Kereső toggle

Amerika véget nem érő háborúja

Trump is folytatja a megnyerhetetlen afganisztáni kalandot

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Egyesült Államok folytatja 16 éve tartó afganisztáni háborúját, de mostantól a győzelem nélküli háborúskodás és a nemzetépítés helyett az afganisztáni tálibok kiirtására koncentrál majd – közölte Donald Trump elnök az arlingtoni Fort Myer katonai támaszponton mondott beszédében. Az új afganisztáni stratégiával szövetséges erőket kíván kovácsolni a környező Pakisztánból és Indiából, és a NATO-tagállamokra is nagyobb nyomást gyakorol majd.

Trump beszéde fordulatot jelent a tavalyi kampányban a demokráciaexporttal, azaz a véget nem érő háborúkkal történő szakítást ígérő elnök politikájában. Bár mostani kijelentése szerint Trump szakít azzal a gyakorlattal, amely demokratikusnak hazudja a 2001 után amerikai támogatással felállt afganisztáni rezsimet (ez lenne a nemzetépítés politikája), és a háborút kizárólag a tálibok és az Iszlám Állam terroristáinak likvidálására akarja koncentrálni.

Hét évvel több, mint Vietnam volt

Az Egyesült Államok egy megnyerhetetlen háborúba bonyolódott egy koldusszegény országban; az amerikaiak már most hét évvel többet töltöttek Afganisztánban, mint annak idején Vietnamban, és szintén hét évvel többet, mint a Szovjetunió a maga vesztes afganisztáni háborújában.

Afganisztán közel fél évszázada tartó megpróbáltatásai 1973-ban kezdődtek, amikor Muhammad Daud herceg, aki 1953 és 1963 között miniszterelnök is volt, egy vértelen puccs során megdöntötte a hivatalos látogatáson épp Rómában tartózkodó unokatestvére, az 1933 óta uralkodó Zahir sah uralmát. A már miniszterelnökként is a muszlim vallási vezetők és Pakisztán visszaszorítására törekvő, szovjetbarát politikát folytató Daud 1974-ben Moszkvába látogatott, ahol egyezmények sorával mélyítette el országa szovjet kapcsolatait.

A szovjet befolyásszerzésre adott reakció nem maradt el: a szekuláris diktatúrát kiépítő Dauddal szemben a pakisztáni kormány olyan iszlamista felkelő csoportokat karolt fel, amelyek évtizedekig az ország meghatározó politikai szereplői maradtak. Ilyen volt Dzsaluludin Hakkani (a máig létező, ma a tálibokkal szövetséges) Hakkani hálózata, a tádzsik származású, mérsékelt iszlamistának mondható, tadzsik származású Ahmed sah Maszúd csoportja, valamint a pastu, vallásilag pedig akkoriban a legszélsőségesebb Gulbuddin Hekmatyar milíciája – Hekmatyar hívására érkezett a nyolcvanas években Oszama bin Laden is Pakisztánba a szovjetellenes afgán felkelők támogatására.

A szovjetbarát Daud politikája néhány évig kielégítette a kommunista Afgán Népi Demokratikus Pártot, pontosabban annak mérsékeltebb, Parcsam (zászló) nevű frakcióját. A radikális, zömmel vidéken erős Halk (nép) nevű kommunista frakció ebben az időben háttérbe szorult, egészen Daud 1976-os fordulatáig, amikor olyan Nyugat-barát muszlim rezsimek felé próbált meg orientálódni, mint Szaúd-Arábia, a Mohammed Reza Pahlavi sah uralma alatt álló Irán és a Szadat vezette Egyiptom.

A herceg tévedett, ha azt hitte, hogy sikerülhet egyszerre fenntartani a jó viszonyt Moszkvával és a Nyugat-barát rezsimekkel. 1977-ben Leonyid Brezsnyev maga figyelmeztette a Moszkvába látogató Daudot az afganisztáni nyugati befolyás veszélyeire; az államfő számára viszont ennél is konkrétabb fenyegetés volt a Népi Demokratikus Párt két frakciójának ugyanebben az évben bekövetkezett kibékülése és egyesülése a Halkot irányító Taraki vezetésével.

A kommunista hatalomátvétel

1978. április 17-én ismeretlenek meggyilkolták a Parcsam frakció ideológusát, Mir Akbar Kaibart. Kaibar április 19-i temetése tömegtüntetéssé változott, a Népi Demokratikus Párt 15 ezer szimpatizánsa özönlötte el Kabul utcáit, a CIA-t és az iráni sah titkosszolgálatát, a SZAVAK-ot téve felelőssé a politikus haláláért. A pánikba esett Daud eldöntötte, hogy lecsap a kommunisták vezérkarára, akik viszont a Szovjetunió támogatásával felkelést indítottak ellene. Daud rendszerét április 28-án döntötték meg. Az államfő nem úszta meg olyan olcsón, mint az általa megpuccsolt unokatestvére – Daudot összes rokonával együtt meggyilkolták.

A hatalom a Halk frakciója kezébe került, amely körülbelül akkora érzékenységgel látott az ultrakonzervatív afgán társadalom átalakításához, mint a Kun Béla vezette magyar kommunisták 1919-ben a magyaréhoz. Azonnali, radikális földreformot hirdetett, pillanatnyi türelmi idő nélkül deklarálta a nők egyenjogúságát, és igyekezett kiirtani a társadalomból az évezredes iszlám jogrendszer nyomait is.

Taraki, miközben 1978 végén barátsági szerződést kötött a Szovjetunóval, igyekezett párton belüli ellenfeleitől megszabadulni. Így került Prágába nagykövetnek Babrak Karmal, aki a leszámolásról értesülve Moszkvába menekült. Ugyanígy tett a teheráni nagykövetté kinevezett Nadzsibullah. A Parcsammal történt leszámolás után a hatalmat a Halk erős emberei, Taraki államfő és az 1979 tavaszán kormányfővé kinevezett Amin osztották fel egymás között. A kommunisták esztelen társadalomátalakító hevülete viszont az afgánok többségét szembefordította a párttal, és Hakkani, Maszúd és Hekmatyar iszlamista mozgalmai mögé állította őket.

A Pakisztán és az Egyesült Államok felé nyitni próbáló Amin miniszterelnöki ténykedését Moszkva egyre komolyabb gyanakvással figyelte. Taraki 1979 szeptemberében a Vörös Hadsereg beavatkozását kérte annak érdekében, hogy saját miniszterelnökét megbuktatva úrrá lehessen a káoszon – Brezsnyevtől azonban ekkor még elutasító választ kapott. A Moszkvából dolgavégezetlenül hazatérő Tarakit még abban a hónapban meggyilkolták; a hatalom pedig a Halk frakció irányítását átvető Amin kezébe került.

Taraki meggyilkolása nem vetett véget az országban 1978 óta zajló iszlamista felkelésnek. A brezsnyevi vezetés azzal volt kénytelen szembesülni, hogy komoly esély van rá, hogy Pakisztán és Irán után a térség újabb országa kerülhet iszlamista uralom alá. Ráadásul a pakisztáni Pesavar környékén gyülekező afgán menekülteket Ziaul Hakk tábornok katonai rezsimje nemcsak feltűnő nagyvonalúsággal fogadta, de rögvest hozzá is látott a felfegyverzésükhöz.

A szovjet kommunista vezetés novemberben a beavatkozás mellett döntött. December 24-én a KGB átvette az afgán kommunikációs hálózat fölötti irányítást, majd három nappal később 5000 deszantos szállta meg Kabult – a KGB által szervezett akció során meggyilkolták Amint, és a hazatérő Parcsam-vezetők Babrak Karmal irányítása alatt átvették a hatalmat Afganisztánban.

A Szovjetunió Vietnamja

Bár Amin megbuktatása és Babrak Karmal hatalomra juttatása gyorsan ment, a Szovjetunió pillanatok alatt egy végtelen mennyiségű erőforrást felemésztő, megnyerhetetlen háború közepén találta magát. Bár a Vörös Hadsereg nagyjából 100 ezer (!) katonával harcolt Afganisztánban, a rezsim csak az ország 20-30 százalékát volt képes ellenőrizni, miközben Pesavarban hét iszlamista frakció lépett koalícióra pakisztáni és amerikai védnökség alatt, Délnyugat-Afganisztánban pedig a síita hazarák nyolc szervezete indított gerillaháborút iráni támogatással a kommunista vezetés ellen.

A Szovjetunió beavatkozása után az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia felkarolta az afgán iszlamista felkelőket, a különböző irányzatokhoz tartozó mudzsahedineket. A felkelők utánpótlási vonalai Pakisztánon keresztül húzódtak. Az ország Afganisztánnal határos északnyugati részén, Pesavar környékén hárommillió menekült zsúfolódott össze néhány éven belül. Ide érkeztek az amerikai és szaúdi pénzből a felkelőknek vásárolt fegyverek, innen indultak el a világ minden részére az afgán–pakisztáni határvidéken termelt ópiumszállítmányok. Az Indiából származó vallási iskolák, a deobandi medreszék révén itt tanult meg írni-olvasni az afgán kisfiúk első generációja – őket hívták „táliboknak”, azaz tanítványoknak. Ide érkeztek a világ minden tájáról azok a muszlim önkéntesek, akik az iszlám földjét elfoglaló oroszok ellen akartak harcolni. Őket a dúsgazdag szaúdi családból származó Oszama bin Laden vette a szárnyai alá.

Bin Laden 1980-tól Szaúd-Arábiában pénzt gyűjtött a felkelők számára, 1982-től vendégházakat üzemeltetett Pesavarban az arab önkénteseknek, majd 1986-tól maga is áttette székhelyét Pakisztánba. 1988-tól számítógépes adatbázist épített a táborokban és vendégházaiban valaha megfordult dzsihadisták nyilvántartására. Ez az adatbázis lett az al-Kaida.

A kommunisták bukása és a mudzsahedinek belháborúja

Mihail Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerülése nyomán 1986 novemberében bekövetkezett a kabuli hatalomváltás, amely során Karmalt a Parcsam frakció másik veteránja, Nadzsibullah váltotta az ország és a kommunista párt élén. Nadzsibullah meghirdette a „nemzeti megbékélés politikáját”, ám igazi megoldást ez sem jelentett: 1989. február 15-én az oroszok elhagyták Afganisztánt, sorsára hagyva a kabuli kommunista rezsimet.

Nadzsibullahot Moszkva 1991-ig támogatta fegyverekkel, ám Gorbacsov bukása és a Szovjetunió megszűnése megpecsételte a rezsim sorsát. A vezetés alig három hónappal élte túl a Szovjetunió bukását – 1992 márciusában Nadzsibullah lemondott, majd áprilisban a pesavari koalíció mudzsahedinjei elfoglalták Kabult. Az utolsó kommunista diktátor az ENSZ kabuli missziójára menekült.

A mudzsahedinek győzelme a hetvenes évek óta harcoló veterán iszlamisták hatalomra kerülését jelentette: a Maszúd mozgalma által támogatott Burhanuddin Rabbani lett Afganisztán államfője, Hekmatyar a kormányfő, Hakkali pedig az igazságügyi miniszter. A következő négy év a Maszúd és Hekmatyar vezette frakciók küzdelmeiről szólt, miközben 1994-ben kitört a menekülttáborokban felnőtt vallási iskolások, a tálibok felkelése.

A frakciók torzsalkodásába beleunt Hakkali 1995-ben átállt a tálibokhoz, akik ebben az évben már a legerősebb afgán politikai és katonai erőnek számítottak, majd 1996-ban Kabul is a kezükbe került. A város elfoglalásának horrorisztikus jelenete volt az elfoglalt ENSZ-misszióról kirángatott Nadzsibullah és öccse bestiális megkínzása, megcsonkítása és meggyilkolása – a két kasztrált férfi összevagdosott holttestét egy darura akasztva tették közszemlére a tálibok.

Amerika és a tálibok

A háborús szörnyűségek és a mudzsahedin-frakciók belharcai után az Omar molla vezette tálibok uralma viszonylagos stabilitást hozott Afganisztán számára. Bár az általuk kikiáltott Afganisztáni Iszlám Emirátus gyakorlatilag nem működtetett a szó mai értelmében vett államot (diplomáciai kapcsolatot is csak az Egyesült Arab Emírségekkel tartottak fenn), a háborúk után újjáéledő mezőgazdasági termelést és a kereskedelmet többé-kevésbé békén hagyták. Az átmeneti békeperiódusban a nagyvárosok bazárjai megteltek áruval. Azok az afgánok, akik megúszták a tálibok elképesztő vallási szigorát, néhány évnyi viszonylagos nyugalmat élveztek a már ekkor évtizedek óta háborútól sújtott országban.

A tálib rezsim veszte az lett, hogy vezetői 1999-től kedvezően fogadták (a Szaúd-Arábia után a Clinton-kormányzat nyomására Szudánból is távozni kényszerülő) Oszama bin Laden és terrorszervezete, a kilencvenes években az Egyesült Államokkal egyre több országban háborúba bonyolódó al-Kaida közeledését. Bin Laden az afgán hegyek között talált menedéket; innen készítette elő az Egyesült Államok haditengerészete elleni 2000-es ádeni merényletet, majd az apokaliptikus szeptember 11-i támadássorozatot.

A táliboknak, akiknek mindössze két nappal a New York és Washington ellen végrehajtott támadások előtt sikerült végezniük legfontosabb hazai ellenlábasukkal, Ahmed Sah Maszúddal, az Egyesült Államok elleni terrortámadás után a világ legerősebb hadseregével kellett szembenézniük. 2001. október 7-én kitört a ma is tartó második afganisztáni háború, amely rövid úton a tálib rezsim bukásához vezetett. A tálibok székhelye, Kandahár bevétele előtt a jobb szemére vak Omar molla egy motorkerékpár hátsó ülésén menekült el a városból, majd hosszú időre nyoma veszett. 14 évvel később derült ki, hogy 2013-ban a szomszédos Pakisztán egyik kórházában halt meg tuberkulózis következtében. Az Amerika elleni terrortámadásokért felelős Oszama bin-Ladent 2011 májusában ölték meg amerikai kommandósok szintén Pakisztánban. Rövid ideig úgy tűnt, Amerika és helyi szövetségesei úrrá lettek a tálibokon.

A reménytelen háború

Már a győzelem heteiben kiderült azonban, hogy a győztesnek tűnő erők helyzete korántsem stabil. Bár 2001. novemberében visszatért Afganisztán élére az 1996-ban a tálibok elől elmenekült Rabbani elnök, már december 20-án egy öngyilkos merénylet során meggyilkolták.

Ennek ellenére 2002 és 2006 között úgy tűnt, a George W. Bush elnök által elindított afganisztáni háború eredményes lehet. A tálibok és az al-Kaida maradványai gerillaháborúra voltak kénytelenek berendezkedni az afgán–pakisztáni határvidéken, illetve Pakisztán törzsi területein.

Ám 2007-re világossá vált, hogy az Egyesült Államok mind Irakban, mind Afganisztánban megnyerhetetlen háborúba bonyolódott; az általuk felállított afganisztáni rezsim sem a korrupción, sem az elképesztő szegénységen, sem pedig a lassan magához térő tálib mozgalmon nem tud úrrá lenni. A Rabbani meggyilkolása után Afganisztán első emberévé előlépett Hámid Karzai elnök rezsimje korruptságával és a kőkorszakba visszabombázott ország problémái iránti érzéketlenségével megágyazott a tálib mozgalom reneszánszának.

Barack Obama elnöksége első éveiben csapaterősítéssel kísérelt meg rendet tenni a forrongó Afganisztánban, de hamar kiderült, Amerika belefáradt az afgán kalandba. Végül az elnök 2011-től csökkenteni kezdte az afganisztáni amerikai jelenlétet, és előbb 2014-re, majd 2017-re teljes csapatkivonást irányzott elő. Ám a jelek szerint ez nem fog megvalósulni; az Egyesült Államok pedig Obama, majd Trump ígéretei ellenére sem szabadul az afgán kaland szorításából.

(A cikk írása során felhasználtuk Csicsmann László: Szovjet intervenció Afganisztánban című, 2010-es tanulmányát.)

Olvasson tovább: