Kereső toggle

Mit akarnak a mai képrombolók?

Kulturális háború Amerikában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az amerikaiak többsége elutasítja a legújabb kori szobordöntő mozgalmat. A Reuters  felmérése szerint 54 százalék úgy gondolja, hogy „valamennyi konföderációs emlékműnek a köztereken kellene maradnia”, míg csupán 27 százalék szerint kellene eltávolítani a szobrokat. A közvélemény inkább Trump elnökkel ért egyet abban is, hogy a charlottesville-i zavargásokért egyforma felelősség terheli a szélsőjobboldali, részben kifejezetten neonáci provokátorokat és a szintén erőszakot alkalmazó anarchista, alt-left (alternatív baloldal – a szerk.) zavargókat. Az eredmények azt mutatják, hogy az amerikaiak nem értenek egyet azzal, ha történelmi szimbólumokat idejétmúlt, elfogadhatatlan rasszista ideológia védelmére sajátítják ki, de azzal sem, ha a média és politikai érdekcsoportok a múlt orwelli átírását követelik.

Húsz évvel azután, hogy 1997-ben Robert E. Lee tábornoknak a virginiai Charlottesville-ben álló lovasszobrát felvették az amerikai országos történelmi emlékhelyek listájára, 2017 áprilisában a charlottesville-i városi tanács úgy döntött, hogy az 1924-ben emelt emlékművet el kell távolítani. Bár a döntést a bíróság hat hónapra felfüggesztette, az indulatokat már nem lehetett visszafogni egyik oldalon sem. Július elején éjszaka vandálok megrongálták a tábornok szobrát és vörös festékkel öntötték le az emlékművet.

Erőszakspirál

A rongálásra megmozdultak a „szoborvédők” is. Egy hírhedt szélsőjobbos fajvédő, Richard B. Spencer július 8-án tüntetést szervezett a városi tanács döntése ellen. Az éjszakába nyúló fáklyás demonstráción antiszemita jelszavak („Nem hagyjuk, hogy a zsidók lecseréljenek bennünket”) is elhangzottak. A neonáci provokációtól és a tüntetéstől nyilvánosan elhatárolta magát az a civil mozgalom, ami Lee tábornok szobrának a védelmére indult. A helyi Ku-Klux-Klan viszont rászervezett, és mintegy ötven taggal kivonult „megmenteni” a szobrot. A helyszínen több száz ellentüntetővel találták magukat szembe, és a két tábort a rendőrségnek kellett szétválasztani könnygáz bevetésével. Ez ek-kor még sikerült is, de egy hónappal később, augusztus 12-én, a megismételt demonstráción már összecsapások történtek a két tábor között. Az elszabadult erőszak halálos áldozatot is követelt, miután egy férfi szándékosan az ellentüntetők közé hajtott. A gázolásban egy ember meghalt, 19-en pedig megsebesültek.

A charlottesville-i tragikus zavargások után a médiában egyértelműen a szélsőjobboldali „fehér felsőbbrendűségi mozgalmat” tették felelőssé az erőszakért, amelyet azonosítottak a konföderációs szobrok védelmére indított civil összefogással. Erre a csúsztatásra hívta fel a figyelmet Donald Trump elnök is, aki elítélte a charlottesville-i erőszak minden felelősét, de elutasította azt, hogy a rasszista és az anarchista uszítással szemben a társadalomnak történelmi emlékművek lerombolásával kellene védekeznie. Mint mondta, akik ma a déli tábornokok és kormánytagok szobrait akar-ják ledönteni, „legközelebb Thomas Jefferson és George Washington szobrait akarják majd eltávolítani”.

Erre aztán az elnök is a támadások célkeresztjébe került, saját táborából is. Orrin Hatch republikánus szenátor azt üzente neki a Twitteren: „A gonoszt néven kell nevezni. A bátyám nem azért adta az életét a Hitler elleni harcban, hogy a náci ideológia akadálytalanul terjedjen idehaza.”

A 2016 novemberi elnökválasztás óta folyamatosan szított Trump-ellenes kampány új muníciót kapott a szoborbotránnyal. Az első számú felelős a főáramú média által Trump „legsötétebb énjének” tartott Steve Bannon lett, miután állítólag ő sürgette, hogy az elnök mindkét oldalt ítélje el nyilatkozatában. A vádat az elnök legszűkebb környezetében is többen osztották, így Bannonnek ezúttal valóban távoznia kellett a Fehér Házból, Trump pedig kiadott egy második nyilatkozatot, amelyben külön nevesítve el-ítélte a rasszizmust, a KKK-t és más gyűlöletcsoportokat a charlottesville-i erőszakért. (A fehér házi trónviszályokról lásd cikkünket a 2. oldalon)

Kolumbuszt is ledöntenék

Charlottesville után az amerikai mainstream médiában sorra jelentek meg a cikkek, amelyek az összes konföderációs emlékmű betiltására és eltávolítására szólítottak fel. A The Washington Postban Tony Horowitz azt sürgette, hogy „ideje eltemetni a polgárháború déli zombijait”

és „végleg lezárni a fehér-nacionalista múltat”. Arnold Schwarzenegger volt kaliforniai kormányzó, extestépítő bajnok és színész közleményben tudatta, hogy „nincs fehér Amerika”, míg a nemzetközi hírmagazinok – köztük a Der Spiegel és a The Economist – újra Trump-ellenes címlappal jelentkeztek, ezúttal Ku-Klux-Klan-csuklyában ábrázolva az elnököt vagy a Fehér Házat.

A reakciók közül több már a józan ész határait feszegette. Az még csak a csúcsra járatott politikailag korrekt öncenzúra megnyilvánulása lehet, hogy egy kerti bambuszfáklyákat gyártó cég bejelentette, kivonja dekorációs termékeit a boltokból, mert a charlottesville-i szélsőjobbos tüntetők több sajtófotón az ő fáklyáikkal vonultak. Az is az abszurd humor kategóriájába tartozik, hogy az ESPN televíziós sportcsatorna egyik kommentátorát azért vette le a képernyőről, mert Robert Lee-nek hívják. Szegény riporter amúgy ázsiai származású, de pechére nevét Liről Lee-re amerikanizálta, így összetéveszthetővé vált a déli tábornokkal, és az ultraérzékeny tévés vezetők szerint ez „a virginiai nézőkben nyugtalanságot kelthet”. Azzal viszont már nehéz mit kezdeni, hogy Baltimore-ban megrongálták Kolumbusz Kristóf szobrát, a New York-i városi tanács pedig a felfedező emlékművének az eltávolítását javasolja. Miért is? Kolumbusz is a „fehér felsőbbrendűséget” szolgálta, és bennszülött amerikaiakat tartott rabszolgaként. (Nyilván a fehér felsőbbrendűség elleni harcot is legjobb a gyökerénél, az első európainál kezdeni, aki Amerika földjére lépett.)

Ez utóbbi indoklás azokat látszik igazolni, akik szerint a szobordöntő mozgalom valójában saját múltjától és kultú-rájától akarja megfosztani az Egyesült Államokat. A modern kori képrombolás azonban nem most kezdődött. Emlékezhetünk rá, hogy első célpontjai közterületen álló keresztény szimbólumok voltak, például a Tízparancsolatot ábrázoló szobor Oklahomában, amelyet 2015-ben távolítottak el, miután a radikális ultrabaloldali mozgalom, az ACLU beperelte az államot a „vallási semlegesség megsértése” miatt. Máshol nem is várták meg a jogi utat, mint Alabamában, ahol idén június végén egy tiltakozó egyszerűen teherautójával lerombolt egy magánadományokból emelt Tízparancsolat-emlékművet. A little rock-i szobordöntő nem adott sok időt a bibliai idézetet tartalmazó szobornak, ugyanis a felállítását követő 24 órán belül akcióba lépett. Ezt az esetet azonban nem követte országos sajtófelháborodás.

Jó és rossz rabszolgatartók

Természetesen a szobordöntőknek is vannak megfontolandó érveik. Egyik sokat emlegetett szempont, hogy a konföderációs szobrokat a 20. század elején emelték, a polgárjogi és emancipációs mozgalmak elleni tiltakozásként. Minden bizonnyal volt, ahol ilyen szándék is meghúzódott, de azért nehéz azt mondani, hogy Robert E. Lee vagy Stonewall Jackson szobrai a rabszolgatartás ikonjai lennének, miközben a szintén rabszolgákat tartó amerikai elnököket mintázó alkotásokkal kapcsolatban semmi ilyen probléma nem merül fel. (Legalább 12 amerikai elnök tartott rabszolgákat; George Washington, Thomas Jefferson és James Madison több száz feketét dolgoztatott, de még a híres északi tábornok-elnöknek, Ulysses Grantnak is volt rabszolgája, igaz neki már csak egy). Érdekes módon, van egy déli tábornok, akinek a szobrát senki nem akarja ledönteni, pedig nem is délen, hanem egyenesen Washington központjában áll. Az illető Albert Pike, aki talán azért kap védelmet, mert utóbb a fővárosban rendkívül befolyásos szabadkőműves mozgalom nagymestere lett. (Láthatatlan történelem. Hetek, 2014. május 16.)

A másik historizáló érv, hogy a szobrok a konföderációról és a déli államokról alkotott „hamis legendákat” erősítik, amikor azt állítják, hogy a jelképek – zászlók és emlékművek – a közös amerikai kulturális örökség részei, továbbá az elszakadást választó déli államok az északi agresszió és zsarnokság ellen küzdöttek, de végül elbuktak a túlerő és az iparbárók által finanszírozott korszerű fegyverekkel szemben. Sokak szerint a polgárháború valójában nem is a rabszolgatartásról szólt, hanem az Északiak protekcionista adó- és vámrendszere fojtogatta a szabad kereskedelmet pártoló Délt. Eszerint a polgárháború hasonló okok miatt tört ki – adók, elnyomás, szabadság korlátozása, etatizmus kontra szabad polgárok –, mint közel száz évvel korábban a függetlenségi háború. Nem véletlenül szeretnék egyesek betiltatni az ennek a korszaknak emléket állító nagy sikerű regényt, az Elfújta a szélt, amely a polgárháború előtti Délt békés, patriarchális világnak mutatja be, ahol a feketék szívesen dolgoznak jószándékú gazdáik mellett az ültetvényeken. Nyilván ez utóbbi ábrázolásban is van elfogultság, de ettől még Margaret Mitchell regénye is része az amerikai kultúrának, a Clark Gable és Vivien Leigh főszereplésével készült Oscar-díjas filmmel együtt. (A 2015-ös charlestoni templomban elkövetett rasszista tömeggyilkosság után többen követelték, hogy a konföderációs zászlót tiltsák be, mint gyűlöletjelképet. A film egyik ismert jelenetében ez leng hosszú ideig a csatamező felett.)

Amerika nagy próbája lesz, hogy megakadályozza, nehogy egy második polgárháború alakuljon ki a polgárháborús emlékművek ürügyén indított kulturális háborúból. Ez utóbbi kiprovokálásában egyformán érdekeltek a szélsőjobbos, neonáci csoportok, és az „antifa” ultraradikális, anarchista mozgalmak. Ma még szerencsére a józan többség messze felülmúlja a provokátorok számát. A média és a politikusok felelőssége, hogy ez így is maradjon.

Olvasson tovább: