Kereső toggle

Miért? - A tömeggyilkosságok motivációs háttere

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Amikor azt látjuk, hogy látszólag normális emberek egyik pillanatról a másikra véreskezű gyilkosokká válnak, felmerül a kérdés: hogyan jut el valaki odáig, hogy ismeretlenek tucatjait mészárolja le? Hogyan lesz valakiből tömeggyilkos? Mi készteti arra, hogy a végén magával is végezzen? Mit akar üzenni ezzel a világnak?

Október első napján helyi idő szerint késő este a 64 éves Stephen Paddock a Las Vegas-i Mandalay Hotel 32. emeletéről elkezdett tüzet nyitni a közelben koncertező 40 ezres tömegre. A felhalmozott fegyverarzenállal a milliomos ingatlantulajdonos összesen 59 embert ölt meg és további 527-et megsebesített. Ezzel a Las Vegas-i lett minden idők leghalálosabb tömeglövöldözése az Egyesült Államokban. A sajtó pillanatok alatt számos információt kiderített az elkövetőről, s elkezdte keresni a lehetséges indítékokat. Az Iszlám Államtól kezdve, a szélsőséges baloldali radikálisokon keresztül a szerencsejáték-függőségig sokféle ok állhat a háttérben. Szociológusok, pszichiáterek és kriminológusok már évek óta vizsgálják, milyen közös pontok lehetnek a legkegyetlenebb tömeggyilkosokban.

Kié a felelősség?

Alapvetően két tudományos perspektíva létezik az erőszakos bűncselekmények magyarázatára: az individuális és a társadalmi modell. Az előbbi szerint minden embernek a saját döntése, hogy elkövet-e valamit, vagy sem. A zavart állapot, a félelem és az agresszió valóban ösztönzőleg hathat, de sok embernél ezek nem vezetnek erőszakhoz. Így tulajdonképpen az ember egyéni felelőssége, hogy enged-e ezeknek a destruktív érzéseknek. A társadalmi modell viszont a környezet felelősségét vizsgálja, mely szerint a nem megfelelő szociális háló és környezet elősegítheti a drámai események megtörténtét.

Émile Durkheim francia szociológus hosszasan elemezte, hogy milyen kulturális tényezők játszhatnak szerepet az öldöklésbe torkolló mentális zavar kialakulásában. A kutatása során arra jutott, hogy az individuális társadalmakban sokkal kevesebb a szociális integráció a kollektivista társadalmakhoz képest, ezért gyakrabban válnak emberek magányos farkasokká. A tömeggyilkosok rendszerint izolált személyek, akik folyamatosan építik fel a társadalommal szembeni agressziójukat. Az elkövetők rendszerint egyedül érzik magukat az „ellenségekkel teli világban”, az iskolai lövöldözések is rendszerint a társadalmi beágyazódás hiányára vezethetők vissza. Peter Squires brit kriminológus hasonló véleményen van, szerinte nem a fegyverviselés engedélyezése, hanem a társadalom felépítése generálja az ilyen jellegű bűncselekményeket. Példaként felhozta Norvégiát, Finnországot, Svájcot és Izraelt, ahol sokkal erősebbek a szociális kapcsolatok, így ritkábbak az Egyesült Államokra jellemző tömeggyilkosságok is. Az erősebb társadalmi kapcsolatok támogatást, segítséget jelenthetnek, de segíthetik az előrejelzést és a megelőzést is.

Magányos farkasok és a média

Az elmúlt évtizedek tragikus lövöldözéseit vizsgálva az elemzők arra az eredményre jutottak, hogy az elkövetők többsége férfi, aki sok időt tölt egyedül, kevés barátja van, és úgy érzi, elidegenedett a világtól. Depressziósak és dühösek, akiket a világ megalázott. Dr. Park Dietz törvényszéki pszichiáter szerint minden tömeggyilkosban megvan két dolog – egyrészt elég szomorúak és depressziósak ahhoz, hogy készek legyenek meghalni, és elég dühösek és paranoiásak ahhoz, hogy másokat hibáztassanak a szenvedéseikért.

Az ilyen megkeseredett és magányos emberekre a média inspiratív módon hathat. Karen Sternheimer szociológiaprofesszor szerint az erőszakot lehet tanulni, ezért más brutális incidensek általában mozgósítják a lappangó potenciális merénylőket. Dietz szerint az elmúlt években annyiban változott meg a média szerepe, hogy most már kevésbé használják az egyének a sajtót arra, hogy maguknak hírnevet szerezzenek, és a társadalmat büntessék. Ma már inkább a radikális csoportok eszköze a média arra, hogy a labilis egyéneket inspirálva a vérfürdőkön keresztül továbbterjesszék a propagandájukat. Hozzáteszi, nemegyszer előfordul az is, hogy egy tragikus eseményt követően 2 héten belül ismét történik valahol lövöldözés, mert a társadalomtól elszakadt zavart emberek a média által közölt beszámolókban magukra ismernek, és hirtelen megoldást látnak az elhordozhatatlan fájdalmuk előli menekülésre.

Válságkezelés mankó nélkül

Szakemberek egyöntetűen óva intenek minden embert attól, hogy a szörnyű drámai események után a gyilkosok motivációját a mentális problémákra vezessék vissza. Az elemzők emlékeztetnek arra, hogy a mentális zavarban szenvedők többsége nem erőszakos, élete során sosem követ el semmilyen bűncselekményt. Mindezek ellenére persze gyakran közrejátszik a zavart elmeállapot a szörnyűségek véghezvitelében. Adam Lankford, az Alabama Egyetem kriminológus professzora 130 öngyilkos elkövető esetét vizsgálva kimutatta, hogy mindössze 44-nél mutatható ki depresszió, poszttraumás stressz, vagy más agyi betegség. A legjellemzőbb a tömeggyilkosokra viszont az, hogy többnyire mindnél (a fenti kutatásban 104 esetben) egy, vagy több krízis előzte meg a támadásokat.

Az iskolai lövöldözők portfóliójának kialakításakor például azt figyelték meg, hogy legtöbbször rendszeres zaklatás áldozatai, akiknek nincs jó kapcsolatuk a szüleikkel, jeleit mutatják a szadista hajlamoknak, miközben alapvető önközpontúság jellemzi őket még akkor is, ha ez önelvetésben manifesztálódik. Rendszerint az áldozatok kiválasztásánál is azért fordulnak elő gyakran munkahelyi és iskolai merényletek, mert a krízisek azokhoz a személyekhez, vagy helyszínekhez köthetőek. (Ilyen krízis lehet a szeretteik elvesztése [66 eset], de akár súlyos testi fogyatékosság is [12 eset].) Tudósok szerint meglehetősen ritka, hogy ne konkrét embercsoportra essen a választás (kisebbségek, etnikumok, vallások stb.). Jack Levin, a Northeastern University kriminológusa szerint minél inkább véletlenszerű az áldozatok kiválasztása, annál biztosabb, hogy pszichés zavar áll a háttérben.

Nemcsak a fiataloknál, az időseknél is alapvetően befolyásoló tényező az az erőszakkultúra, amit manapság tapasztalni. Levin szerint például rendkívül rossz üzenet, hogy a média azt sulykolja, hogy ismertnek, népszerűnek és híresnek kell lenni mindenáron. Tony Farrenkopf portlandi törvényszéki pszichiáter egyenesen mérgezőnek nevezte azt a kultúrát, ahol a férfiasságot a megfelelő szintű erőszak jelképezi. A fiatalokban az a kép él, hogy az erőszak és a hatalom szétválaszthatatlan egymástól, s az ezzel kapcsolatos üzenetek nem segítik a depresszió és csalódás feldolgozását az életükben. Jellemző az is, hogy az elkövetők rajonganak a fegyverek, az erőszakos filmek és játékok iránt.

Radikális ideológiák termőföldje

Időnként médiafogyasztók hajlamosak egyetlen indokra visszavezetni a tapasztalt szörnyűségeket, holott szinte minden eset rendkívül komplex. Mia Bloom, a Georgia egyetem kommunikációs professzora úgy véli, a politikai szélsőségesség és az elmezavar minden probléma nélkül kiegészíthetik egymást. Nem egyszer ok-okozati összefüggést lehet megfigyelni a mentális problémák és a radikális ideológiákhoz való vonzódás között. A támadások meghatározásakor jellemzően terrorizmusnak nevezzük azokat az eseteket, amikor a destruktív, de tudatos cselekmény célja a politikai üzenet közvetítése. Tömeggyilkosságnak tekintjük pedig azt, amikor az elkövetőt személyes indítékok vezetnek (irigység, bosszú, krízis). Viszont nem egyszer előfordul, hogy a magányos elkövetők a saját személyes csalódásukat és haragjukat rejtik politikai üzenetek mögé. Míg korábban a radikális iszlamista terrorszervezetek rendszerint jól kiképzett merénylőket delegáltak a mészárlások végrehajtására, az Iszlám Állam már arra törekszik, hogy a mentálisan labilis egyéneket az interneten megszólítsa és az ő lappangó agressziójukat kihasználva hajtsa a saját malmára a vizet. A bukás előtt álló kalifátusnak a Közel-Keleten elszenvedett veszteségei miatt különösen fontossá vált, hogy fenntartsák az európai kultúrkörben a félelmet.

A rendkívül vegyes és összetett motivációs háttér miatt borzasztóan nehéz megelőzni a Las Vegas-i vérfürdőhöz hasonló eseményeket. Bűnügyi elemzők egyöntetűen azt állítják, hogy miközben úgynevezett „piros zászlókat” tűznek bizonyos viselkedésformákra, túlságosan nagy embercsoportot fednek le ahhoz, hogy hatékonyan ki lehessen szűrni a ténylegesen veszélyes egyéneket.

Általános profilt nem lehet meghatározni, így talán még nagyobb szerep hárul a társadalomra és kultúrára, hogy a hatóságok helyett felismerjék és esetenként orvosolják is a potenciális veszélyt jelentő életpályákat.

Olvasson tovább: