha nem veszélyezteti a román állam fő vonásait, például a területi egységet – vagyis a románok soha nem gondolkodnak föderális szövetségi államban, illetve etnikai alapú autonómiában. Az adminisztratív regionalizmust ugyan nem utasítják el, de nyilvánvaló, hogy Székelyföld alapvetően magyar jellegű régió lenne.

Az autonómiának azonban van egy belső akadálya is. Nézzük meg a katalán példát: az elszántságuk mellett a nemzeti társadalom elképesztően magas fejlettségi szintje is figyelemre méltó. Szervezetten és többnyire békésen tudtak fellépni a maguk védelmében, miközben sikeresen tudták kezelni a legmodernebb médiumokat is, és egyértelműen megnyerték a médiacsatát: bemutatták a szabadságért küzdő katalánokkal szemben fellépő „elnyomó, fasiszta” Madridot. 

Ez a nemzeti alapú, de civil szervezettség Székelyföldön szinte teljesen hiányzik. Ez az egyik legszegényebb régió Romániában, ahol a mindennapi kompromisszum kultúrája dominál, az elit kontraszelektált, és nagyon erős a közösségi beletörődés. Milyen székely lobbi az, amely nem képes irodát működtetni Washingtonban vagy Brüsszelben? Ebben a helyzetben jött a kettős állampolgárság lehetősége, ami egy teljesen legitim történet, viszont kizárja az etnikai alapú, területi autonómia lehetőségét.

– Miért?

– Mert vagy az egyik működik vagy a másik. Például a dél-tiroli németek az autonómia keretében mindent megkapnak Olaszországtól, amit csak lehet, ezért fel sem merül az elszakadás. Viszont ahhoz, hogy az olaszok ebbe belemenjenek, Ausztriának gyakorlatilag le kellett mondania róluk. A magyar–román viszonylatban minden megtörténne, csak ez nem.

 Orbán Viktor egy ízben úgy fogalmazott, hogy mindennap harcolni kell az autonómiáért…

– Sajnos a székely belső társadalmi fejlődés igénye helyett van egyfajta csodavárás, mindenki Magyarországtól várja a megoldást. A helyi elit lényegében a Fidesz, illetve Orbán Viktor irányítása alatt működik, mindenki Budapesthez igazodik, mert onnan jön a pénz – csak sajnos ugyanolyan irányított módon, mint Magyarországon, ami csökkenti a hatékonyságot.

– Létezhet olyan autonómiakoncepció, ami román részről akár tárgyalási alap lehet?

– Ennek nem sok realitását látom. Amikor viszont a huszonhatodik székelyföldi autonómiatervvel áll elő valaki, akkor már a magyarok többsége is legyint. Az autonómiaharc egy nagyon invenciózus dolog, kell hozzá szervezettség, érvek, elszántság. Elszántságot nem látok, csak egy klasszikusan kelet-európai beletörődést és a túlélőösztönök működését. Jelentős az értelmiségi elvándorlás is – de akkor ki fogja artikulálni a magyar autonómiaigényt politikailag, társadalmilag, gazdaságilag? Azok, akik ma ilyen álmokat szőnek, újra és újra becsapják magukat és a saját társadalmukat is.

– A globalizációval szembeni nemzetállami reakciók elvileg nem kedveznek az államokon belüli autonómia- vagy függetlenségi törekvéseknek. Viszont a katalán példa ezt mintha cáfolná, nem?    

– Igen, ugyanakkor azt a magyar érvet is relativizálja, miszerint a nyugat-európai autonómiák mindkét fél megelégedésére működnek. A nyugati példák – a baszk mozgalomtól az írekig – azt is mutatják, hogy az érdekérvényesítés sok esetben nem nélkülözte az erőszakos megoldásokat. Szerencsére Erdélyben nincs hagyománya a fegyveres, gerilla típusú civil ellenállásnak – de ezt nehéz megmagyarázni a románoknak.

Az erdélyi magyarok ráadásul két nemzetállami logika közé szorultak. Orbán trianoni Magyarországban, de virtuális nemzetegyesítésben gondolkozik, a románok pedig igyekeznek kizárni a nemzeti kisebbségeket a nemzetépítési folyamatból, sőt, azt egyenesen velük szemben határozzák meg. Ebben a szituációban a magyar autonómiatörekvések román részről nemzetbiztonsági kérdésként merülnek fel, és paranoiás félelmeket váltanak ki. Ehhez adódik a közelgő nagyromán centenárium, amit a többségi társadalomnak úgy kell ünnepelnie, hogy közben borzasztó a közhangulat, utálják a politikusokat, nem érzik a gazdasági növekedést – kifelé mégis boldog, dicsőséges és harcias ország képét kell mutatniuk. Attól tartok, hogy a következő két-három évben semmilyen gesztusra nem számíthat a romániai magyar közösség.

– A belső megerősödés lehetséges autonómia nélkül, vagy ez egy „róka fogta csuka” helyzet lesz? 

– Az autonómia nem eszköz, hanem cél. A belső társadalmat kellene megerősíteni az iskolarendszertől kezdve az egészségügyig, a helyi gazdaságig – fejleszteni mindazt, amitől az emberek jobban élnek helyben. És persze őrizni, erősíteni kell a magyar identitást is. Szükséges az anyaország támogatása, de ha belül nem mozdul meg valami, akkor kívülről nagyon nehéz ezt előidézni, és nem is biztos, hogy célszerű.

Olvasson tovább: