Kereső toggle

Tengerparti ország diktátort keres

A menekültkrízis megoldása Líbiában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A líbiai polgárháború elmúlt éveiben kormányok váltották egymást. Egy hadúrnak, a Kadhafi-hadsereg volt vezérezredesének, Khalifa Haftarnak sikerült kiemelkednie a háború ködéből és irányítása alá vonni Líbia gazdaságának kulcsát: az olajmezőket. Ha Haftarnak sikerül elfogadtatnia magát a világ vezető hatalmaival, az pontot tehet a líbiai polgárháború végére, és megoldhatja a Földközi-tengeren zajló tömeges migráció problémáját.

Líbiában továbbra is polgárháborús a helyzet. Kelet-Líbiát és az olajmezőket (ezzel együtt tulajdonképpen az ország teljes gazdaságát) a Khalifa Haftar vezette Líbiai Nemzeti Hadsereg ellenőrzi, melynek Bengázi a székhelye, miközben a vele szembenálló Nemzeti Együttműködés kormányának Tripoli a központja, de befolyását alig tudja fenntartani a nyugati városokban, hadereje pedig elenyésző. Önmagában a 2011 (Moammer Kadhafi diktatúrájának megdöntése) óta tartó polgárháború nem kényszerítené a nyugatot arra, hogy mindenképpen megoldást találjon a krízisre, és aktívan próbáljon beavatkozni Líbiában, hiszen az ország alapját képező kőolaj világpiaci ára még mindig mélyponton van. A líbiai káosz ülteti őket a tárgyalóasztalokhoz. 2011 óta ugyanis érdemben semmilyen rendfenntartó erő nem ellenőrzi az ország körülbelül 1700 kilométeres partszakaszát, melynek egyenes következménye lett, hogy Líbia a Földközi-tengeren zajló embercsempészet központjává vált.

Az eluralkodó káoszban ugyanis fejlődésnek indultak a csempészhálózatok. Mára jövedelmező piac lett a nyersanyagokkal való kereskedés, sőt az emberkereskedelem is. Mivel már nem ellenőrzik, ki érkezik az országba és ki távozik onnan, a líbiai partok nyitott átkelőhellyé váltak.

A csempészek élnek a körülmények nyújtotta lehetőségekkel, és képesek egyszerre akár 100 embert is bepréselni egy törékeny kis hajóba, hogy útnak indítsák őket Olaszországba. A Földközi-tengert átívelő átkelőhelyek száma megnégyszereződött 2013 óta.

A Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) becslései alapján közel 182 ezer ember érkezett Líbiából Olaszországba 2016 januárja óta, súlyosbítva a Szíriából és a Közel-Kelet más részeiről átszivárgók miatt kialakult menekültügyi válságot. Ahhoz, hogy a líbiai partokat valaki ellenőrizze, az országban olyan politikai erőre lenne szükség, amely az egész országot kontrollálja.

Nagyhatalmi játszótér

A Líbia északi partja felé áramló embertömegek ügye nem új keletű probléma. Évtizedek óta ismert a vándorlás, de a világ vezetői egy ideig meg tudták akadályozni, hogy a hullám elérje Európát. Ebben főként Kadhafi volt a segítségükre, aki megígérte, hogy komoly anyagi kompenzációért cserébe távol tartja a menekülteket Olaszország partjaitól. Az Európai Unió 2008-ban meg is egyezett a diktátorral, és 500 millió dollárt adott a szolgálataiért. Olaszország később megkétszerezte az összeget, majd az évek folyamán további 5 milliárd ütötte Kadhafi markát kárpótlás gyanánt a kolonializmusból fakadó károkért és a határok szigorú védelméért.

Kadhafi nem is volt rest hangoztatni, hogy nélküle a nyugati országokat már elárasztották volna a nemkívánatos külföldiek. „Félő, hogy Európát feketévé változtatja az illegális migráció, és Afrika lesz belőle” – figyelmeztetett Kadhafi még 2010-ben. A líbiai diktátor rátapintott az európai polgárok bevándorlókkal kapcsolatos legrosszabb félelmére. A megkötött egyezségek azonban a diktátor vaskezű uralmának végével együtt felbomlottak.

A nyugati demokráciák reményei, miszerint a diktátor elmozdításával majd demokratikusan megválasztott kormányok fogják irányítani Líbiát, hamar összeomlottak – az ország viharsebesen süllyedt bele az egyre véresebb polgárháborúba, ahol még az Iszlám Államhoz köthető helyi iszlamista milíciák is területi igényekkel léptek fel, kiszakítva egy jelentős darabot az országból. A káoszt az is tovább mélyítette, hogy a demokráciát exportáló nyugati hatalmak (Olaszország, Franciaország és az Egyesült Államok) mindannyian azt szerették volna, hogy a felálló új kormányok a befolyásuk alá tartozzanak. A Líbiát korábban gyarmatosító Olaszország jó kapcsolatokat ápolt Kadhafi elnökkel, és jelenleg is támogatja a Nemzeti Együttműködés Tanácsát Tripoliban. A franciáknak – akik a 2011-es forradalomba való nyugati beavatkozás szorgalmazói voltak – azonban más terveik vannak: befolyást akarnak szerezni Líbiában, mint ahogyan az országgal határos Csádban is komoly befolyással bírnak. Ahhoz azonban, hogy az Egyesült Államokkal közösen gyengítsék az olasz befolyást Líbiában, kellett egy vezető, akit a hatalomba segíthetnek: ez a vezető lett Khalifa Haftar.

Khalifa Haftar. Megszerezte a líbiai olajmezőket és a nagy-hatalmak bizalmát is.
Haftar 1943-ban született a kelet-líbiai Adzsdabíjában. A líbiai katonai iskolában tanult, egyike volt azoknak a tiszteknek, akik 1969-ben Kadhafit a hatalomba juttatták és elzavarták Líbia királyát, I. Idriszt. Kadhafi nem volt hálátlan a forradalomban mellé álló tisztekkel – már ekkor tábornagynak nevezte ki Haftart. Ő vezette a líbiai erőket 1986-ban, amikor az ország fegyveres konfliktusba keveredett Csáddal. A líbiai katonai vezetés azzal számolt, hogy messze felszereltebb és nagyobb létszámú hadseregükkel könnyen elfoglalják Csádot és fővárosát, N’Dzsamenát, az azonban már nem volt benne a számításban, hogy Franciaország belép a konfliktusba Csád oldalán. A líbiai hadsereget szétzúzták, Haftar pedig háromszáz emberével csádi fogságba került. Kadhafi egyszerűen letagadta, hogy líbiai csapatok vonultak be Csád területére – ezzel gyakorlatilag megtagadta a fogságban lévő Haftart és embereit. Haftar ezt árulásnak tekintette, és egy életre meggyűlölte érte Kadhafit.

Nem is habozott azonnal a franciák által támogatott Idriss Déby (Csád jelenlegi elnöke) mellé állni, és elkezdeni megszervezni a francia szolgálatok segítségével Kadhafi elmozdítását a hatalomból. Miután a franciák kieszközölték az elengedését, az Egyesült Államokba emigrált és Virginia államban telepedett le. Innen irányította a Kadhafi ellen szerveződő Líbai Nemzeti Hadsereget.

Kell egy erős kéz

Amikor 2011-ben Kadhafi ellen kitört a felkelés, Haftar azonnal hazatért. 2014 februárjában, amikor teljes lett a káosz, és az iszlamista – az al-Kaidához, illetve az Iszlám Államhoz köthető – csoportok saját területeket szakítottak ki Líbiából, a nemzeti televízióban beszédet intézett a néphez. „A nemzet megmentése érdekében” arra szólította fel az embereket, hogy keljenek fel az országot papíron irányító Általános Nemzeti Tanács ellen, amely hagyta, hogy az iszlamisták szabadon garázdálkodjanak Bengáziban és környékén. Ezt követően a keleti törzsek támogatásával „Méltóság” fedőnéven hadműveletet indított Bengázi és környéke felszabadításáért az iszlamisták ellenőrzése alól. 2015-ben Bengáziban felállt a líbiai képviselőház, az új kormányzat, amely elvileg váltotta az előzőt. Haftart azonnal a Líbiai Nemzeti Hadsereg tábornokává nevezték ki.

Az iszlamisták elleni hadjáratában egy nem várt szövetségesre lelt az egyiptomi katonai vezetés részéről. Abdel-Fattah asz-Szíszi elnök, felismerve, hogy a líbiai határ ellenőrizetlensége gyakorlatilag végtelen utánpótlást és visszavonulási útvonalat nyújt az Egyiptomban is működő különböző radikális csoportok számára, utasította az egyiptomi légierőt, hogy bombázzák a líbiai iszlamista központokat, valamint fegyverrel látta el Haftar embereit.

Szíszi és Haftar között baráti a viszony: mindketten a hadseregből érkeztek, és mindketten úgy tekintenek magukra, mint országaik egyetlen lehetőségére, hogy kilábaljanak a káoszból.

2016-ra sikeresen ki is verték Bengáziból és környékéről az iszlamistákat, akik egyedül Derna városa feletti uralmukat őrizték meg. Haftar ugyanebben az évben „Gyors mennydörgés” néven egy újabb hadműveletbe kezdett: ennek célja azonban már nem az iszlamisták területeinek visszafoglalása volt, hanem, hogy a Bengáziban székelő képviselőház irányítása alá vonja Líbia nagy olajterületeit. Ekkor kezdődött a valódi fegyveres konfliktus a Tripolit ellenőrző Általános Nemzeti Tanács kormányával. A jól felfegyverzett és egyiptomi légi támogatással is rendelkező Haftar-csapatok számára nem jelentettek komoly problémát az olajterminálok védelmére kirendelt szedett-vedett milíciák. A líbiai, úgynevezett olaj félhold (Zueitina, Brega, Rás Lanúf és Szidrah) hamar a tábornok ellenőrzése alá került, és ezzel az ország összes bevételi forrása is.

Haftarnak komoly hadserege, forrásai és politikai ambíciói vannak, amit egyre inkább kezdenek komolyan venni a nagyhatalmak. Emmanuel Macron egyenrangú partnerként fogadta Párizsban Fájez esz-Szarrádzs miniszterelnökkel együtt, de már Moszkvába is ellátogatott. Egyedül Olaszország nevezi hadúrnak, és utasított el eddig minden tárgyalást vele: értelemszerűen, hiszen Haftar inkább a franciák és az amerikaiak embere, mint az olaszoké.

A helyzet azonban pont ebben a hónapban változott: Olaszország, felismerve, hogy politikai szövetségesei mattot kaptak Líbiában, Rómába hívta Haftart, amit a tábornok el is fogadott. Érdekes módon, pont az utazása alatt szivárogtak ki olyan videofelvételek, melyekben Haftar utasítást ad a csapatainak, hogy ne ejtsenek foglyokat, és a hágai Nemzetközi Bíróság már vizsgálódik néhány, a tábornok alatt szolgáló ezredes háborús bűncselekményei kapcsán. De ne legyenek illúzióink: Európának jelenleg a legfontosabb problémája a Földközi-tengeren zajló migrációs válság megoldása. A bevált recept szerint ehhez egy vaskezű diktátor kell. Haftarnál jobb jelölt pedig eddig nem akadt az immár hat éve tartó líbiai polgárháború vérzivataros történelmében.

Olvasson tovább: