Kereső toggle

Erdogan-portré

Törökország szultánja

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Lehetett volna muszlim tanító vagy profi futballista, de ő a politikát választotta. Népszerű gazdasági reformjaival Törökország legnépszerűbb vezetője lett. Nyílt antiszemitizmusa, diktatórikus intézkedései és nagyhatalmi lavírozása bebetonozta egyre növekvő hatalmát. Recep Tayyip Erdogan életútja a kezdetektől napjainkig.

Recep Tayyip Erdogan 1954-ben született Isztambulban. Családja a Fekete-tenger partján fekvő Rizéből származik, gyermekkorát itt töltötte. Bár 13 évesen visszaköltöztek a török metropoliszba, Erdogan mindig is spirituális otthonaként tekintett kiskora színhelyére.

 „Muszlim tanítónak” nevezték az iskolában

Erdogan a gimnáziumi tanulmányait az Imam Hatip nevezetű vallási intézményhálózat egyik iskolájában végezte, ami az Ottomán Birodalom óta a muszlim tanítók és imámok képzéséért felel Törökországban. Bár Atatürk reformjai némileg szekularizálták az oktatást, az Imam Hatip hálózatának vallásos jellege a későbbiekben is megmaradt.

Erdogan vallási elkötelezettsége már tinédzser éveinek elején megmutatkozott. Egy anekdota szerint az iskola igazgatója egyszer nyilvános imára kérte fel a fiatal fiút, aki nem volt hajlandó a kiterített újságpapírra letérdelni, helyette inkább egy asztalterítőt tett le a földre. Elszántságát az igazgató nagy tapssal jutalmazta, az osztályában onnantól kezdve „muszlim tanítónak” nevezték. Az igazgató állítólag ekkor tanácsolta Erdogan apjának, hogy állítsa fiát prédikátori pályára.

Az ifjút azonban nemcsak a vallás, hanem a foci is érdekelte. 16 évesen elkezdett játszani a Kasimpasa S. K. egyesületében. A török sajtó információi szerint annyira tehetséges volt, hogy egy ízben az ország egyik legjobb csapatának számító Fenerbahce is le akarta igazolni. Profi futballkarrierjének végül apja, Ahmet állt az útjába, aki más jövőt szánt fiának. A vallás iránti fogékonyságát amúgy dédapjától örökölhette, aki hosszú ideig imámként tevékenykedett a grúz határnál.

Antiszemita színdarabbal kezdte politikai pályafutását

Miközben a közgazdasági és üzleti tanulmányait végezte a Marmara egyetemen, valamint félprofi futballkarrierjét építgette, Erdogan nyitni kezdett a politika felé is. Először csatlakozott egy nacionalista diákszervezethez, ahonnan rövid időn belül a Nemzeti Üdvösség Pártjának ifjúsági tagozatához került.

A fiatal tehetséget Necmettin Erbakan pártelnök vette szárnyai alá, aki a kilencvenes években az ország első iszlamista miniszterelnöke lett.

A fiatal Erdogan hamar kitűnt karizmatikusságával, jó retorikai képességeire még gimnazista évei alatt figyeltek fel a különböző szavalóversenyeken elért kiváló eredményei miatt. Miután a párt ifjúsági szervezetének elnöke lett, kulturális programként rendezett egy színdarabot Maskomya néven. A Hürriyet című napilap újságírója úgy emlékezett vissza, hogy a darab főszerepét maga Erdogan játszotta. A történet egy összeesküvésről szólt, amit a szabadkőművesek, a kommunisták és a zsidók terveltek ki. (A Maskomya név is erre utal: Manson-Komunist-Yahudi.) Az erőszakra és vallási gyűlöletre buzdító darab miatt állítólag több panasz is érkezett a pártelnökhöz, Erbakanhoz.

Erdogan radikális kijelentései miatt börtönben is ült.
Feleségével egyetemista évei alatt találkozott, amikor a párt egyik rendezvényén éppen verset szavalt. A nála egy évvel fiatalabb, arab származású Emine Gülbaran férjéhez hasonlóan már korán elkezdett érdeklődni a politika iránt.

A feltörekvő Erdogan oldalán később Törökország legbefolyásosabb elnökfeleségévé nőtte ki magát, aki rendhagyó módon, állandóan hidzsábot viselve is tökéletesen megtalálja a hangot a nyugati vezetőkkel.

„A mecsetek a mi laktanyáink”

A hetvenes évek végére az országban kaotikus állapotok uralkodtak. A különböző szélsőséges szervezetek összecsapásai több ezer emberéletet követeltek, a kormány gazdaságpolitikája súlyos adósságokba taszította Törökországot. 1980-ban a katonai junta egy puccs keretében átvette a hatalmat, felfüggesztették az alkotmányt és a legtöbb politikai pártot beszüntették. Erdogan ekkor egy rövid ideig könyvelőként és menedzserként dolgozott a közszférában.

A politikába csak három évvel később tért vissza, amikor mentora, Necmettin Erbakan megalakította a Jólét Pártját. Erdogan karrierje az elkövetkező években üstökösként ívelt felfelé. Először Isztambul egyik negyedének lett a polgármestere, majd a város tartományi elnökévé választották. 1991-ben képviselői helyet szerzett a parlamentben, a Választási Bizottság azonban egy speciális jogszabály miatt visszavonta a mandátumát. Pár évvel később viszont megválasztották Isztambul polgármesterének.

Sok szekuláris szavazó attól tartott, hogy az új polgármester iszlám törvénykezést fog életbe léptetni. Bár voltak valláshoz köthető intézkedései (például kitiltotta az alkoholt a városi kávézókból), alapvetően még a kritikusokat is meglepte az a hatékony reformprogram, amellyel helyreállította a sok gonddal küszködő várost. Egy évvel később a parlamenti választást is megnyerte az Erbakan nevével fémjelzett Jólét Pártja, ezzel ő lett az ország első nyíltan iszlamista miniszterelnöke.

Kormányzását a hadsereg egyáltalán nem nézte jó szemmel. 1997 elején a vezérkar egy memorandumot nyújtott át a miniszterelnöknek, amelyben azt „tanácsolták”, hogy a vallás vonuljon ki a közoktatásból és a különböző szektacsoportokat tiltsák be. Mivel Erbakan nem kívánt eleget tenni a követeléseknek, a vezérkar az alkotmánybíróságon keresztül beszüntette a kormánypártot, mivel az „megsértette az állam és az egyház szétválasztásának elvét”. Az elnököt eltiltották a köztisztviseléstől, a közintézményekből pedig elkezdték kiszűrni az iszlamista elemeket.

A vezérkar egyik tagja az eseményeket így értelmezte: „Törökországban az iszlám és a demokrácia összeházasodott. Ebből a házasságból született meg a szekularizmus. A gyermek időnként megbetegedik. A Török Fegyveres Erőknek pedig doktorként kell ezeket a betegségeket meggyógyítania.” Erbakan úgy gondolta, a kormánya ellen irányuló puccsot a „cionisták” tervelték ki.

A tisztogatás „áldozatává” vált az egyre népszerűbb Erdogan is. Egy hivatalos rendezvényen isztambuli polgármesterként némileg átfogalmazva idézte a nacionalista költő, Ziya Gökalp versét: „A mecsetek a mi laktanyáink, a kupolák a sisakjaink, a minaretek a bajonettjeink, a hívek pedig a katonáink.” Az országban éppen zajló hatalomátvétel árnyékában az alkotmánybíróság a kijelentéseit 10 hónap börtönbüntetéssel jutalmazta, amiből négyet kellett rács mögött töltenie. Mivel a bírósági ítélet a polgármestert lemondásra kényszerítette, valamint eltiltotta a köztisztviseléstől, ezért a sajtó már címlapon hozta a hírt: „Erdogan karrierjének vége.”

A „török modell” tündöklése és hanyatlása

A „puha puccsnak” is nevezett katonai memorandum után rendkívüli pénzügyi-gazdasági válság volt tapasztalható az országban, ami kiváltotta az emberek elégedetlenségét és dühét. A börtönből kikerülve Erdogan Abdullah Gül barátjával megalakította az Igazság és Fejlődés Pártját (AKP). A 2002-es választáson az új iszlamista politikai erő elsöprő győzelmet aratott, ám Erdogan a korábbi bírósági ítélet miatt nem tölthetett be parlamenti tisztséget. Miután az ellenzék támogatásával a kormánypárt alkotmánymódosítást hajtott végre, egy helyi választást kihasználva parlamenti mandátumhoz jutott, majd átadták neki a miniszterelnöki pozíciót. Az ügyes taktikázással kezdetét vette Erdogan 11 éves, három cikluson átívelő miniszterelnöki pályafutása.

A török társadalom szekuláris része amiatt aggódott, hogy az AKP megválasztásával erőteljes fordulatot vesz a kormányzás az iszlamizálódás irányába. Bár Erdogan több, botrányt kiváltó intézkedést is tett (Abdullah Gül elnöki kinevezése, a fejkendőtörvény eltörlése), 2011-ig példátlan módon sikerült megőriznie és növelnie a népszerűségét az országban. Pár év alatt sikerült talpra állítania a török gazdaságot, valamint konszolidálnia a társadalmon belüli feszültségeket.

Hatalmának megszilárdítása érdekében Erdogan több eszközt is bevetett. Egyrészt a külpolitika területén a nyugati országokhoz és az Európai Unióhoz való közeledéssel egyidejűleg eredményesen építette kapcsolatát az egykori Ottomán Birodalom területén élő muszlim nemzetekkel. Másrészt sikerrel gyengítette meg a belső ellenfeleket, különösen a rá rendkívüli veszélyt jelentő szekuláris bírói és katonai hatalmat. Utóbbit olyan összeesküvés-elméletekkel sikerült ártalmatlanítania, mint például az Ergenekon-ügy.

A kormány feltételezései szerint katonai vezetők egy titkos szervezetet hoztak létre annak érdekében, hogy bombatámadásokkal és politikai gyilkosságokkal káoszt okozzanak az országban, amit majd egy katonai puccsal oldanának meg. A gyanús körülmények között zajló bírósági tárgyalások során több tábornokot, újságírót és oktatási vezetőt is börtönbe zártak.

A 2016-os puccskísérlet után Erdogan tisztogatásba kezdett.
Az arab tavasz során Erdogan joggal reménykedett abban, hogy egyfajta iszlamista demokráciaexporttal kiterjesztheti befolyását a Közel-Keleten.

A Nyugat által is remélt változások azonban nem következtek be, a szíriai polgárháborúba történő török beavatkozás sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. 2012-re a gazdasági növekedés drámaian lelassult, a terrorfenyegetettség jelentősen megerősödött és a belső viszályok is egyre intenzívebbek lettek. Egy évvel később a kirobbanó korrupciós botrányok miatt már rendszeressé váltak a kormányellenes tüntetések, amelyeket a rezsim igyekezett brutális módon elfojtani.

Diktatúrát minden áron

A 2014-es év újabb lépcsőt jelentett az autokratikus hatalom kiépítésében. Miután az alkotmány csak három ciklus erejéig engedélyezte a miniszterelnöki poszt betöltését, Erdogan a putyini modellt követve az elnöki posztot pályázta meg. Az AKP által kieszközölt alkotmánymódosítás révén átalakult a 30 éve működő rendszer, a nép először választhatott közvetlenül elnököt Törökországban. A kampány során Erdogan intenzív Izrael-ellenes hangvételt ütött meg, egy nyilvános rendezvényen így fogalmazott: „Nincs lelkiismeretük, becsületük, büszkeségük, és azok, akik nap mint nap elítélik Hitlert, felülmúlják őt a barbárságban.”

Az éles hangvétel végül halló fülekre talált, a szavazatok 52 százalékát söpörte be az elnökjelölt. Erdogan államfővé választásával elkezdődött a parlamentáris rendszer átalakítása.

A zavaros geopolitikai és belpolitikai helyzetben Erdogannak úgy kellett a 2016-os katonai puccs, mint egy falat kenyér. Az év júliusában a hadsereg egy kisebb csoportja megpróbálta erőszakos eszközökkel megdönteni a rezsimet. A puccskísérlet végül pár órán belül megbukott, kezdetét vette a mai napig tartó féktelen tisztogatás az országban. Erdogan parancsára a karhatalmi erők több, mint 150 ezer embert tartóztattak le, bocsátottak el vagy függesztettek fel állásából. Egyetemi tanárok, hallgatók, bírák, katonai vezetők és a sajtó számtalan munkatársa is a „puccsistákkal” történő leszámolás áldozatává vált. A kormány szerint a hatalomátvételi kísérlet mögött az Egyesült Államokba emigrált egykori szövetséges, Fethullah Gülen állt.

Idén áprilisban újabb szintre lépett Erdogan totális uralma; az elnöki rendszerről történő népszavazás sikerével jelentősen kiterjesztették az elnök hatáskörét. A referendumon a regnáló hatalom mindössze egy hajszállal győzött, ugyanakkor külföldi megfigyelők szerint a népszavazás nem felelt meg a nemzetközi normáknak, az ellenzék szerint legalább 2,5 millió szavazatot elcsaltak. Az eredmény Európa számára is jelzésértékű, hiszen az uniós csatlakozás felé igyekvő Törökország diktatúrává kezd átalakulni a kontinensen élő milliós török diaszpóra jelentős támogatásával.

 

Antiszemita vonal

1949 óta évtizedeken keresztül egészen különleges kapcsolat volt Törökország és Izrael között. Miután a muszlim többsé-gű ország történelmi lépést tett Izrael államának elismerésével, a két ország között szövetséges viszony alakult ki. A virágzó diplomáciai és kereskedelmi együttműködés a kétezres évek elején, az Erdogan-kormány hatalomra kerülésével kezdett el megromolni. Az iszlamista vezetés az uniós csatlakozás reményében ugyan még igyekezett fenntartani a jó látszatot, ám egyre több jel mutatott arra, hogy helyrehozhatatlanul távolodik a két ország egymástól. Miközben Erdogan a nemzetközi fórumokon elítélte az antiszemitizmust, a saját hívei előtt rendszeressé váltak a zsidóságot támadó megnyilvánulások. Szakértők szerint ennek gyökerét Necip Fazil Kisakürek iszlamista ideológusnál kell keresni, akire Erdogan a mai napig múzsájaként tekint. A radikális szerző előszeretettel hangoztatta, hogy a török társadalmat meg kell tisztítani a káros elemektől, például a zsidóktól. Ő fordította le török nyelvre a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei című antiszemita kiadványt, a mű igazi bestseller lett az országban.
Miután Erdogan a különböző terrorszervezetekkel, köztük a Hamasszal is szorosabbra fűzte a viszonyt, az izraeli külügyminisztérium jelentésben ítélte el az antiszemitizmust gerjesztő kijelentéseit. A török–izraeli kapcsolatok mélypontját az jelentette, amikor 2010-ben török „békeaktivisták” felfegyverkezve nekitámadtak az őket igazoltatni kívánó izraeli katonáknak. A két ország ekkor függesztette fel diplomáciai kapcsolatait. 2013-ban a Simon Wiesenthal Központ a vezető antiszemita személyiségeket felsoroló listájának második helyére rakta Erdogant. Az indoklás szerint a török elnök rendszeresen izraeli összeesküvést vizionál a különböző tüntetések és puccskísérletek mögött, miközben radikális szónoklataival gerjeszti az antiszemitizmust a török társadalomban. Az Izrael-ellenes lobbi nemzetközi arcaként a zsidó államot rendszeresen gyermekgyilkosnak nevezi. A török televízióban rendszeresen futnak olyan sorozatok, amik a zsidókat gyilkosnak és gyerekkereskedőnek állítják be. Erdogan a nyugati médiával kapcsolatban is úgy gondolja, azt egyenesen Izrael irányítja, a zsidó lobbi szócsöve. Egy izraeli tévének nyilatkozva pedig úgy fogalmazott, nem dönthető el, hogy a holokauszt vagy a gázai offenzíva-e a nagyobb barbárság. Legutóbb a Jerusalem Post írta meg, hogy egy palesztinokkal történő tárgyaláson a török elnök hitet tett amellett, hogy „meg kell akadályozni Jeruzsálem judaizálódását”.

 

Gülen, Erdogan Simicskája

Fethullah Gülen iszlám hitszónok jelenleg az Egyesült Államokban él. A vallási vezető a mozgalmát a hatvanas években indította el, célja az volt, hogy az oktatásra gyakorolt befolyásával belülről bomlassza fel a szekuláris hatalmat. Az ideológiai hátországot Said Nursi szunnita hittudós biztosította, aki úgy vélte, a vallási képzést ötvözni kell a modern tudományos oktatással. „Épüljetek be észrevétlenül a rendszer ütőereibe” – fogalmazott az imám egyik prédikációjában. Gülen úgy vélte, a beépülésen keresztül lassan és csendben át lehet venni a hatalmat az éppen regnáló kormánytól. A Foreign Policy elemzéséből kiderült, hogy a hetvenes, nyolcvanas évekre a gülenista mozgalom tagjai rendkívül sikeres karriert futottak be a közszférában és a karhatalmi erőknél is. Az igazi áttörést az évezredfordulót követően az Erdogannal való szövetség hozta. A következő tíz év alatt a mozgalom virágkorát élte, megnövelve befolyását az igazságszolgáltatásban és a rendőrségnél. 2013-ra a rezsim már veszélyforrásként tekintett Gülen hálózatára, különösen a kormányt érzékenyen érintő korrupciós ügyek kirobbantását követően. Erdogan ekkor korlátozni kezdte a mozgalom oktatásra gyakorolt hatását, majd rövid időn belül terrorizmussal vádolta meg az imám szervezetét. A két vezető konfliktusa végül a 2016-os puccsban csúcsosodott ki, amikor az elnök a hatalomátvételi kísérletet követően leszámolt a mozgalom maradék törökországi befolyásával is. A tengerentúlra menekült
hitszónok nyugati intézményhálózata még mindig aktív, becslések szerint több mint kétezer iskolát üzemeltet.

 

Soha véget nem érő török uniós csatlakozás

„Már 54 éve várakoztatnak bennünket Európa kapujában” – fogalmazott a török elnök az áprilisi népszavazás kampányában. Törökország 1963 óta társult tagja az EU jogelődjének, harminc évvel ezelőtt adták be csatlakozási kérelmüket a közösséghez. A tényleges tárgyalások az iszlamista reformernek tartott Erdogan hatalomra kerülését követően kezdődtek el 2005-ben. A felek kezdeti lelkesedése hamar alábbhagyott, az éveken át elnyúló kötélhúzás miatt a török társadalom is elkezdett kiábrándulni az EU-tagságból.
Bár az unió rendkívül nagy potenciált látott a közel-keleti ország geopolitikai fekvésében, növekvő gazdaságában és nagyszámú lakosságában, a csatlakozási feltételek teljesítésében óriásiak voltak az elmaradások.
A szólás-, vélemény- és vallásszabadság tiprása, a romokban levő görög–török kapcsolatok és a ciprusi válság is gátat szabott a folyamatoknak. Az első törést az EU–török kapcsolatokban a 2013-as tüntetéssorozat brutális leverése és az azt övező teljhatalmi törekvések jelentették. A 2015-ös menekültválság viszont új fejezetet nyitott a két fél viszonyában.
A tömeges bevándorlás kezdetével embe-rek milliói indultak útnak Törökországon keresztül Nyugat felé. Európa a helyzet kezelése érdekében menekültügyi paktumot kötött az Erdogan-rezsimmel, mely szerint a csatlakozási folyamat felgyorsításáért, vízummentességért és eurómilliárdokért cserébe az ország gátat szab a féktelen emberáramlatnak. Az EU még arra is hajlandó volt, hogy szemet hunyjon a sorozatos jogsértések felett.
Az egy évvel későbbi sikertelen puccskísérletet követő tisztogatási hullám, majd az elnöki rendszer kiépítésére irányuló botrányos népszavazás újabb törést hozott az uniós csatlakozás tekintetében. Az uniós szervezetek és tagállamok egymás után javasolták, hogy függesszék fel a tárgyalásokat az országban tapasztalható események miatt. Válaszul Erdogan retorikai háborúba kezdett, kijelentve, hogy nem kívánnak mindenáron az EU-hoz csatlakozni, készek népszavazást is kiírni az ügyben.
A helyzet odáig fajult, hogy a referendum kampányhajrájában a török elnök több európai vezetőt nemes egyszerűséggel nácinak nevezett.

Olvasson tovább: