Kereső toggle

Háborús hisztéria az Arab-félszigeten

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Éppen azokban a hetekben, amikor a kurd vezetésű haderő már az Iszlám Állam „fővárosát”, Rakkát fenyegeti bekerítéssel Szíriában, a terrorszervezet pedig Nagy-Britanniától Ausztrálián át Iránig igyekszik bosszút állni az emberiségen a harctéri vereségekért, váratlanul rendkívül éles konfliktus robbant ki az Arab-félsziget szunnita monarchiái, elsősorban Szaúd-Arábia és Katar között.  A dzsihádista terrorszervezetekkel évtizedek óta bensőséges kapcsolatot ápoló Rijád terrorszervezetek támogatásával vádolta meg szomszédját – de vajon mi állhat a konfliktus hátterében?

Donald Trump alig néhány hete, első hivatalos külföldi útján járt az Arab-félszigeten. Az amerikai elnök Rijádban 55 muszlim ország vezetőinek ajánlott szövetséget a terrorizmus ellen. „Az Egyesült Államok nem akarja ráerőltetni az életformáját másokra, hanem a kezét nyújtja feléjük az együttműködés és bizalom szellemében. Nem azért jöttem, hogy kioktassak másokat, megmondjam nekik, hogyan éljenek, mit csináljanak, miként imádkozzanak. Ehelyett szövetséget ajánlunk. A Közel-Kelet népeinek kell eldönteniük, hogy miféle jövőt akarnak maguknak, az országaiknak, a családjuknak és a gyermekeiknek” – jelentette ki. Az elnök „a jó és a rossz, nem pedig a civilizációk” harcaként írta le a terrorellenes küzdelmet. Szerinte a „radikalizálódás” elleni harcban a muzulmán többségű országoknak kell az élen állniuk, amelyek leginkább megszenvedik a fanatikus erőszakot. „Űzzétek el őket az imahelyeitekről! Kergessétek ki őket a közösségeitekből! Űzzétek el őket a szent földetekről, és űzzétek el őket a Földről! – szólította fel őket. – A terrorizmus elterjedt a világon. A békéhez vezető ösvény éppen itt kezdődik, az ősi földön, ezen a megszentelt földön” – mondta. (Lásd: Trump Rijádban, Hetek 2017. május 26.)

Trump szavait együtt hallgatták az öbölállamok államfői, köztük Tamim ibn Hamad ibn Halífa Al Táni katari emír is. Az amerikai elnök terveiben kulcsszerepet játszhatott az öbölmenti olajmonarchiákat tömörítő Öböl Menti Együttműködési Tanács (GCC) – de nem csupán Trump tekintett potenciális Irán elleni szövetségesként a GCC-re. Lieberman izraeli hadügyminiszter idén februárban, a müncheni biztonságpolitikai csúcson arról beszélt a HVG beszámolója szerint, hogy „a legfontosabb hír 2017-ben, hogy a mérsékelt arab államok felfedezték, hogy nem Izrael a legnagyobb ellenség, hanem Irán”, ezért szerinte nem zsidó–muszlim vagy izraeli–arab ellentétről, hanem „mérsékeltek” és „szélsőségesek” közötti küzdelemről érdemes beszélni a Közel-Kelet esetében.  Lieberman világképében tehát Irán és szövetségesei töltik be a szélsőséges, Szaúd-Arábia, Katar, Bahrein, Egyiptom és az Arab Emírségek pedig a „mérsékelt” iszlám országok szerepét.

Ehhez képest a múlt héten a fenti felsorolásban „mérsékeltnek” nevezett muszlim országok között gyakorlatilag háborús konfliktus alakult ki, miután a katari hírügynökség oldalára felkerült Tamim ibn Hamad emír egyik állítólagos beszédének leirata, amelyben az uralkodó – öbölmenti olajdespotához képest mindenképpen – szokatlan kijelentéseket tett. Egyszerre (!) szorgalmazta az arab államok Izraelhez és Iránhoz fűződő kapcsolatainak rendezését, miközben szkepszisét fejezte ki Donald Trump elnök politikai jövőjével kapcsolatban. Hogy ki állhatott a katariak által vélelmezett hekkertámadás mögött, nem tudni – a CNN állítólagos amerikai hírszerzési források alapján azonnal Oroszországra próbálta tolni ennek az incidensnek a felelősségét is, ami akár igaz is lehet, bár tény: a CNN-nek és a CNN amerikai hírszerzési forrásainak mostanában gyakorlatilag mindenről Oroszország jut az eszébe.

Bár a dohai kormány villámgyorsan elhatárolódott az állítólagos uralkodói beszédtől, hamisítványnak nevezve annak nyilvánosságra került részleteit, az emír valószínűleg soha el nem hangzott szavai körülbelül olyan feszültséget eredményeztek a Perzsa-öböl nyugati partján, amit az egyébként nem költői túlzásairól ismert Foreign Policy az 1914. nyári Balkán-félszigethez hasonlított.

Szaúd-Arábia, Bahrein, az Egyesült Arab Emírségek, továbbá Egyiptom, Líbia, a Maldív-szigetek és Mauritius a katari emír – még egyszer: nagy valószínűség szerint soha el nem hangzott – szavai miatt megszakította Katarral a diplomáciai kapcsolatokat, sőt Rijád és szövetségesei teljes – szárazföldi, légi és tengeri – blokádot igyekeznek vonni Katar köré. Bár Adel al-Dzsubeir szaúdi külügyminiszter cáfolta, hogy országa Katar megtámadására készülne, a feszültség az 1990. nyári iraki–kuvaiti viszonyt idézi.

Katar a múlt század utolsó évtizedének közepéig egy volt az Arab-félsziget nem túlságosan jelentős monarchiái közül. Aztán 1995-ben Sheikh Hamad ibn Khalifa al-Thani koronaherceg (aki egyben az ország védelmi minisztere is volt) egy vértelen puccs során átvette a hatalmat külföldön időző apjától, és ez elképesztő változásokat hozott az országban. A Föld egyik legnagyobb földgázkészletén ülő emírség 1995 előtt alig-alig aknázta ki lehetőségeit e téren, ám Hamad uralkodása ezen is változtatott. A mesés gázvagyon értékesítéséből származó bevételnek köszönhetően Katar egy főre jutó GDP tekintetében világelső lett; a miniállam gazdagságát többek között a Qatar Airlines és az al-Dzsazíra sikere hirdette világszerte.

Az al-Dzsazíra révén az arab világ politikai életének kulcsszereplője lett. Számos muszlim országban a globális televízió lett az állampolgárok első számú tájékozódási pontja, tudósítóitól és kommentátoraitól rettegtek az arab rezsimek Bahreintől a Mubarak-féle Egyiptomig. Nem véletlenül: a 2011-es arab tavasz idején a csatorna a felkelések katalizátora lett.

Mindeközben az uralkodónak elődeihez képest sikerült Katar külpolitikáját függetlenítenie Szaúd-Arábiáétól. Egyszerre ápolt jó viszonyt az Egyesült Államokkal, amely Katarban tartja fönn legfontosabb térségbeli támaszpontját, rendezte országa kapcsolatait Iránnal, amellyel közösen birtokolják a Föld legnagyobb földgázmezejét, miközben Törökországgal közösen támogatta a Muszlim Testvériség tevékenységét Egyiptomban és annak gázai kistestvéréét, a Hamaszét a gázai övezetben. Hamad 2013-ban adta át a hatalmat fiának, Sheikh Tamim ibn Hamad al-Thaninak, ám a katari külpolitika alapvetően nem változott meg ezt követően sem – miközben az Öböl-monarchiák együttműködése egyre kevésbé volt zökkenőmentes.

Konfliktuszónák

Míg Szíria esetében az öbölmenti államok többé-kevésbé egy oldalon álltak, élesen különbözött az álláspontjuk az elmúlt évek másik meghatározó térségbeli kérdésének, az Irán és az öt nagyhatalom által tető alá hozott 2015-ös megállapodás megítélésének kérdésében. A Foreign Affairs emlékeztet rá: a GCC tagjai közül Szaúd-Arábia, Bahrein és az Emirátusok többsége ellenezte az Irán elleni gazdasági szankciókat felszámoló megállapodást, míg az Arab-félsziget országai közül Iránnal a legjobb kapcsolatokat kialakító Omán és az Emirátusok második legerősebb tagállama, Dubai támogatták az Irán elszigetelésének véget vető dealt. Ebben a helyzetben Katar és Kuvait köztes álláspontot foglalt el.

Tovább bonyolította a helyzetet a szíriai konfliktussal párhuzamosan eszkalálódó jemeni háború – itt a Rijád vezette szunnita koalíció a kormánycsapatokat, míg a háttérben Teherán a huszi felkelőket támogatja –, ám Omán például egyáltalán nem volt hajlandó részt venni a jemeni ingoványba egyre inkább beleragadó Szaúd-Arábia vezette koalícióban.

A GCC-t tehát súlyos ellentétek feszítették, amikor Donald Trump Rijádba érkezett – az amerikai elnök aztán itt világossá tette, hogy a maga részéről Szaúd-Arábiát tekinti első számú térségbeli szövetségesének, amit Rijád nyilván úgy is fordított le magának, hogy az Egyesült Államok a GCC-n belüli keményebb, Irán elszigetelését célzó álláspontot támogatja a Teheránnal fenntartott viszony normalizálását szorgalmazó ománi-katari-kuvaiti véleményekkel szemben. Ugyanezekben a hetekben Donald Trump egy másik fontos kérdésben is letette a voksát – egyértelművé tette, hogy az Egyesült Államok nem Törökországot, hanem a szíriai kurd felkelők által vezetett SDF-YPG-t (szíriai és kurd katonai egység) támogatja az Iszlám Állam horrorkalifátusa fővárosának, Rakkának a bevételéért folytatott versenyfutásban. A Szaúd-Arábia és Katar, illetve Washington és Ankara közötti feszültség növekedése logikusan vezetett Ankara és Doha egymásra találásához.

Erdogan török elnök, akinek a Közel-Kelet jövőjéről alkotott véleménye sok közös vonást mutat a katari emírével, ankarai beszédében élesen bírálta a Katar ellen életbe léptetett szankciókat, egyben közölte azt is, hogy a miniállamot olyan barátnak tekinti, amely a legkritikusabb helyzetekben is Törökország mellett állt – sőt lapzártánkkor Törökország és Irán felajánlotta segítségét a szaúdi szárazföldi blokád miatt nehéz helyzetbe került Katar élelmiszer-ellátásához. 

Bár a szaúdi monarchiával is jó kapcsolatokat ápoló Erdogan óvakodott Rijád közvetlen bírálatától, a török elnök Katar melletti határozott kiállása azt mutatja, hogy a Közel-Kelet két legfontosabb szunnita muszlim hatalma, Szaúd-Arábia és Törökország a frontvonal ellentétes oldalára sodródott. Ez viszont azt jelenti, hogy a katari válság jóval kiterjedtebb konfliktus kiindulópontja lehet, mint a történelmi szunnita–síita ellentétet leképező szaúdi–iráni ellentét.

Kétféle iszlamizmus

Rijád és Doha konfliktusa, illetve Katar és Törökország egymásra találása logikusnak tekinthető az elmúlt évek térségbeli átrendeződése tükrében. Ahhoz, hogy ezt megértsük, érdemes tisztázni néhány alapfogalmat – különösen azért, mert a katari konfliktusban újra mindent vivő ütőkártyaként került elő a terrorizmus támogatásáról szóló vád. Ezt a vádat Szaúd-Arábia használta Katarral szemben, de vajon mit ért terrorizmus alatt Szaúd-Arábia és mit Katar? És egyáltalán: van-e mit egymás szemére vetniük?

Amit ma a nyugati nyilvánosság globális iszlamista terrorizmus alatt ért, az alapvetően szunnita hátterű egyének és szervezett csoportok tevékenységét jelenti (még akkor is, ha a teheráni kormány közismerten fenntart regionális síita terrorcsoportokat több közel-keleti országban). A 21. századi globális iszlamista terrorizmus bölcsője az 1980-as évek afganisztáni háborúja volt, kezdeti finanszírozója pedig Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok, de a modern iszlamizmus mint politikai mozgalom története az 1960-as évekre nyúlik vissza, „szülőföldje” pedig a nasszeri Egyiptom, Pakisztán, továbbá a Reza Pahlavi sah által kormányzott Irán volt.

A modern iszlamizmus történetét Gilles Kepel francia akadémikus foglalta össze Dzsihád című művében. A mozgalom három, egymástól többé-kevésbé függetlenül tevékenykedő vallási és politikai gondolkodó munkájának eredményeként alakult ki a muszlim világ egymástól távol eső pontjain. Az első, mai értelemben „iszlamistának” nevezett politikai-vallási mozgalom az Egyiptomban az 1920-as években alapított Muszlim Testvériség volt. A Testvériség jelszava az volt, hogy „a Korán a mi alkotmányunk”. Tagjai elutasították a politikai pártok működését, mivel azok megosztják a hívők közösségét. A nacionalista tisztek hatalomátvétele után a junta hatalmi harcából győztesen kikerülő Nasszer 1954-ben helyezte törvényen kívül a mozgalmat, amelynek az illegalitásban is kitartó ideológusát, Szajjid Kutbot 1966 augusztusában kivégezték.

Kutb követői többségükben Egyiptom első tömegesen írni-olvasni tudó generációjához tartoztak. A betiltott Testvériség ideológiája Kutb kezei között a modern iszlamizmus alapvetésévé vált. Úgy vélte: a függetlenné vált arab országok népessége éppúgy a hitetlenség és bálványimádás sötétségében él, mint Mohamed korának arabjai. A modern bálványok Kutb szerint a 60-as évek arab országaiban a nemzet, az uralkodó párt vagy éppen a szocializmus voltak. Kutb azt hirdette: Allahon kívül nem uralkodhat más az iszlám népei fölött, ennélfogva az iszlamista mozgalomnak kötelessége felvenni a nacionalista és szocialista rezsimekkel szemben a harcot. Kivégzése előtt írt műveiben Kutb úgy vélte: a nacionalista és szocialista ideológiák által megfertőzött nemzedékek után a muszlim világ reneszánsza jön el; egy új, a Korán valódi tanításaival tisztában levő generáció lesz alkalmas az iszlám állam kialakítására.

Kutb mellett kortársa, a gyarmati Indiában született, majd 1947 után a függetlenné váló Pakisztánban politizáló Maudúdi, illetve az iráni síita hittudós, Khomeini ajatollah voltak a modern iszlamizmus kialakítói. Az ideológiát a hatvanas-hetvenes évek fordulóján csak kevesen vették komolyan, ám először az 1977-es pakisztáni puccs, majd az 1979-es iráni forradalom hatalomra juttatta az irányzatot. Ráadásul a nacionalista arab elitek az 1967-es hatnapos háborúban történelmi vereséget szenvedtek Izraeltől, a Nasszer halála után Egyiptom vezetését átvevő Anvar Szadat pedig nyitott az iszlamista mozgalom felé.

Ráadásul a Szadat által 1973-ban kirobbantott jóm kippuri háború nyomán a kőolaj-exportáló országokat tömörítő OPEC arab tagjai bejelentették, hogy amíg Izrael nem vonul ki a hatnapos háborúban elfoglalt területekről, nem adnak el kőolajat azoknak az országoknak – az Egyesült Államoknak, Washington nyugat-európai szövetségeseinek, továbbá Japánnak –, amelyek a háború során Izraelt támogatták.

A konfliktus miatt a kőolaj hordónkénti ára összességében 1973 és 1979 között mintegy tizenháromszorosára nőtt, aminek eredményeként emberi ésszel felfoghatatlan mennyiségű, olajbevételekből származó pénz áramlott az Arab-félsziget országaiba, mindenekelőtt a szunnita iszlám legszigorúbb iskolája, a vahabita ideológia uralma alatt élő Szaúd-Arábiába.

Rijád mindent megtett, hogy az iszlám globális védelmezőjeként megerősítse a muszlim világban Mekka és Medina őrzőjeként kivívott vezető szerepét, amelyet az 1979-es iráni iszlám forradalom veszélybe sodort. Erre akkor nyílt alkalom, amikor 1979 decemberében a Szovjetunió beavatkozott az afganisztáni kommunisták különböző frakciói között kirobbanó belharcokba. Szaúd-Arábia gyorsan lépett, és a ’80-as évek elejétől felkarolta az oroszok és az afgán kommunisták elől a szomszédos Pakisztánba menekült iszlamista felkelőket, a különböző irányzatokhoz tartozó mudzsahedineket.

A háború teremtette sajátos „vadnyugati körülmények” alakítják ki az afganisztáni konfliktusban harcoló iszlamisták ideológiáját, a dzsihádista szalafizmust, amely később a globális dzsihád vezérlő eszméje lett. A szalafizmus egy 19. században elterjedő irányzat, az iszlám szent szövegeinek szó szerinti értelmezését jelentette. Ez az ideológia határozta meg az oroszok elleni afgán dzsihád oldalán harcoló, változatos előéletű muszlim önkéntesek gondolkodását, akiket a háborúban és az után is a jemeni származású szaúdi vállalkozócsaládban felnövő Oszama bin Laden vett a szárnyai alá.

1989. február 15-én az oroszok elhagyják Afganisztánt, bin Laden pedig másfél évvel később, a kuvaiti háború idején szakított amerikai és szaúdi támogatóival.  Bin Laden al-Kaidája első ízben 1993-ban Mogadishuban hajtott végre amerikaiak elleni támadást, majd a nairobi és a dar es-salaami amerikai nagykövetségek elleni merényletek következtek. Amikor 2000 őszén a jemeni Áden kikötőjében az al-Kaida sikeres támadást hajtott végre a Cole amerikai torpedóromboló ellen, világossá vált, hogy az al-Kaida képes minimális befektetéssel felmérhetetlen károkat okozni a nyugati világnak. Ennek tragikus bizonyítéka volt a 2001. szeptemberi, apokaliptikus méretű terrorhadjárat az Egyesült Államok ellen.

A 2003-as (mint azóta tudjuk: téves hírszerzési jelentésekre hivatkozva elindított) iraki háború megnyitotta a Közel-Keletet az al-Kaida, majd az annak iraki szárnyából kifejlődő szlám Állam előtt, majd 2011-ben a török, szaúdi és katari kormány által támogatott „arab tavasz” sosem látott perspektívát nyitott meg a globális dzsihád előtt, ám egyben azt is jelezte: a szalafizmusra épülő, Szaúd-Arábia által támogatott konzervatív iszlamizmus és a Kutb ideológiáján alapuló, a Muszlim Testvériség és a Hamasz által fémjelzett, Katar és Törökország által felkarolt modern iszlamizmus kibékíthetetlen ellentétbe került egymással. (Lásd: A globális dzsihád bölcsője. Hetek, 2015. augusztus 19. Lapunk állandó szerzője, Jászberényi Sándor a Muszlim Testvériséggel kapcsolatos konfliktusra vezette vissza a szaúdi–katari ellentétet a 24.hu-n megjelent cikkében.)

Rettegő uralkodók

Az „arab tavasz” időszakában a katari és a török politika lett a saját vezetőikkel elégedetlen muszlim tömegek példaképe szerte a Közel-Keleten. 2011 szeptemberében, néhány hónappal a Mubarak-rezsim bukása után az „arab tavasz” országait végigturnézó Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnököt a rocksztárokhoz hasonló ünneplésben részesítették körútjának minden állomásán. A vendég nem tudott úgy megjelenni a nyilvánosság előtt, hogy a frissen hatalomra jutó arab vezetők és a diktátoraikat nem sokkal korábban megdöntő tömegek rajongásával ne szembesült volna.

A Mubarak-rezsimet megdöntő egyiptomi felkelés nyomán a hatalom küszöbén álló, majd 2012 nyarán Mohamed Murszi által az elnöki tisztséget is megszerző Muszlim Testvériség a sajátos iszlamista „demokráciaexport” bajnokaként tekintett Erdoganra; a Testvériség szimpatizánsai eksztázisban köszöntötték Kairóban a török miniszterelnököt – nem csupán mint az „iszlám és demokrácia” összeegyeztetőjét, de mint a „palesztin ügynek” a Testvériség gázai leágazásával, a Hamasszal kiváló kapcsolatot ápoló bajnokát is. (Lásd: Erdogan hadba lép. Hetek, 2015. augusztus 7.)

Erdogan igyekezett megfelelni a felfokozott várakozásoknak. A kairói operában ezt mondta: „A Tahrir térről [a Mubarak-ellenes egyiptomi forradalom központjából] terjedő szabadság üzenete a reménység fénye mindenki számára, akit elnyomnak Tripoliban, Damaszkuszban és Szanaa-ban” – magasztalta Egyiptom néhány hónappal korábban lezajlott forradalmát, egyben a líbiai, szíriai és jemeni rezsim közeli bukása iránti reményét is kifejezve. (Idézi: Bihari Anna: Törökország új Közel-Kelet-politikája és az arab tavasz; Grotius E-könyvtár Budapest 2012) „A kormányoknak az emberek akaratából kell kapniuk a legitimitásukat. Ez a török politika lényege a régióban” – üzente az őt ünneplő arab világnak Erdogan.

Ám az „arab tavasz” sajátos demokráciakísérlete végül kudarcot vallott. Egyiptomban 2013-ban katonai puccs vetett véget a zűrzavarnak, Líbia a katari segítséggel megbuktatott Kadhafi ezredes kivégzése óta az ISIS és a vele is harcoló rivális iszlamista terrorcsoportok játszóterévé, továbbá embercsempész-paradicsommá vált. A sajátos „iszlamista demokráciaexport” másik kísérleti terepén, Szíriában az iszlamista ellenzék a jelek szerint totális vereség felé tart, ráadásul itt az iszlamista frakciók ellenőrzése is kicsúszott támogatóik kezéből. A Muszlim Testvériség nemcsak Egyiptomban szenvedett vereséget, de gázai leányvállalata, a Hamasz uralma is teljes kudarcnak tekinthető.

Ettől függetlenül a számos szunnita arab országban jelen levő, részben Katar, részben Törökország által felkarolt, az al-Dzsazíra révén globális médiaháttérrel is rendelkező mozgalomtól máig rettegnek a közel-keleti despoták. Ha van döntő tényező, amely kiélezte a szaúdi–katari konfliktust, az alighanem a szunnita iszlám konzervatív és modern változata közötti ellentét és ennek politikai lecsapódása, azaz a Muszlim Testvériség megítélése lehet.

Olvasson tovább: