Kereső toggle

Így egyesült ötven éve Jeruzsálem

„Mi írjuk a Biblia következő könyvét!”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Míg 1948-ban egy robbanószerkezet hibáján múlt, hogy nem sikerült egyesíteni Jeruzsálemet, tizenkilenc évvel később ugyanúgy egy „véletlenen” múlt, hogy Dávid háromezer éves ősi városa fölött ötven éve újra a zsidó nép zászlaja leng. A Kreml alaptalan félelme az Izrael okozta Armageddontól, a KGB által megvezetett egyiptomi elnök, a hazugsággal háborúba rántott Husszein király mind részesei voltak annak a láthatlan kéznek, ami 1967-ben visszaadta Izraelnek fővárosát: Jeruzsálemet. A város bátor „őrállói” mesélték el a CBN-nek és az amerikai WGBH televíziónak, hogyan írták meg a „Biblia következő könyvét”.

David Emiran keserűen és fájó szívvel nézett végig a Jewish Agency irodáiban fölhalmozott táblák, hatósági karszalagok, hadipénz-kötegek és hirdetmények hosszú során, amelyek kupacokba halmozva várták, hogy kétezer év után újra zsidó kézbe vegyék Jeruzsálem Óvárosát. Kint, az Új kapu felől még szórványosan lövések hallatszottak, de mivel az ENSZ által kikényszerített fegyverszünet már életbe lépett, a több hónapos ostrom után lassan mély és drámai csönd nyugodott meg a Szent Városon. 1948. július 17-e volt, majdnem napra pontosan 2500 évvel azután, hogy Nabukodonozor a káldeus sereg élén áttörte Dávid városának falait, fölszámolva az önálló zsidó államot. A melankolikus kémiatanár, akit a helyi Hagana parancsnok rögtönözve nevezett ki az Óváros katonai kormányzójává, ekkor már világosan látta, hogy sosem fogja tudni betölteni hivatalát, ezért egy rövid félmondatos utasítással a teljes „rendészeti csomagot” elküldte a zúzdába.

„Hála Istennek, legalább ma már senki sem fog meghalni” – próbálta föloldani magában a csalódás terhét David Salitel, miközben kimerült egységével éppen visszavonult a Sion kaputól, ahol az eredeti tervek szerint lyukat robbantottak volna a falba, meglepve az Arab Légió tüzérségi tűztől kábult katonáit. Ez lett volna a váratlan győzelmet hozó függetlenségi háború koronája, ráadásul a magabiztos parancsnok már előre meg is írta győzelmi beszédét, amiben a Dávid-torony lépcsőin Jeruzsálemet „büszke örömmel átadja Izrael népének!” A kitartó izraeli ellenállás következtében a fővárost 1947 decembere óta szoros nyomás alatt tartó arab csapatok létszáma és morálja fokozatosan csökkent és gyengült, miközben a védelem egyre inkább támadásba ment át, hogy minél jobban kitágítsa a lakosságot fojtogató ostromgyűrűt. Ennek keretében tettek kísérletet arra, hogy a merész „Ókor” hadművelet során egyesítsék a főváros keleti és nyugati felét, fölszabadítva a korábban kiürített zsidó negyedet és megszerezve a Templom-hegyet. A történelmi roham azonban teljes kudarccal zárult. Bár a 160 kilós robbanófejjel élesített „Tölcsér” nevű faltörő szerkezet egész Jeruzsálemet fölverte álmából, magán a célponton csak egy sötét koromfoltot tudott ejteni. A lelkesen előretörő ötszáz zsidó katona fájó szívvel vonult vissza az Újvárosba, miután látták, hogy Szulejmán fala még mindig áll. A besült eszköz miatt közel húsz évig egyikük sem tehette be a lábát az Óváros területére – a kétezer éve folyamatosan lakott zsidó házakat kirabolták, a Siratófalat és a Templom-hegyet pedig csak a rabbinátus által ideiglenes imahelynek megjelölt Sion-hegyi kilátóról nézhették.

Szovjet MIG-ek a Szentföld légterében

Bár 1967-ben még mindig állt a Jeruzsálem szívét kettéhasító ENSZ választóvonal, amelynek két oldalát kölcsönösen aknamezők, szögesdrót és bunkerek határolták, a „hidegháború” már forrósodni kezdett Izrael és az egyesült arab koalíció között. A hatvanas évek közepére a Közel-Kelet négyszázmilliós tengerét magával ragadta a pánarab nacionalizmus, a 20. században a térségre ható legerősebb politikai hullám. A szociális jóléti intézkedéseket heves nacionalizmusba ágyazó áramlat karizmatikus vezetője Nasszer egyiptomi elnök volt, aki egyfajta szocialista kalifátusba tömbösítette volna az iszlám nemzeteket, megvalósítva álmát, az Egyesült Arab Köztársaságot. Az egymással rivalizáló belső érdekcsoportok lecsillapítására az arab vezetők fölelevenítették az egyedüli biztos közös nevezőt: Izrael elpusztítását. Az ügy érdekében Szíria és Egyiptom félmillió katonát mozgósított, aminek csapásmérő erejét 2500 tank és 900 szovjet vadászgép, valamint bombázó tette teljessé. Velük szemben a májusban 19. születésnapját ünneplő zsidó állam alig 260 ezer tartalékost, harmadannyi tankot és repülőgépet tudott harcba küldeni, külső támogatásra pedig a vietnami háborúba ragadt amerikai kormánytól még csak fegyverszállítmányok szintjén sem számíthatott.

A kritikusai által csak „Mr. Bla-bla-bla”-nak gúnyolt Nasszer mégis húzta-halasztotta a nyílt fegyveres konfliktust, mert mindig is inkább a szavak, mintsem a tettek embere volt. A türelmetlen KGB éppen ezért úgy döntött, hogy tudatosan provokálni kezdi a feleket a küzdelemre. A pánarab mozgalom farvizén terjeszkedő szovjet befolyás egyrészt biztosra vette a gyors győzelmet, másrészt komolyan aggódott a célegyenesbe forduló izraeli atomprogram miatt. Gideon Remez és Izabella Ginor közel-keleti orosz kapcsolatokra szakosodott újságírók 2007-ben publikálták részletes kutatásukat a dimonai reaktor fölött rendszeresen átrepülő MIG-25RB típusú kémrepülőkről. A.S. Bezsevecs ezredes még a Szovjetunió hőse érdemrendet is megkapta a Szentföld légterében végzett szolgálataiért. A 2900 km/h végsebességgel átszáguldó orosz gépeket a hangsebesség másfélszerese fölött már küszködő izraeli vadászgépek képtelenek voltak követni, így a szovjet pilóták kényelmesen fotózhatták az atomprogram alakulását.

Az öt évvel korábbi kubai rakétaválsághoz hasonlóan, csak éppen most a vörös oldalon, a Kremlben kitört az „Armageddon-pánik”, amikor a fotók vizsgálata után biztossá vált, hogy Izrael rövid időn belül atomhatalommá, ezzel pedig legyőzhetetlenné válik. Ez a rémület végigfutott az arab országokon is, akiknek a szovjet vezetés azt hazudta, hogy a zsidó állam napokon belül lerohanja Szíriát. Nasszer felült a provokációnak, és a szövetségese védelmében kizavarta a demilitarizált övezet békéjét szavatoló ENSZ-katonákat a Sínai-félszigetről, és teljes haderejével bevonult a félszigetre. „Ha a zsidók háborúval fenyegetőznek, akkor mi azt mondjuk: hajrá!”– nyilatkozta a magabiztos egyiptomi pilóták körében Nasszer a Bir Gafgafa légitámaszponton egy héttel a háború kitörése előtt. Önbizalmát az is erősítette, hogy a Szovjetunió nemcsak fegyvert, hanem katonai támogatást is ígért abban az esetben, ha szövetségesei háborúba indulnak.

Az orosz flotta alig tíz kilométerre volt Haifa kikötőjétől, készen állva arra, hogy bombázza az izraeli partokat, szükség esetén pedig partraszállással is elősegítse a magára hagyott zsidó állam bukását. „A partraszálló egység 30 kétéltű járműből állt, amelyek közel ezer katonát tudtak partra dobni a Mediterráneum bármely pontján” – nyilatkozta egy 2007-es dokumentumfilmben Jurij Kripunkov tengerésztiszt, aki felettesétől parancsot kapott arra, készüljön fel Izrael legfontosabb kikötőjének a megszállására, hogy az ne tudjon utánpótlást kapni a nyugati államoktól az arab támadás során. Levi Eskol, a sarokba szorított zsidó állam miniszterelnöke teljesen tanácstalan volt, miután Johnson elnök közölte vele, hogy ne tegyen semmi provokatívat, mert az Egyesült Államok semmit sem fog lépni a védelmükben. Vezérkari főnöke, Jichák Rabin májusban idegösszeomlást kapott a ránehezedő nyomás terhe alatt, miután visszatért Izrael alapítójánál, Ben Gurionnál tett látogatásából: „Az Öreg barátságosan üdvözölt, de ahelyett, hogy a harci szellemet erősítette volna bennem, inkább megdermesztett az aggodalmával” – írta memoárjában Rabin, akinek idegeit kikészítették Gurion sötét mondatai: „Végzetes hiba lenne háborúba bocsátkozni. (…) A helyzetünk válságos, teljesen el vagyunk szigetelve.”

A tábornokok éjszakája

Jeruzsálem utcáin mindenki érezte a vezetésben eluralkodó bizonytalanságot. Mivel nem működött még egyetlen izraeli televíziós csatorna sem, mindenki az egyiptomi adást nézte, ahol folyamatosan sugározták az anticionista háborús propagandát, ami jócskán merített a két évtizeddel korábbi náci sztereotípiákból. A kettészakított város keleti felében többezres tömeg masírozott Nasszer képmását éltetve, aki visszaadja nekik a két évtizeddel korábban elvesztett becsületüket, és végre valóban tengerbe fojtja a zsidókat. Nyugat-Jeruzsálemben ezzel szemben a gazdaság leállt, az emberek már nem mentek be dolgozni, hanem feszülten várták a következő háborút a túlélésért.

Az utcák kihaltak voltak. A lakosság néma csöndben hallgatta Eskol katasztrofális május 28-ai rádióbeszédét, amikor élő adásban felejtette el a szövegét, és dadogott össze-vissza arról, hogy „minden diplomáciai eszközt bevetettünk a helyzet javítása érdekében”. Másnap a Haaretz alkalmatlannak nevezte a vezetést, az emberek pedig kezdtek pánikba esni. Ekkor jött a tábornokok éjszakája és Mose Dajan.

A hadügyminiszteri posztot átvevő félszemű tábornok ellentmondást nem tűrve jelentette be a tétovázó politikai vezetésnek, hogy ha tetszik, ha nem, Izrael támadni fog, mert a szűkös erőforrásokkal rendelkező hadsereg csak erre képes! A Dajan-ból kiáradó nyugodt optimizmus fölrázta a Gurion és Eskol pesszi-mizmusába ragadt kabinetet, majd egyhangúan megszavazták a meg-előző csapás azonnali megindítását. „Az izraeli hadsereg úgy támadt föl, mint egy fergeteges orkán” – emlékezett vissza Rabin, aki maga is fölkelt betegágyából, és teljes erővel nekilátott, hogy fölkészítse hadseregét a támadásra. A harci szellem váratlan erővel tört föl az izraeli katonák lelkében, miközben a legnagyobb titok-ban fegyverezték fel vadászgépeiket és töltötték fel tankjaikat a gyors sivatagi offenzívára.

Bár a Golán-fennsík mellett a mai napig Júdea és Szamária földje a hatnapos háború legmaradandóbb és legvitatottabb öröksége, Dajan eredetileg még csak nem is gondolt arra, hogy csapatokat küldjön az ősi zsidó földre. Úgy tervezték, egyedül Egyiptom és Szíria ellen kell majd hadat viselniük annak ellenére, hogy Husszein király alig egy hónappal a háború előtt fölkereste Nasszert, és az egyiptomi elnök legnagyobb meglepeté-sére fölajánlotta Jordánia haderejét az Egyesült Arab Parancsnokságnak. Az izraeli katonai vezetők azonban meg voltak róla győződve, hogy ez csak politikai kényszerből történt, és a hasemita uralkodóval nem kell számolniuk a terveikben. Tévedtek.

Június 5-én reggel hétkor a teljes izraeli légierő, közel 180 vadászbombázó a levegőbe emelkedett, és pontosan a reggeli váltáskor csapott le mind a 18 egyiptomi repülőtérre. Több gyors fordulóval ezt még háromszor megismételték, így a fejlett orosz haditechnika már a kifutón megsemmisült, 250 frissen gyártott MIG csatarepülővel az élén. Nyolc órakor mozgásba lendült a három oszlopba szervezett szárazföldi haderő, ami a Gázai-övezetben, az Arish és az Abu-Ageila-szurdokban gázolt át a meglepett egyiptomi védelmen. Annak ellenére, hogy a frontális rohamban közülük több tucat tankot kilőttek, a teljes sebességre kapcsolt izraeli harckocsik nagy része túljutott a veszélyzónán, bekerítve és megsemmisítve az elszigetelődött ellenséget. „Senki nem gondolt másra, csak magára” – írta le egy túlélő a Sínai-félszigeten kitörő pánikot, amelyben alig két nap leforgása alatt a teljes egyiptomi haderő összeomlott. A tankok, ágyúk, bunkerek nagy részét még azelőtt magára hagyták, hogy az izraeliek megérkeztek volna, annyira sokkolta őket a villámgyorsan kibontakozó katasztrófa.

Megbosszulta magát Nasszer blöffje

Ha a kairói rádió nem kapcsol automatikusan propaganda üzemmódba, Jeruzsálem Óvárosa és a Templom-hegy talán a mai napig jordániai fennhatóság alatt lenne, de mivel a jól betanított állami hírügynökség sorra tudósított az egyiptomi győzelmekről, Husszein lelkesen vetette be a tüzérségét az Újváros zsidó lakossága ellen. A háború kezdetét jelentő légicsapás után három órával már működésbe léptek az ágyúk és aknavetők, amelyekből válogatás nélkül lőtték a nyugati lakónegyedeket. Egyik robbanás a másik után rázta meg a várost, miközben a füstoszlopok árnyékában mindenki futott az óvóhelyekre. Mivel a hadműveletek védelmében a kormány teljes rádiócsöndet rendelt el, az izraelieknek fogalmuk sem volt, mi történik a fronton és mi vár rájuk a következő napokban. Sajnos nem mindenki jutott el a bunkerekig; volt, akit a nyílt utcán ért a pergőtűz, mások pedig szilánkoktól és gyújtóbombák tüzétől égtek meg. Délutánra mind megteltek a kórházak, húsz halott és ezer sebesült volt a tudatosan civil területeket lövő jordániai hadművelet ára. Ezenkívül közel 900 épület is összedőlt vagy beomlott. Ennek ellenére Eskol utasította a hadsereget, hogy ne támadjon vissza, majd üzent Husszein királynak, hogy azonnal állítsa le a tüzérségét, mert Izrael nem fogja megtámadni sem az országát, sem Kelet-Jeruzsálemet.

„Késő, a kocka el van vetve” – üzent vissza az uralkodó, aki éppen azelőtt beszélt telefonon az egyiptomi elnökkel. Nasszer biztosította arról, hogy minden a legnagyobb rendben van. Sőt, miközben Nasszer már pontosan tudta, hogy a légiereje megsemmisült, magabiztosan azt hazudta Husszeinnek, hogy az izraeli gépek 75 százalékát lelőtték, a kora reggel a horizonton feltűnő vadászok pedig a Tel-Avivot bombázni készülő csapásmérő egység előőrsei. A király rögtön utasította

a Jeruzsálem és Betlehem közötti magaslaton állomásozó harckocsibrigádját, hogy délről támadják meg az izraeli védelmet. Ők sohasem érték el a Szent Várost. A már „nem létező” izraeli bombázók ugyanis a hegyről lefelé menet letarolták a védtelen hadoszlopot, a katonák pedig a kiégett roncsokat hátrahagyva kerestek menedéket. A meghökkent jordániai vezérkar ordítozott egyiptomi kollégáival miután kiderült, hogy a teljes „győzelmi jelentés” csak gyáva blöff volt annak érdekében, hogy Ammánt berángassák a háborúba.

A földhöz szegezett jordániai csapatok fedezékeikben várták az elkerülhetetlen izraeli ellentámadást. Miután húsz évig építették az alagutak, bunkerek, lövészárkok és szögesdrótok bonyolult rendszerét, Husszein király továbbra is bízott abban, hogy meg tudja védeni az Óvárost, már csak azért is, mert családjával együtt Mohamed egyeneságú örökösének tartotta magát, akinek életcélja az iszlám védelme és terjesztése. A fő csapásmérő egységek mind a Sínain dübörögtek előre a porban, ezért Dajan eleinte vonakodott kockáztatni a déli frontot Jeruzsálemért, de miután folytatódott a tüzérségi támadás, a tartalék haderőt küldte el a történelmi feladatra: foglalják vissza az Óvárost és a Templom-hegyet.

A Templom-hegy a kezünkre került!

A sebtében összeszedett buszokon a város felé hajtó 55. Ejtőernyős Brigád tagjai szinte egytől egyig szekuláris zsidók voltak, akik sokkal inkább a modern Tel-Aviv-ot, mint az ősi Jeruzsálemet tartották identitásuk szülőföldjének. A hegyi utakon zötykölődő katonák a hangszórón egy új slágert hallgattak, amit Naomi Shemer adott elő két héttel korábban a függetlenségnapi dalfesztiválon, a címe pedig Arany Jeruzsálem volt. Egyikük hátizsákjában egy Dávid-csillagos zászló pihent gondosan összehajtva, amit néhány órával korábban kaptak egy idős asszonytól, aki évek óta kitartóan imádkozott a város egyesítéséért. A győzelem után nem sokkal vissza is adta lelkét a Teremtőnek, hiszen szemei megláthatták Izrael és Jeruzsálem szabadítását.

Ahogy az Óváros falaihoz értek, a deszantosok maguk is átérezték, hogy a rájuk váró csata más lesz, mint amit a bajtársaik vívnak délen a Szuezi-csatornáért. „Éreztük, hogy történelmet írunk, egy új fejezetet a Bibliában!” – foglalta össze az egység emelkedett hangulatát Hanan Porat közlegény. Legtöbben hitetlenként jöttek, de már hívőként, a Siratófalnál imádkozva fejezték be ezt a különleges hadműveletet. Június 6-án éjszaka azonban még egy kegyetlen ütközet próbálta meg a bennük lévő „szent küldetéstudatot”. A korábbi brit rendőrakadémia mellett húzódó „Lőszerraktár domb” kiemelt stratégiai pont volt az arcvonalon, az Óvárostól északra. Dajan ezen keresztül akart hátulról, az Olajfák hegye irányából felhatolni a Templom-hegyre. A szemből jövő géppuskatűzben frontálisan támadó ejtőernyősök négy órán át harcoltak a sötétben a dombot körbeölelő tíz bunkerért, míg végül sikerült mindet felrobbantaniuk. Ez volt a hatnapos háború legvéresebb csatája; negyven izraeli katona halt meg azért, hogy utat nyisson a többieknek Kelet-Jeruzsálembe.

Az egyiptomi fronthoz hasonlóan másnapra az arab harcosok körében itt is kitört a pánik, és a gondosan fölépített erődrendszert sorra hagyták hátra a pánikszerűen menekülő jordániai csapatok. Bár a parancsnok föladta a falak védelmét, több tiszt maga köré gyűjtötte embereit, hogy az utolsó leheletükig védjék az Oroszlán kaput, ahonnan Dajan szavaival élve sor kerül majd „Jeruzsálem utolsó ostromára”. Az Olajfák hegyén éjszakázó 55. brigád június 7-én kora reggel vonult le a Kidron völgyébe, és két tank kíséretében folyamatos pergőtűzben haladt fölfelé a Templom-hegy lejtőjén. Az első harckocsit pont a kapu alatt lőtték ki, de a belőle fölszálló tömény füst remek fedezéket nyújtott az izraelieknek, akik betörtek az Óvárosba, házról házra tisztítva meg az utat az „Úr Házának hegyére”.

„A zaj egyre szörnyűbb lett, ahogy a zsidók betörtek a városba, miközben a győztesek örömrivalgása szűrődött bele a géppuskaropogásba. Egyszer csak az északi szárnyból, az iskolaépületek felől kitörtek az izraeliek, mire mindenki megadta magát. Itt volt a városparancsnokság is, így a Haram Sharif elvesztésével a harc is véget ért” – mondta el személyes élményét Abdallah Schleifer újságíró, aki a hegyen tartózkodott a támadás napján. Nem sokkal kilenc után a tel-avivi vezérkar megkapta Jeruzsálemből a várva várt rádióüzenetet „Motta” Gur ezredestől, a brigád parancsnokától. „Har HaBayit BeYadeinu! A Templom-hegy a kezünkre került! Ismétlem: a Templom-hegy a kezünkben van!” – futott át a világsajtón az izraeli csoda híres jelmondata.

A „Teremtés Kőszikláján” ünneplő katonák büszkén tűzték ki az idős néni lobogóját a nyugati falszakasz keríté-sére, majd egy kis átjárón lerohantak oda, ahol zsidó már húsz éve nem járt: a Siratófalhoz. Ekkorra már mindenkire átragadt a hely és a pillanat szent-sége, így vallásos és szekuláris zsidók egyaránt remegő kézzel érintették meg a Falat, ami Isten hegyét határolja. „Hanan, mit szoktak itt mondani?” – fordult egy kibucban felnőtt ateista a barátjához. „Imát” – válaszolt meglepetten a közlegény, de a srác közölte vele, hogy egyet sem ismer. „Akkor mondd el velem a Shema Yisraelt” – fogta meg a vállát és mondta el vele élete első imáját. „Hidd el nekem, ahogy kimondta azt, hogy »Halld, Ó Izrael…«, az valami rendkívüli volt! Soha életemben nem hallottam ennyire erőteljes imát” – írta le a katonák szívében történő fordulat felemelő élményét Hanan Porat ejtőernyős.

Még aznap a vezérkar élén Mose Dajan és Jichák Rabin is meglátogatta az Óvárost, hogy hivatalosan is Izrael oszthatatlan, örök fővárosának nyilvánítsa Jeruzsálemet. Mivel sem a kormány, sem a hadsereg nem gondolta volna, hogy ilyen hirtelen kerül kezükbe Dávid király öröksége, így megérkezésükkor még semmilyen tervük nem volt arra vonatkozóan, mit is kellene tenni a Templom-hegyen. A döntés Dajan kezében volt, aki hithű ateista lévén kiakadt, amikor meghallotta, hogy a hadsereg főrabbija sófárt fúvatott a Nyugati Falnál: „Mi szükségünk egy újabb Vatikánra?” – fordult undorral a tisztjeihez, majd rögtön intézkedett, hogy az izraeli katonák a legrövidebb idő alatt adják vissza a Templom-hegyet a muszlim vallási hatóságnak. „Ez egy tragikus és bűnös döntés volt, lázadás Isten akarata ellen. Ha akkor véget vetettünk volna az ezerháromszáz éves törvénytelen muszlim uralomnak, amelynek a mecsetek a jelképei, akkor Izrael, de az egész világ sorsa is másként alakult volna. Negyven éve ennek a rettenetes hibának fizetjük az árát. A Templom-hegy nélkül nincs értelme Izrael létezésének!” – vallotta meg szenvedélyesen felháborodását 2007-ben a Heteknek Gerson Salomon, a Templom-hegy Hívei mozgalom vezetője.

A várostól keletre az izraeli páncélos oszlopok már a Jordán völgyében jártak, sorra bekerítve a menekülő jordániai csapatokat. Az egyiptomi hazugsággal rászedett Husszein király kétségbeesetten hívta Nasszert, és kérte, mielőbb forduljanak az ENSZ-hez segítségért. Északon a szírek még ellenálltak, de az utolsó reményük, a Kreml a gyors fordulatot látva már visszarendelte hajóit Izrael partjaitól. Legfőbb szövetségesük magára hagyta az arab országokat. A bukott vezetőknek eszük ágában sem volt magukra vállalni a gyalázatos vereséget, hanem a nyilvánosság előtt az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát vádolták meg azzal, hogy támogatták a cionista rezsim agresszióját. Az alaptalan vádaskodás halló fülekre talált az arab világban, évtizedekre elmélyítve a Nyugat és a Közel-Kelet konfliktusát. A hazugságspirálnak köszönhetően a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) már egy éven belül széles körű befolyáshoz jutott a régióban. 1968 márciusában, amikor az izraeli hadsereg föl akarta számolni a Jasszer Arafat vezette mozgalom kiképzőközpontját Karameh városában, a jövő tragi-kus előképeként sor került az első palesztin öngyilkos merényletre. A harminc izraeli katona halálával járó támadást Arafat győzelemként könyvelte el, meghirdetve a terror fegyverét a zsidó állammal szemben. Ennél is nagyobb árnyékot vetett a jövőre az 1973-as jom kippuri háború, ahol Izrael önbizalma megtört, és Dajan vezetésével az izraeli külpolitika elkezdett sodródni a Camp David-i „területet a békéért” doktrína felé.

Az ötven éve tartó agónia felol-dása a Templom-hegyért életét kockáztató Hanan közlegény szerint egyedül az, ha elég bátrak vagyunk „élni” azon a földön, amit a Mindenható ajándékozott a népnek egy olyan pillanatban, amikor arra senki nem számított. „Itt élünk örökké, és sosem megyünk el innen” – tette hozzá Joram Zamos, a 71. ejtőernyős zászlóalj parancsnoka, aki szerint a legfontosabb örökségük maga Jeruzsálem, amelynek ötven évvel ezelőtti csodája „nem róluk szól, hanem a zsidó népről, amely a gyász porából fölkelt, és visszatért ősi fővárosába: Jeruzsálembe!”

Olvasson tovább: