Kereső toggle

(H)őseik – A Demokrata Párt elhallgatott története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ha az ember a rasszizmus, a fehér felsőbbrendűség, a szegregáció, vagy a rabszolgaság kifejezésekre gondol, akkor általában a republikánusokkal, vagy a jobboldal radikális formációival társítja azokat. Holott az amerikai történelemben közel másfél évszázadon keresztül senki számára nem volt kérdés, hogy a felsorolt gyűlöleteszmények mindegyikét a Demokrata Párt védelmezte és képviselte.

Az „indiángyilkos” pártalapító

Thomas Jefferson, az Egyesült Államok harmadik elnöke, maga is rabszolgatartó lévén, a 19. század küszöbén a déli államok támogatását elnyerve eredményesen szorította vissza a hatalomból a Föderalista Párt képviselőit. A nemzet határainak kiterjesztésével és a britek elleni háború vezetésével az elnök egy Tennessee-i rabszolgatartót, Andrew Jacksont bízta meg. A fiatal katonatiszt villámgyorsan hatalmas népszerűségre tett szert a déliek körében, miután kegyetlen hadjárataival eredményesen törte meg az amerikai őslakos indiánok ellenállását. A cherokee törzsben csak „indiángyilkosnak”, illetve „éles késnek” becézték, miután falvak felégetésével, nők és gyermekek lemészárlásával és egyoldalú szerződések aláíratásával kényszerítette ki az őslakosok elmenekülését.

A sorozatos győzelmek után Jefferson megosztott pártjából kiszakadva Jackson követői új politikai formációt alakítottak Demokrata Párt néven. Jackson mögé felsorakoztak a déli rabszolgatartók, az indiánok elleni hadjáratokban részt vett katonák (valamint a területszerzésből hasznot húzó telepesek), de még az északi konzervatívok is.  1829-ben nagy fölénnyel választották elnökké, majd az ország hetedik elnökeként törvényi erőre emelte az „indián áthelyezés” politikáját. Ezt már akkor is számtalan keresztény misszionárius és európai megfigyelő is éles kritikákkal illette, hatalmas vitákat eredményezve a Kongresszusban.

A jacksoni demokraták uralma alatt nemcsak az indiánokkal szembeni túlkapások szaporodtak meg, de elképesztő mértékben elterjedt a rabszolgatartás is. Magának az elnöknek is legalább 160 rabszolgája volt, akik közül nem egyet megöletett, volt, akit meg is erőszakolt. A Tennessee Gazette-ben 1804-ben feladott hirdetése egyik szökött rabszolgájáról így szólt: „Ha elkapják az államon kívül, akkor az 50 dolláros jutalmon és a szükséges költségeken kívül még 10 dollárt fizetek minden száz korbácsütésért, amit kap.”

Rabszolgaságot minden áron

A Demokrata Párt megalakulását követő évtizedekben a Whig Párttal szemben hatalomra kerülő elnökök mindegyike vehemensen védelmezte a rabszolgaság intézményét. A rasszista ideológia egyik legnagyobb szószólója John C. Calhoun demokrata szenátor volt, aki Jackson alatt alelnökként is szolgált. Ő azt hangoztatta, hogy a rabszolgaság több mint „szükséges rossz”, sokkal inkább „pozitív jó”, ami egyaránt hasznos a tulajdonosnak és a szolgának is. A déli demokraták kíméletlen módon letörték az északiak politikai törekvéseit, sok rabszolgaság-ellenes kiáltványt, újságot elégettek, a gyűléseket szétverték, de volt olyan abolicionista (rabszolgaságot ellenző) vezető, akit meg is gyilkoltak. Nem egy ízben a nemzetközi szerződéseket is megszegték, amikor például foglyul ejtették azokat a szabad fekete tengerészeket, akik a déli kikötőkben horgonyoztak.

Andrew Jackson, a Demokrata Párt véreskezű alapítója.
A rabszolgaságot ellenző politikusok számára egyre világosabbá vált, hogy a demokraták befolyása az amerikai törvényhozásban megdönthetetlen. 1850-ben csak „vérebtörvények” nevezték a szökött rabszolgákra vonatkozó elnöki rendelkezést, ami akár 20 évre visszamenőleg is lehetővé tette, hogy a tömegével északra menekülő feketéket a karhatalmi erők visszatoloncolják déli rabszolgatartóikhoz. Ominózus bírósági tárgyalás lett Dred Scott ügyéből is, aki már huzamosabb ideje élt családjával északon, ezért hivatalosan is a felszabadítását kérte a legfelsőbb bíróságtól. Annak demokrata többsége azonban kimondta, hogy a feketéknek egy olyan joga sincsen, amit a fehéreknek tiszteletben kellene tartani, így az érintett még a tárgyalás alanya sem lehet.

A polgárháború előtti utolsó csepp a pohárban az 1854-es Kansas–Nebraska törvény volt. A Demokrata Párt ereje abban is megmutatkozott, hogy a közhiedelemmel ellentétben nemcsak Délen, hanem Északon is jelentős támogatottságuk volt. Stephen Douglas Illinois-i szenátor nevéhez köthető az a törvény, ami a korábbi Missouri kompromisszumot felülírva még tovább terjesztette volna a rabszolgaságot az országban. A demokrata politikus a népszuverenitásra hivatkozva azt próbálta elérni, hogy az államok maguk szavazhassanak a kérdésben, ám az ilyen népszavazásokat nemegyszer déli terrorakciókkal hekkelték meg. Ebben az időben lépett színre Abraham Lincoln Illinois-i politikus, aki morálisan kifogásolta az afroamerikaiak jogainak korlátozását, majd vezetésével a rabszolgasággal szembeni küzdelem céljából megalakult a Republikánus Párt.

A déli hatalmi törekvésektől tartva az északi lakosság szinte egyként beállt Lincoln mögé, akit 1860-ban az elnöki posztig juttattak. Hónapokon belül kitört a polgárháború.

Az Észak és Dél, valamint a demokraták és republikánusok közötti véres harcok óriási veszteségeket okoztak mindkét oldalon. Az éveken át tartó háborúban becslések szerint közel 750 ezer amerikai vesztette életét, ami önmagában meghaladja az Egyesült Államok összes többi háborúban elszenvedett veszteségeit együttvéve. A demokraták körében a háború szükségességét illetően nem volt egyetértés, viszont konszenzusra jutottak a fehérek felsőbbrendűségében, a rabszolgaság szükségességében és a republikánusokkal szembeni ellenállásban. A polgárháborút megelőző ideológiájukat legjobban Chilton White ohiói demokrata képviselő fogalmazta meg: „Ez a fehér emberek kormánya, fehér emberek alkotják fehér embereknek, hogy kormányozzák, védjék, oltalmazzák és fenntartsák a fehér embereket.” A Lincoln-ellenes déli sajtó előszeretettel használta a „fekete republikánus” kifejezést, míg az elnököt az „első afrikainak” titulálták. A cikkekben rémhíreket kreáltak a „koszos fekete niggerekről”, akik fehér nőket és gyermekeket erőszakolnak meg.

A konföderációs csapatok ugyan elvesztették a háborút, politikai befolyásuk azonban továbbra is jelentős maradt, tekintve, hogy a nemzet egységére törekvő Lincoln maga mellé alelnöknek egyfajta kompromisszumként egy demokrata politikust, Andrew Johnsont választott. A második terminusra is megválasztott Lincolnt azonban a beiktatását követően rövid időn belül meggyilkolták, így ismét demokrata elnök vette kézbe az ország irányítását.

A demokrata katonai szárny, a Ku-Klux-Klan

Lincoln halálát követően egy rendkívül hosszú, 100 éves szegregációs időszak kezdődött Amerikában, többnyire a Demokrata Pártnak köszönhetően. A polgárháborús győzelmet követően az északi vezetés a Rekonstrukció értelmében sorra hozta meg a törvényeket a rabszolgák jogainak bővítéséről. A 13., 14. és 15. alkotmánymódosítások elsőként a rabszolgaság eltörlését, majd a polgárjogot, végül pedig a szavazati jogot biztosította az afroamerikaiak számára. A ’60-as évek végén hozott rendelkezések egyikét sem támogatta a Demokrata Párt. Sőt, a jelentős számú fekete közösség politikai befolyásától tartva az egykori déli rabszolgatartók a terror eszközéhez folyamodtak a hatalom visszaszerzése érdekében. Andrew Johnson elnök passzív asszisztálása mellett a déli demokraták megszervezték saját katonai fajvédő csoportjaikat, melyek közül a leghírhedtebb a Ku- Klux-Klan (KKK) volt.

A volt konföderációs tisztekből formálódó szervezet első vezetőjének Nathan Bedford Forrestet választották, aki két évvel a klán megalakulása után, 1868-ban Tennessee hivatalos delegáltjaként részt is vett a Demokrata Konvención. Később a szervezet válogatott brutalitással terrorizálta a feketéket, a délre kiküldött republikánus vezetőket és minden olyan fehér amerikait, aki ellenezte a rabszolgaságot. Őket nemes egyszerűséggel csak „fehér niggernek” nevezték. A militáns csoport hatékony tevékenysége következtében a demokraták visszaszerezték a hatalmat a déli államokban.

A párt a terror mellett a szegregáció állami támogatásának eszközét is előszeretettel használta a republikánusok felé húzódó feketékkel szemben. A „Black Code” és a Jim Crow szabályozásokkal (Jim Crow az afroamerikaiak gúnyneve volt) tulajdonképpen törvényi erőre emelték a felszabadított rabszolgák további elkülönítését. Korlátozták többek között a feketék földhöz jutásának lehetőségét, és ellehetetlenítették a vállalkozásaikat. Nem használhatták szabadon a köztéri csapokat, a különféle közlekedési eszközöket, de a mosdók, éttermek és más közterületek látogatását is jelentősen szabályozták.

Woodrow Wilson elnöksége alatt levetítették a Ku-Klux-Klan filmjét a Fehér Házban.
Mindamellett, hogy a szegregációs intézkedések egy része az északi államokban is bevezetésre került, a republikánusok a század végére eredményesen szorították vissza a radikális csoportok, valamint a Ku-Klux-Klan tevékenységét. Az első világháború idejére azonban ismét fordult a kocka. Woodrow Wilson elnök megválasztásával ismét szárnyra kapott a fehér csuhás szervezet, mire az elnök a húszas évek elejére leköszönt, a Ku-Klux-Klan közel hatmillió (!) tagot számlált. Ráadásul az első mozgófilm, amit a Fehér Ház falain levetítettek, a KKK propagandaanyaga volt a The Birth of a Nation címmel Wilson elnöksége alatt.

A fajvédők és a velük szövetséges demokraták offenzívája folytatódott: New York utcáin több tízezer klántag masírozott rasszista szólamokat hangoztatva és kereszteket égetve az 1924-es Demokrata Konvenció idején. A szervezet azt ünnepelte, hogy a párt nem volt hajlandó betiltani a feketéket módszeresen lemészároló, felakasztó és meglincselő militáns alakulatot.

A nagy váltás mítosza

Franklin D. Roosevelt, a New Deal érdekében alkut kötött a déli demokrata rasszistákkal.
A rasszista, gyilkos és gyűlölködő történelmi háttérrel a mai Demokrata Párt úgy számol el, hogy az úgynevezett „nagy váltás” eszményét hirdeti. E szerint a húszas és harmincas években a legtöbb demokrata átvándorolt a republikánus táborba, míg a republikánusok elkezdtek a demokrata jelöltekre szavazni. Állításukat azzal bizonyítják, hogy a fekete közösség viszonylag váratlanul valóban tömegesen elkezdett a szegregáció és a Ku-Klux-Klan pártjára szavazni. Ennek többnyire gazdasági okai voltak, mivel a nagy demokrata progresszív ikonnak tartott Franklin D. Roosevelt a New Deal nevezetű gazdasági program keretében extra lehetőségeket biztosított a leszakadt afroamerikaiak tömegeinek.

A nagy váltás néhány részigazságtól eltekintve hatalmas hazugság. Teljesen alaptalan az a narratíva, mely szerint a Republikánus Párthoz álltak volna át tömegével a déli rasszista fehér demokrata szavazók és politikusok. Ha az ember megvizsgálja a KKK összes egykori vezetőjét, a demokrata rasszista politikusokat és mindazokat, akik a szegregációs törvényeket támogatták, míg a polgárjogi intézkedéseket leszavazták, akkor azt láthatja, hogy kevesebb, mint egy százalékuk lett később republikánus szavazó. A déli fehérek jóval később, a ’70-es és ’80-as években kezdtek nagyobb arányban a jobboldalra szavazni, s ahogy egyre inkább republikánusok lettek a déli államok, úgy csökkent egyre jobban a rasszizmus is.

A Demokrata Párt kampányplakátja 1856-ból. „A demokrata oldal a fehér emberek, a republikánus oldal a négerek pártja.”
Sőt, a Demokrata Párt vezetői a harmincas éveket követő évtizedekben is tettek rasszista és gyűlölködő kijelentéseket a kisebbségekre nézve. A New Deal megalkotója, Roosevelt például a gazdasági program keresztülviteléhez megegyezett a déli demokrata vezetőkkel, akik azt kérték, hogy a támogatásukért cserébe a feketéket zárják ki több lehetőségből, és szabjanak gátat a lincselést bűncselekménynek minősítő törvényjavaslatnak. Történelmi feljegyzések tanúsítják, hogy a demokrata elnök belement az alkuba. A világháborús tevékenységeinek bírálatakor pedig azt fogalmazzák meg sokan, hogy Roosevelt nem tett eleget a holokauszt megakadályozásáért, illetve rendkívül nehézkessé tette a zsidó menekültek számára az Egyesült Államokba történő migrációt, illetve faji alapon rendelte el a japán nemzetiségű amerikaiak internálását. Sokat mondó az a beszámoló is, mely szerint Jesse Owens többször is neheztelését fejezte ki, amiért az elnök annak ellenére nem volt hajlandó meghívni a fehér atlétákkal együtt a Fehér Házba egy kézfogásra, hogy tulajdonképpen ő volt az 1936-os berlini olimpia hőse.

Ugyancsak polgárjogi élharcosnak tartják Lyndon B. Johnson demokrata elnököt, akinek a terminusa alatt elfogadták az 1964-es kulcsfontosságú polgárjogi törvényt. (Ez tulajdonképpen a legtöbb szegregációs rendelkezést eltörölte.) Azt viszont már kevés helyen említik meg, hogy pár évvel korábban a demokrata politikus a republikánus Eisenhowerrel szemben még szegregációs elveket vallott. Talán nem véletlen az sem, hogy az 1964-es törvényt jóval nagyobb arányban szavazták meg a republikánus delegáltak, mint a demokraták.

Sok konzervatív szakértő vélekedik úgy, hogy a demokrata vezetés felismerte azt, hogy az eddigi próbálkozásaik rendre kudarcot vallottak a kisebbségi politika területén, ezért taktikát kellett váltaniuk. Egyes feltételezések szerint a Demokrata Párt mindössze politikai haszonszerzés céljából tűzte ki zászlajára az etnikai egyenlőség, kisebbségek jogvédelmének címszavait. Johnson elnök háttérbeszélgetéseken több ízben azt hangoztatta, hogy csak „annyit kell adni a négereknek, hogy lehiggadjanak, de nem annyit, hogy változást érjenek el”. Hogy a demokrata vezetők nézeteit mennyire osztja a mai Demokrata Párt, nem tudni, az viszont világosan látszik, hogy a saját sötét történelmi bűneit a „progresszív” politikai elit megpróbálja ráolvasni republikánus ellenfeleire, hogy ezzel mossa ki magát saját feldolgozatlan rasszista múltjából.

S ha már a Trumppal szembeni ellenállás oly gyakran hangoztatott pontjává emelték George Orwell 1984 című regényét, álljon itt egy idézet az elmúlt 190 év emlékére: „Minden feljegyzést kitöröltek, vagy megváltoztattak, minden könyvet újraírtak, minden képet átfestettek, minden szobrot és utcát és épületet átneveztek, minden dátumot átírtak. S ez a folyamat zajlott nap mint nap, percről percre. A történelmet megállították. Semmi sem létezik, csak a végtelen jelen, amiben a Pártnak mindig igaza van.”

A progresszívok, akikre még Hitler is felnézett

A 2016-os amerikai választási kampányban Hillary Clinton többször is védelmére kelt a Planned Parenthood (PP) elnevezésű abortuszklinikának, amelyet rejtett kamerás felvételekkel buktattak le az elmúlt időszakban. A titkos kamerás beszélgetéseken kiderült, hogy a szervezet munkatársai kvázi üzletelnek az abortált magzatok szerveivel, az egyik vezető beosztású alkalmazott Lamborghinit kért kompenzálásként egy üzletért cserébe. A radikális szekularizmust a zászlajára tűző Demokrata Párt valóságos hősként tekint a PP alapítójára, Margaret Sangerre, aki tulajdonképpen megismertette az Egyesült Államokkal a magzati gyilkosságok különféle lehetőségeit.
Annak ellenére, hogy utólag igyekeztek fehérre mosni Sanger személyét, az utókor számtalan egészen meghökkentő feljegyzést örökölt a század első feléből. Ezekből kiderül, hogy az American Birth Control League (PP elődje) megalapítója nem a nők jogainak kiterjesztéseként tekintett az abortuszra, hanem eltökélt szándéka volt, hogy állami kontroll alá vonja a populáció változásait. S ez alatt azt értette, hogy az „alkalmatlannak” tartott emberek reprodukcióját korlátozni kellene. Sanger többek között „alkalmatlannak” tartotta a különféle fogyatékossággal élőket, siketeket, csonkákat, mentális betegeket, de még az időseket és az elszegényedett feketéket is.
Utóbbiakkal kapcsolatosan az volt a terve, hogy módszeresen visszaszorítja őket az amerikai társadalomból. (Egyes feljegyzések szerint kiirtásról és megsemmisítésről is gondolkozott.) Az „alkalmatlanok” számának csökkentésével kapcsolatban az egyik elmélete az volt, hogy kényszer-sterilizáció útján veszi elejét a szaporodásuknak. A ’30-as években közzétett egyik cikke szerint az érintetteket farmokra és más vidéki területekre kellene száműzni, ahol egész életükben instruktorok keze alatt dolgoztatnák őket. Aki ebben nem kíván részt venni, annak alá kellett volna vetnie magát a sterilizációnak. Az Amit minden lánynak tudnia kell című esszéjében úgy beszélt a feketékről, mint akik alig különböztethetőek meg az állatoktól, mivel „alig tudják kontrollálni szexuális vágyaikat”.
Talán nem véletlen, hogy Sanger kapcsolatban állt a Ku-Klux-Klánnal is, női tagozatának előadásokat is tartott. Ugyancsak rajongott a náci Németországért, illetve Adolf Hitlerért. Amerikai eugenikusként elbűvölte az, ahogyan a németek a népszaporulatot korlátozták a sterilizációs törvényeikkel. A csodálat kölcsönös volt. Az 1933-as náci sterilizációs törvények alapjául Sanger és kollégája, Paul Popenoe művei szolgáltak. Utóbbi azt javasolta, hogy az „alkalmatlanokat” eutanázia útján is vissza lehet szorítani, ő „halálkamrákban” gondolkozott, ahol csoportosan lehetne kivégezni az időseket és a betegeket. Később a nácik az ötletet előbb szénmonoxidgázzal, majd Zyklon-B gázzal meg is valósították.
Hillary Clinton többször is kifejezte, hogy mennyire csodálja Margaret Sanger személyét. 2009-ben a Planned Parenthood rendezvényén a Sanger-díjat átvéve így fogalmazott: „Rendkívül csodálom Margaret Sangert, a bátorságát, a látását, kitartását és munkásságát. Sokat tanulhatunk az életéből, és az ügyekből, amelyeket képviselt és amikért harcolt.” Egy 2016-os jelentés szerint a Planned Parenthood klinikáin világszerte az elmúlt évben több mint egymillió magzatot öltek meg, miközben az amerikai klinikák aránytalanul nagy része a feketék által lakott területeken fekszik.

Olvasson tovább: